Velencei Rita: Mézes Lizi

Nyomasztóan forrón tűzött a déli nap fedetlen fejére, amit csak a laza kontyba fogott dús haj védett a könyörtelen sugaraktól. A napfény körberajzolta kecses alakját a veranda vöröses kövezetén, amelyet az imént takarított le az apró fehér szirmoktól – a terebélyesre nőtt labdarózsabokor pettyezte tele velük az éjjel. Sötétbarna hajában még alig fehérlett szemtelenül néhány színtelen szál, pedig az előző nyáron ünnepelte a harminckilencedik születésnapját.

Felegyenesedett az üvegekkel telepakolt fonott kosár mellől és kézfejével letörölte izzadt homlokát.
– Még hogy fagyosszentek! – dünnyögte félhangosan.
Körbepillantott a göcsörtös körtefa és a labdarózsa által ha-tárolt csöppnyi belső udvaron. Pár lépésre, egy sötétzöldre mázolt kis pad tetején megtalálta, amit keresett.
Ősszel festette át, amikor rábukkant az apja pincéjében. Akkor költözött haza, hátha így könnyebb lesz. Nem csupán neki, mindkettőjüknek. A kaptárakkal az apja foglalatoskodott, a méz meg az ő reszortja lett. Jól is jött némi kiegészítés: amit a rendelőben keresett, az rendszerint el is ment az albérletre meg a betevőre. Mostantól meg majd félre is tud tenni. Apus annyira megörült egy szem lánya hazaköltözésének, hogy két teljes ágyást bevetett cukkinivel, és kigyomlált neki egy harmadikat is, hogy legyen hely az imádott dáliáinak.
Fejére csapta a meglelt, nagy karimás szalmakalapot, és visszalépett a verandára, ahol egy ötliteres befőttesüveg meg egy jókora fazék terpeszkedett egy alacsony, tömör faasztalka közepén.
– Lépesméz, sicc innen! – lendítette meg a kezét az asztal felé.
A fehér macska kelletlenül huppant a kövezetre, s a mézesüvegekkel teli kosarat megkerülve célba vette a zöld padot, hogy onnan meresztgesse mézszínű szemeit a gazdira.
Kerített egy hokedlit a dézsában nyújtózó citromfa mellől, és az asztalhoz telepedett.
Reggel óta nem bírta kiverni Rácz Misit a fejéből.
Az általános vélekedés szerint ő volt az iskola legszívdöglesztőbb fiúja, a zsenge női szívek megdobogtatója nyolc egész éven át. Ugyanabba a szépreményű évfolyamba jártak, a boldog-tudatlan nyolcvanas években, amikor még minden olyan egyszerűnek tűnt. Zengett az ének és szép volt az élet, az ég kék volt, mint a kisdobosnyakkendő, a munkacsapatgyűléseken pedig mindig egymás mellett ücsörgött az a és a b osztály a tornaterem hűs padlóján. Ott nézték meg egymást először. A hetedikes farsangon rendezett szépségversenyen ki más lett volna a zsűri elnöke, mint Misi, és amikor sor került az eredményhirdetésre, a mindig mosolygós igazgatóhelyettes, Jutka néni végső kérdésére (És ki lett a legszebb?) a fiú a világ legtermészetesebb módján így felelt:
– Hát a Mézes Lizi!
Mert iskolaszerte így hívta őt mindenki, az apja foglalkozása után.

Részlet: Velencei Rita: Levendulaméz című könyvéből

A könyv elérhető itt, valamint  a Google Play és más online könyvesboltokban

Vélemény, hozzászólás?