Stephanie Ford: térhurok beleolvasó

Sci-fi regény kedvelőinek ajánljuk ezt a remek könyvet. Stefanie Ford remek író, sci-fi regény íróként is bebizonyítja tehetségét.

Részlet a regényből:

Térhurok

Volt valami különös abban, ahogy a pályaudvar előtt találtam magam. Mondhatnám, hogy ott teremtem a semmiből, vagy hogy egyik pillanatban még itt voltam, a másikban ott, de egyik sem fedné a valóságot. Akárhányszor töröm a fejem, képtelen vagyok felidézni az erőt, amely akkor este erre a helyre repített.
Rosszul mondom, mert nem repített. Nem is dobott, hiszen ugyanott álltam, ahol korábban, mégis… Fogalmam sincs, mikor és hogyan változott át körülöttem a világ. Ugyanaz voltam, aki korábban, megfűszerezve némi elmebajjal, pontosabban amnéziával, mert arra sem emlékeztem, hol voltam korábban. Annyit tudtam csak, hogy nem a pályaudvar előtt.
Bal karomban vaskos, sárga mappa, itt-ott kilógott a belegyömöszölt papírlapok széle. A guminál egy dolgozat begyűrődött, a gerincén pedig, ahová a tollat tűztem, kicsit megtört a keménypapír borítás. Ha akartam volna, elolvashattam volna az első lapot. Egyelőre megelégedtem a tetején olvasható névvel: Ewa Mallky.
Ismeretlenül csengett, ahogy kimondtam magamban. Logikusnak tűnt, hogy ha a kezemben tartott mappán szerepel, akkor az én nevem, mégsem éreztem magamhoz tartozónak.
Erősen sötétedett. Mintha tücskök ciripeltek volna a fűben, és egy láthatatlan villanyvonat suhant el mögöttem, miközben a fura helyet szemléltem. Mert fura volt, ezt nem vitathatom el tőle.
Az előbb azt mondtam, pályaudvar előtt álltam. Most értsd úgy, hogy a legkülönösebb pályaudvar előtt, ahol ember állhat. Az épület még rendben volt, kicsit koszos, kicsit poros, kicsit elhanyagolt, olyan igazi pályaudvar, még a formája is stimmelt. Az egyetlen elsuhanó szerelvényen kívül azonban csend volt odabent, sem emberek nem zsivalyogtak, sem vonatok nem dübörögtek, pedig egy pályaudvaron mindkettő mondhatni alapkövetelmény.
Körülnéztem, és a látványtól elfelejtettem a pályaudvart. Egy élő fa állt előttem, amely halvány, kékesfehér fényt bocsátott ki. Mögötte még több világító fa állt, egy egész parknyi. A bokrok is világítottak, a gyep is, az ágyások virágai meg egyenesen szikráztak, mint a tűzijáték. A fényektől tátva maradt a szám.
Mindig szerettem a biológiát, kémiát és általában az életműködésről szóló tudományokat, nem is értem, miért a történelmet választottam a biológia helyett… Ma is emlékszem az érzésre, amikor először megláttam ezeket a fákat. Szerettem volna megfogdosni, letépni a leveleiket, megvizsgálni egy mikroszkóp alatt, megérteni, kitanulni a titkaikat.
A biolumineszcencia ilyen hatalmas mértékű jelenléte belém fojtotta a szuszt, és mivel levegő nélkül nincs élet, megszédültem és a földre esett mappám mellé tottyantam. A fejem zsibongott, de csak nem értettem a látottakat.
Ekkor mellém lépett a világegyetem legkülönösebb embere. Piros kabátot és nadrágot viselt, e ruházat első pillantásra természetes anyagnak látszott. Habár rég láttam posztót, megesküdnék rá, hogy abból volt. Emberem fején csúcsos, kemény sisak, alatta piros, göndör haj. Nem vörös, a legpirosabb piros, amit valaha láttam. Még a cipője is piros volt. Ettől eltekintve pont olyannak látszott, mint akármelyik hímnemű embertársam. Otthon senki nem viselt volna ilyesmit, ezért láttam furcsának.
Mondott valamit, amit nem értettem. Aztán még valamit, majd hosszan csacsogott, míg fel nem álltam és össze nem szedtem a papírjaimat. Nem elég, hogy egyetlen szavát sem értettem, de beazonosítani se tudtam a nyelvet. Pötyögök valamit németül, vartyogok kicsit franciául, kotyogok keveset olaszul és nyekergek oroszul, ez a nyelv azonban egyikre sem hasonlított. A hanglejtés, a szavak ismeretlenül hangzottak. A férfi meg csak mondta, mondta, néha udvariasnak tűnt, máskor sürgetőnek, olykor követelőzőnek, ahogy a rendőrök próbálkoznak, ha nem kapnak választ a kérdéseikre.
Egyszer sikerült végre felállnom. A lehető legtisztábban azt mondtam:
– Megszédültem, de már jobban vagyok.
A biztonság kedvéért megismételtem franciául, németül és oroszul, legvégül olaszul. Attól, hogy én nem értettem őt, ő még megérthetett volna engem, de nem értett meg, sőt, most ő pislogott olyan értetlenül, mint én az előbb. Megvakarta a fejét tanácstalanságában – ez olyan emberi, pedig nem kételkedtem az emberi mivoltában. Megint mondott valamit, és elhallgatott.
Éreztem a köztünk vibráló, a másik meg nem értéséből adódó feszültséget.
