Egri Zsanna: Táltosok útja

Bedő tekintete megpihent az alul elterülő sztyeppén. Egyedül volt az ősök szellemének kilátóján. Tudta csupán a kezét kell kinyújtania, és elérheti őket, ami, hamarosan meg is fog történni. Az ötvenes évei végén járó férfinak hosszú haja csomókban hullott homlokára. Szemére szürke fátyolként telepedett a kor. Közel volt az alkony, érezte az elmúlás szelét. Csontos ujjait homlokához emelte, úgy hallgatta a domb aljában toporzékoló vadlovakat. Bedő mindezt már nem látta, de pontosan tudta, az öreg csődör mindig odavezeti kancáit a nádas szélére, ahol még folydogál némi iszapos, sáros lé

  –Apám –csilingelt a szó. A férfi fülének igen kedves volt a lányka hangja, ezer közül is felismerte. A legkisebb gyermeke, élete alkonyának megszépítője, aki már a tizenharmadik évében járt.   Bedő egyetlen lánya árnyékként követte apját, aki fiaihoz hasonlóan mindenre megtanította. Déva anyját, és három idősebb testvérét is hamar magukhoz szólították az égi szellemek. Bedőnek csupán három gyermeke érte meg a tíz év feletti kort. Déva, lány létére, alacsony termete ellenére alig maradt el a bátyjai mellől. Igen ügyesen bánt a parittyával, vadászaton sem rettent meg. Legidősebb fivére, Turda is kedvelte. Miközben a lányok a jurták körül szorgoskodtak, Dévát magával vitte a vadászatokra. Egyetlen hely volt, ahova soha nem engedték az egyetlen lányt, csatába.  Bedő rámosolygott egyetlen lányára, a hang irányába nyújtotta a kezét, mire a szőke varkocsos leányzó mellé kucorodott.  
–Apám – szólította újra Déva.
– Viharfelhők gyűlnek az égen, ugye, az esőt hoz nekünk? – mutatott a csepleszmeggyel, zanótokkal övezett jurták felé.
–Aj! – sóhajtott az öreg. – Nem hoz az már semmit, csak szelet és szárazságot. A fenyér is kiszáradt már, nincs mit adnunk az állatoknak.
– Újra útra kelünk? Mi lesz velünk? Hol lesz a mi hazánk? – sorolta a kérdéseit Déva.
–Ez az életünk, így tettek apáink, nagyapáink is. Az ökröknek, birkáknak enni kell. Arra megyünk, amerre a kócsag repül, ahol a fű bőven terem. De... – Bedő elhallgatott. Nem mondhatta el, hogy az égi szellemek azt súgták neki: az útjának végére ért.
–Ó, nézd, apám! Turda bátyám visszatért! – ugrott fel a lány. Apja felemelte tenyerét.
–Menj csak! Én majd...– szólt utána, de nem mozdult. Neki nincs már útja sem a völgybe, sem másfelé. A nagycsalád sorsát rég erős kezekbe adta. Turda, a legidősebb fia jó harcos, aki biztos kézzel vezeti népét.  Bedő végigfutatta gondolatait a fiain, egészen a legfiatalabbig, a kiválasztott Geicháig. Felnézett az égre, ahonnan a felsővilág szellemei néztek rá, ők tudták, mi miért történik. Geicha táltos volt, aki születésekor a világra villantotta ezüstös fogait, hogy rettegésben tartsa népük minden ellenségét. Hatodik ujja jelként mutatott az ég felé. Világrajövetelekor az asszonyok sikoltozva rohantak ki a jurta elé, hogy mindenkinek szétkürtöljék, táltos született közéjük. Bedő hanyatt fekve várta a sorsát. Az ég színe halvány tündérkékből hirtelen váltott haragos feketére. Dörgő hangok törtek felszínre az alsó világból. A Teremtő végigcsapott ostorával a földön, a karikás hegye tűzcsóvaként hasított végig a lankán, és egyetlen ütéssel a szellemek világába küldte a sorsát váró férfit.  Éneás fia, Bedő elhagyta a földi világot, és fogalma sem volt arról, milyen átkot hagyott maga után.
***
A délceg férfi hajfonata lobogott az erősödő szélben, miközben vágtázott a célja felé. Bedő fia, Turda büszkén ülte meg apró termetű, szívós hucul lovát. Erős termetű férfi volt, izmain feszült a vászoning. Kaftánját vaskos öv fogta össze, melyről nem hiányzott a széles szablyája, de az élesre fent kése sem. Süvege alól kivillantak gyöngyökkel díszített hajfürtjei, ellentétben embereivel, akiknek kopaszra borotvált fejét csak szoros hajfonatuk ékesíthette. Turda mögött egy maroknyi csapat vágtázott. Jó hírrel érkeztek, alig háromnapi járásra bővizű patakra találtak, ahol gazdagon zöldellt a gyep. A tél beálltáig