Paloma White: Tűzcsók 1. rész

Romantikus fantasy történet

Anya

A szél jeges hócsomókat kerget az arcomba, miközben finom redőket von az út közepén fekvő tócsákba. A víz felületén apró tűzcsóvák gyúlnak.
– Lidércfények – súgom magam elé, de valamiért mégsem félek.
Óvatosan kerülgetem az egyre szaporodó kékes-vöröses lángokat. A nemrég még sötét utca fényárban úszik. Különös látvány, ahogy a latyakos foltok között megbújó víztócsák felületén pici fények ringatóznak. A házakból emberek szivárognak ki a kapukba, de az utcára senki nem mer ki lépni. Nem is értem, mitől tartanak, olyan ártalmatlan, kedves lények ezek a lidércfények. Egy pillanatra azért elcsodálkozom, miért is bízom ennyire bennük? Nem egy távoli bolygóról jöttem, csupán itt a földön születtem, és anyám meséiből ismerem a jelenést. Szülőanyám mindig somolygott, amikor bájos tündérfényként írta le őket. Még sosem találkoztam velük, és most, első találkozásunkkor én is mosolygok rájuk.
Minden igyekezetem ellenére, egyikükre mégis rálépek. Rémülten ugrok oldalra, megkapaszkodok egy vaskerítés rozsdás oszlopában. Az apróság fénye megremeg a talpam érintésétől, de nem huny ki, inkább egyre erősebbé válik.

A vörös láng karcsún emelkedik ki a sáros latyakból, egyre feljebb tör, csúcsa már magasabban van a fejem búbjánál is. Megbabonázva nézem, ahogy hajladozva körbetáncolja a testem, akár egy kecses hattyú. Finoman átölel, és én nem tiltakozom. Nem éget, csupán forrósággal teríti be a bőrömet. Testem ütemesen ringatózik, jólesik a tűz ölelése.
Talán egy évszázad, vagy egy másodperc, már nem tudom. A világ átrendeződött a fejemben.
A sáros, keskeny utca fényes térré változott, az emberek koboldokká, a rekedten csaholó ebek sárkányokká, a finoman pislogó lidércfények táncoló tündérekké. A körülölelő lángcsóva szívem imádott hercegévé, és én mi más lehetnék, mint maga a királynő.
A boldogság majdnem elveszi az eszem, amikor megdördül az ég. Másodpercek alatt magamhoz térek, ujjaim érzik a kerítés rozsdamarta egyenetlenségét, a körülölelő tűz melegségét.
Már tisztán látom a körülöttem álló embereket, akik némán figyelik a táncomat. Az ég újra megdörren, a távolban félelmetes villámok világítják meg a dombokat, és egy közeli falu tornyát.
Tűztáncosom megremeg, színe sötétebbre válik, és fokozatosan távolodik tőlem.
– Ne menj! – nyúlok utána, de egy szélroham tovasöpri.
Kezem még mindig a vasoszlopot szorítja, több hang nem jön ki a torkomból.
Az én szépséges tűzcsóvám végigrohan a hóval fedett mezőn, de jaj! Az út végén magasodik egy hatalmas kék színű fénytorony. Minden olyan gyorsan történik. Körbefonják egymást, villódzva tekeregnek. A lángok kettéválnak, majd egy-egy hatalmas tűzkerék formálódik az égen. Vad, szörnyűséges látvány a kék és vörös tűzkerék viaskodása. Torkom elszorul a félelemtől a szemem előtt zajló látványtól. Vöröslő tűzcsóvák repülnek szerteszéjjel, lelkemből is kitépve egy-egy darabot. A harc egyre durvábbá, kegyetlenebbé válik, csak a távolból figyelhetem, ahogy az én tűzpiros lángom egyre kisebb lesz, szinte már nem is látom. Elvesztettem valamit, ami nem is volt az enyém. Fáj, nagyon fáj. Belülről marcangol a kín, a gyomrom, a bensőm görcsben áll, érzem, ahogy erőtlenül zuhanok a pocsolyába. Az emberek csoportja szorosabbra fonódik körülöttem. Egyesek hangosan jajgatnak, mások valami felsőbb istenséghez imádkoznak. Egy asszony hajol fölém, mélyen barázdált arcát megvilágítja a testemből áradó hő. Megcsóválja a fejét, felém küld egy fogatlan nevetést, hasamra helyezi a kezét, és a fülembe súgja:
– Sámán születik.

Vélemény, hozzászólás?