Majd hirtelen… a kezét nyújtotta, mint egy barát. Hagytam, hogy megfogja az enyémet, és szelíden vezessen egy közeli, átlátszó pavilonig. A magától nyíló ajtó mögé, egy falra feszített fényképig vitt, melyen zöld terület látszott felülnézetből. Emberem nyitott tenyerét a kép fölé tartva ökölbe zárta az ujjait. A zöld terület zsugorodni kezdett. A kép szélein újabb területek úsztak be. Olybá tűnt, mintha egy műhold egyre táguló léptékű felvételét nézném. A harmadik ökölbe zárásra színes foltok vették körbe a nagyjából kör alakú zöldet. Ekkor emberem félreérthetetlen gesztust tett: nyitott tenyerével a képre mutatott, mintha azt kérte volna, mutassam meg, honnan jöttem, jóllehet továbbra sem értettem a szavait.
Közelebbről is megbámultam a képet. Északon, vagyis a tetején sárga foltokat láttam, délkeleten vizenyős kéket sárga és zöld foltok között, középen pedig a rengeteg zöldet és néhány szürke vonalat, mint később megtudtam, aszfaltszerű utak csíkjait. Házakat ekkora magasságból lehetetlen volt kivenni, habár néhány pacáról sejtettem, hogy nagyobb építmények lehetnek. Nyugaton ültetvényekre emlékeztető négyszögek sorakoztak szabályos rendben. Ahogy később megtudtam, valóban ez a hely éléskamrája.
Amennyire meg tudtam ítélni, a zöld terület nagyjából 30-40 ezer négyzetkilométer lehetett, mint egy nagyváros, vagy még inkább egy megye az én Földemen.
Felemeltem a kezem és elismételtem a férfi kézmozdulatát. A látvány engedelmesen tovább tágult. Délkeleten a halványkék folt nagyobbra nőtt, mint mellette a zöld, a kép többi részén a sárga uralkodott. Addig távolítottam a képet, míg az egész bolygó láthatóvá vált.
A látványtól tágra nyílt a szemem, ijedtemben nekihátráltam egy kemény és hétköznapi íróasztalnak, és mielőtt újra elvesztettem volna az egyensúlyomat, megkapaszkodtam a szélében. A világoskék folt aprócska, lefolyástalan tó volt, a zöld folt egy zöldes szeplő egy bolygó méretű sivatagban.
Fiatal, képzelgésre hajlamos agyam a jövőbeli Földet látta maga előtt, józan eszem azonban azt diktálta: ez nem a Föld és nem a jövő. Az idő ugyanaz a jelen, mint azé a helyé, ahonnan ide kerültem. Az univerzum a más.
Jeges rémület kúszott fel a gerincemen. Megjelenhettem volna egy csillag belsejében, vagy a levegő nélküli világűrben. Vagy egy légkör nélküli bolygón. Vagy ezen, de valahol a sivatagban. Vagy a tóban, ami azért lett volna végzetes, mert rossz úszó vagyok. Szerencsémre a pályaudvar elé tett le a sors. Egy pályaudvar elé, ahonnan – most már biztosan tudtam – sehová nem indulnak vonatok.
A férfi visszahozta az előbbi képet, ahol még belefért a tó melletti oázis a keretbe, és újra rám mutatott. Grimaszolva néztem vissza rá. Hogy várhatja el, hogy megmutassam a szülőhelyemet, ha nem látom a képen?
Ekkor megtapasztaltam a legbrutálisabb atrocitást, ami az itt tartózkodásom alatt ért, a férfi megfogta a jobb kezem mutatóujját és hozzáérintette a képhez a pályaudvar előtti térnél ott, ahol nemrég felbukkantam a semmiből. Azután a mappámra írt nevemen húzta végig az ujjam – jobbról balra és a számra mutatott. Azt akarta, hogy mondjam ki a nevem, bár ma sem értem, honnan tudta, hogy oda nevet kell írni? Máshol nem szokás, csak nálunk.
– Ewa Mallky – mondtam megszeppenve.
Halk sustorgás jött a falakból, miközben a korábbi műholdfotó helyén az arcképem jelent meg. Az arcom után a mellkasom, csípőm, lábam következett. Ott voltam a képernyőn teljes életnagyságban.
Visszatértem az amnézia-verzióhoz. Hisz én ide tartozom, hogy máshogy lennék benne az adatbázisban? Történt velem valami, ezért nem emlékszem semmire – de ahogy lenéztem, megláttam a szoba több pontjáról rám irányuló vékony, sárga fénysugarakat, melyek sárga fénypöttyökként a bokámnál tartottak éppen, és futottak le a talpam felé. Ezáltal új értelmet kapott az „adja meg nevét, lakcímét… cipőméretét” szállóige, melyet a túl részletes adatszolgáltatási kötelezettségekre használunk otthon. Otthon? Még mindig nem emlékeztem, hol a Föld és hol az én helyem rajta.
A képem helyén ismeretlen számok vagy betűk futottak fel szédítő gyorsasággal. Felvillant egy pillanatra sok más testrészem mellett a lyukas szemfogam, melynek betömetését halasztottam egy ideje. Egy csomós ínszalagot is felismertem, ami a térdemben lehetett, mert ott fájdogált akkortájt.
Alig egy perccel később a férfi a hátam mögé mutatott...

A könyv beszerezhető itt, valamint a Google play, és más online könyvesboltokban.

Vélemény, hozzászólás?