Borbíró Klára: Tompa fényű napok – Beleolvasó

Lídiát hónapok óta kínozta a kór, szép fokozatosan gyűrte maga alá. Férje, Ármin mellette ült a faragott tölgyfa ágyon.
‒ Fel ne kelts! ‒ sóhajtotta az asszony, kényelmesen elhelyezkedett, és meghalt.
Ármin a könyvébe feledkezve hümmögött válaszul, miközben gondosan nyírt fekete haját elsimította a homlokából. Igyekezett kihasználni azt a néhány szabad negyedórát, amikor saját földhözragadt vágyaival törődhetett.
Csongor ilyenkor már mélyen alszik, a lányok pedig elég önállóak ahhoz, hogy a csipcsup ügyeikkel ne zaklassák őt lefekvés után. Lídia első rohamai a hajnali órákra várhatók, addig, ha minden jól megy, hunyhat is egyet.
A férfi a könyv lapját bámulta, szeme az olvasás megszokott ütemére járt, de nem értette a szöveget.
Valami nem volt rendben.

Feleségére nézett, aki békés, csodálkozó tekintettel, félig nyitott szemmel meredt a félhomályba. A hajnali rohamok megjelenése óta csendes fényű éjjeli lámpa világította meg a hálószobát, Ármin jól látta neje arcvonásait.
Első gondolata az volt, hogy Lídia rég aludt ilyen nyugodtan, bizonyára rémesen kimerült. Olyankor szokott nyitott szemmel aludni. Aztán furdalni kezdte a hiányérzet: nem hallotta a nő jellegzetes szuszogását.
Talán a mély álom miatt van, gondolta, és megkönnyebbült.
Újra a kezébe vette a könyvet, amit időközben a combjára ejtett, de még mielőtt fellapozta volna, már tudta, hogy másról van szó. Félredobta a regényt, megérintette Lídiát, cseppet meg is rázta, kockáztatva ezzel, hogy a felébredő asszony alaposan lehordja őt.
De Lídia nem ébredt fel.
Ármin közel hajolt hozzá, nem lévő pulzusát kereste, aztán, megtudva az elkerülhetetlent, visszadőlt a párnájára.
Hát vége.
Szabad vagyok.
Ez volt az első, szégyenletes és nagyon is helyénvaló gondolata. Rögtön ezután a gyerekek jutottak az eszébe. Vajon sikerült-e úgy istenigazából elbúcsúzniuk az anyjuktól? Ágotával nem lesz gond, de a két kicsi vajon hogy éli majd meg a veszteséget?
Felhívta a mentőket, akik többször jártak náluk mostanában, és mindig igyekeztek halkan mozogni, tekintettel az emeleten alvókra.
Ármin nem akart a halottas ágyban maradni, ezért kibújt a paplan alól, és egy bordó kárpitú karosszékre ült le, szemben a halott asszonnyal. Gondolatai cikáztak, nem tudott megragadni közülük egyet sem.
Kocsiajtó csapódása riasztotta fel merengéséből. Felnézett, az ablakon át egyenesen a mentőautóra látott. A mentőorvos a ház felé tartott, fázósan ütögette meg a vállát keresztbe font karjával. Ettől Ármin is megrázkódott. Végigpillantott magán. Hiszen csak pizsama van rajta! Nem fogadhatja így a mentősöket. Magára kanyarította mohazöld köntösét, és az érkezők elé sietett.
Az orvos sietség nélkül végezte a munkáját. Miután megállapította a halál beálltát, részvétet nyilvánított, és reggelre ígérte a hullaszállítókat.
Az idegenek motozása felkeltette Ágotát, aki álmos lassúsággal lesétált a lépcsőn, és a faragott korlátnak támaszkodva beletúrt hosszú fekete hajába.
‒ Megint szükség volt rájuk? ‒ nézte a bejárati ajtó üvegberakásán át a mentőautó torzult képét. Hangjában éppúgy ott lebegett a bűntudat, mint a lemondás. ‒ Nem hallottam. Ne haragudj!
Ágota volt apja legfőbb segítsége Lídia ápolásában, de az utóbbi hetekben kezdett túlnőni rajta a feladat.
‒ Üljünk le a nappaliban! ‒ mondta halkan Ármin. ‒ Beszélnem kell veled.
Ágota riadt arccal hallgatta végig az apját, kis időbe beletelt, amíg válaszolni tudott.
‒ Azt hittem, van még ideje ‒ suttogta.
Ármin bátorítón megszorította a lány térdét.
‒ Mind azt hittük, szívem. Csak arra tudok gondolni, hogy miután mindenkitől elbúcsúzott, feladta a harcot a betegség ellen.
Ágota könnyes szemmel, megrogyott tartással ült a kanapén. Maga alá húzta hosszú lábát, és a pizsamanadrágja szárát gyűrögette.
‒ Elbúcsúzott mindenkitől? ‒ kérdezte. ‒ Neked mit mondott utoljára?
‒ Hogy ne keltsem fel.
Ármin szemére is fátyol terült, ahogy az egyre jobban reszkető lányát nézte. Felállt, bolyhos plédet emelt ki a fenyőfa komódból, és Ágotára terítette. A lány hálásan nézett fel rá, ő most látta, hogy a szeme környékén vörösre dörgölte az öklével a bőrt.  Végigsimított Ágota haján.
‒ Főzök kakaót, jó?
Ágota bólintott. Egyedül akart maradni az emlékeivel.
Alig néhány órája történt, és máris milyen távolinak tűnik, hogy anyja az ágy szélén ült, pipaszár lába a mamusz nyílását kereste. Ágota a nyitott szobaajtó előtt ment el, éppen tanúja lett az eseménynek.
‒ Segítek ‒ termett az asszony mellett.
‒ Nem kell ‒ tiltakozott a nő.
Ágota leguggolt, anyja lábára húzta a fél pár mamuszt, és a másikat is úgy tartotta, hogy könnyebben belebújhasson. Lídia felemelte a lábát, és erőtlenül szinte beleejtette azt a mamuszba.
A lány nem várt köszönetet, nem is kapott.
Lídia csak ült ott az ágy szélén, majd amikor elég erőt érzett hozzá, ellökte magát, és felállt. Csöppet megszédült, mire Ágota a karja után kapott, de a nő az éjjeliszekrényre támaszkodva visszanyerte az egyensúlyát, és elhárította a segítő kezet.
‒ Ha már vécére sem tudok egyedül kimenni, megette a fene.
Ezek voltak Lídia utolsó szavai Ágotához.

A regény e-könyvben   beszerezhető itt, valamint a Google play és más online könyvesboltokban.

Vélemény, hozzászólás?