lesz eleség a marháknak, birkáknak, és a kondát is kihajthatják. A patakban hemzsegnek a dörgécsék, kecsegék, akad bőven mindenféle hal. A látóhatáron, mint apró játékszerek, úgy tűntek fel a jurták. Turda megsarkantyúzta a lovát, már alig várta, hogy láthassa viselős asszonyát. A szél újabb és újabb rohamokkal igyekezett visszatartani őket, de a férfiak erejét megújította az otthon közelsége. A jurtákat körülvevő mezőn birkák tépkedték a száradó fűcsomókat. A fenyér aljában kevés zöldellő fű kedveskedett a marháknak. A jurták közül férfiak és nők siettek elő, élükön Emese, Turda asszonya, aki hatalmas terhe ellenére fürgén szedegette a lábát. Mindenki izgatottan kapta körbe a férfiakat, egymás szavába vágva faggatták őket.
–Hajtsátok be az állatokat, mielőtt ideér a vihar! – parancsolta Turda.
–Nem jót jelent ez! Bajt hoztál ránk! – reccsent a baljós mondat. Mindenki a hang gazdája felé fordult.
Turda öccse, Geicha vészjósló szavaitól összeborzongtak az emberek. A férfi kezét a távoli domb felé fordította, ahol Bedő búcsúzott a földi világtól. Geicha kézfején a megcsontosodott ujj fenyegetően az ég felé mutatott. A gyerekek ijedten bújtak az anyjukhoz, az asszonyok eltakarták a kicsik szemét, a sámán egyetlen dühös pillantása is beteggé teheti őket. Turda az öccse felé fordult. Majd tíz év volt köztük, de inkább Geicha tűnt idősebbnek. Gyűrött teste akár egy aggastyáné. Turda fitymálóan nézett túlkoros testvérére. Gyűlölte egészen attól a naptól, hogy fivére meglátta a napvilágot. Számára csak egy szánalmas nyomorék volt. Geicha foggal, deformált végtagokkal született, jobb kezén a hatodik ujj megcsontosodott. Fogai később kihullottak, teste nyomorék maradt. Mindez nem akadályozta abban, hogy rémisztgesse a gyerekeket, vagy viszályt szítson férfiak és nők között. Csecsszopó korától félelemmel teli tisztelettel bántak vele, és ezt nagyon jól megtanulta kihasználni. Geicha kihúzta magát, már amennyire gethes teste engedte, és rendületlenül a domb felé nyújtogatta ujjait.
–Őseink szellemei lesújtani készülnek! – harsogta, majd ökölbe szorított kezével Turda felé csapott. – Te tehetsz róla!
Mintha csak a táltos szavait akarná megerősíteni, a távolban vészjóslóan felbúgott az orkán hangja. Néhány jurta lapot feltépett a szél, és csattogva dobálta az oldalához. Az állatok egy csomóba verődtek, rémült bőgésük átjárta a völgyet. A férfiak igyekeztek védett helyre vinni állataikat, míg az asszonyok az elszabadult jurta borítását kötözték le. Csupán hárman maradtak a zúgolódó szélvihar közepén. Emese két kézzel szorította gömbölyű hasát, testét jeges félelem járta át. Turdát nem ijesztette meg öccse gyalázkodása. Ellenkezőleg. Keze ökölbe szorult. Az Égi atya máskor is küldött rájuk tüzes villámokat, ami megtizedelte állataikat. Ott fent a dombon semmi sincs, amit a tűz elemészthetne. A jurták a völgymélyedésben biztonságban voltak.
–Te vagy az, aki a rossz szellemeket idevonzza! – üvöltött testvérére.  
Geicha eltorzult arccal fordult feléjük. Emese ijedten húzódott hátra, félt a táltos szavaitól. Rontást hozhat rájuk.
–Te vagy az átok! – mutatott az asszonyra.
Emese felsikoltott, és ájultan rogyott le a földre. Turda arca vörösbe fordult, nyakán kidagadtak az erek, hatalmas lendülettel emelte az öklét, és egyetlen csapással leterítette a testvérét. Geicha a földön fetrengett, és hanyatt kúszva igyekezett bátyja elől menekülni, miközben egyfolytában óbégatott.
–Mind el fogtok pusztulni! Mind, mind! Átok az egész népeden!
Turda arca elszürkült, miközben ősi sötét szellemek száguldoztak körülötte, magukkal ragadva a férfi lelkét. Turda nem volt már ura önmagának, vért akart, a testvére vérét.
–Meghalsz! – hörögte vörös arccal, és övéből előrántotta kését. A felső szellemek nem nyugodtak, az ég sötétje egyre mélyebbre váltott, és abban a pillanatban, ahogy a tőr lesújtott, megzendült az ég. Fent a dombon a tűzvillám úgy csapódott Bedő testébe, ahogy Turda tőre

 

Vélemény, hozzászólás?