Tóth Mihály: A szabadság ára

Ott szokott ücsörögni ő az aluljáró lépcsőjén, annyiszor megfigyeltem már. Bár mindegyikük egyforma, hogyha felszínesen és a szemünk sarkából kémleljük őket, ahogy jobbra-balra dülöngélve elhaladnak mellettünk, vagy egyhelyben összekuporodva várják a sapkájukba, vagy a kihelyezett papírkehelybe az emberi lélek szánalma és sajnálata által zsebből és tárcából kibuggyanó papír-, de javarészt fém forintokat, amely szánalmat és sajnálatot fakasztanak szomorú látványukkal, vagy elhaladunk egy mikrofonba szeretetről prédikáló önjelölt lelkész és megváltó mellett, ahol széles és mély kanállal merik a fazékból a kígyózó sort képező reménytelen sorsra jutott, alkoholos mámorba menekülő embereknek. Mindegyiknek elvadult bozontos feje van, bőrük és ruházatuk szakadozott, testüket nagy melegben is vastag kabát borítja, tekintetük reménytelenséggel teli, üveges, és kalandozó. Kalandoznak, igen, talán már lemondtak erről a földi kisiklott életükről, talán már a következőre készülnek, ahol majd újjászülethetnek és tiszta lappal indulhatnak el ismét, talán egy ugyanolyan életbe, mint amilyen életben részük volt, mindössze néhány apró döntés lesz más, amelyek jó helyeken és jó időkben történnek és esnek meg, és sorsuk egy egészen más irányt vesz. Igen, mert létezik a végtelenség, végtelen lehetőségek megszámlálhatatlanságát magában foglalva, ahol a tér meg az idő is ugyanaz. Ő mindig ugyanott ül, a lépcső legszélén közel a falhoz, hogy ne legyen útban a mókuskerékben, a gépezetben helyet foglaló, a helyüket a nagy egységben elfoglaló jövevények előtt, akik arról a bizonyos helyről jönnek, ahol megteremtik az életben maradáshoz valót, ezek az anyagi javakban kiteljesedett vágyakkal bírók, akik ezen vágyak szabadságtól megfosztott rabjai, amit ő már régóta csak a maga szomorú módján teremt meg úgy-ahogy, az ételt, ruhát és villanyszámlát biztosítják a családjuknak és önmaguk számára, és szaladnak vásárolni, vagy a gyermekeikért az óvodába, iskolába, de azért mégis észrevegyék őt. Előtte egy papírkehely, afölött pedig nagyon kreatívan, egy tartóba rögzítve és onnét az égnek meredve megmosolyogtatóan jópofa módon egy horgászbot lógatta bele saját zsinórját, hogy várja a kapást. Kezében egy megsárgult lapú régi könyv, olvas. Vajon mit olvashat, kérdezi bennem a kíváncsi könyvimádó. Szívja magába a kulturális mannát, mintha csak egy könyvtárnak egy gyakran látogatott zugában ülne. Arca messziről pontosan ugyanolyan, mint a társaié, kissé piszkos és bozontos, ruházata éppúgy ütött-kopott, mint a többié. Tucatemberek ezek, úgy össze lehetne téveszteni őket, akár a kínaiakat. Mégis, amikor közelebb merészkedek hozzá, és időnként fel-felnézeget, vakítókék szemei mélyértelmet és intellektuális külsőt mutat. Ezek a szemek valósággal kivilágítanak abból a sötét borzadályból, amely az arcát belepi és keretezi. Azt látom, hogy egy értelmiségi, jóravaló ember be van zárva a reménytelen utcai lét piszkos börtönébe. Előveszem a pénztárcámat, odamegyek hozzá, és először egy kétszáz forintost szándékozok kihalászni a pénztárcámból adakozási célra, végül a papírpénzek közül húzok ki egy ötszázast, és kicsivel a kehely felett beleengedem azt. A papíranyag landolása nem ad hangot, nem adja tudtára a rengeteg célirányosan közlekedő embernek, de még a koldulásra kitett alkalmatosság tulajdonosának a tudtára sem, hogy itt most sajnálatból, szánalomból származó nagylelkű adakozás történt, egy, a társadalom perifériájára került csavargó minimális ellátáshoz való hozzájárulás. A művelődő csavargónak ugyan a látóterében voltam, de rezzenéstelenül tovább olvasott. Biztosan valami nagyon izgalmas eseményt olvashat, gondoltam, tán a végkifejlethez érkezett. Valakit megölnek, kisemmiznek, vagy szeretőket lepleznek le. Nem indultam el utamra, továbbra is mellette ácsorogtam, úgy tettem, mintha a szemközti gyorsétterem ajánlatát fürkészném, pedig soha nem jártam ilyen helyekre étkezni. Emberünk felnézett rám fakókék értelmes szemeivel, amely, mint két kristály, úgy ragyogtak, fényesen és józanul. Röviden azt mondta:
- Köszönöm. – Azt mondtam neki lassan és mellékesen, mint aki nem is őmiatta ácsorog még továbbra is ugyanott, egyhelyben:
- Nagyon szívesen. Jó ez a horgászbot. Ötletes, tetszik. – Majd pedig a sárga színű, macikkal díszített könyvjelzőjét elhelyezte a könyvében ott, ahol tartott, ahol megállt az olvasással, és összecsukta azt a kezeiben. Maga elé nézett, és elkezdett beszélni:
- Tudja, én nem olyan nagyon régen kerültem az utcára. Építészmérnök voltam egészen a válságig, majd végül az építőipar csődöt mondott, és nem maradt munka. Azután kezdődött az elszegényedésem története, meg kellett szabadulnom a kétszáz négyzetméteres házamtól, feleségem elhagyott, és magával vitte a gyerekeket. Egy kis garzont vettem ki a külvárosban, amelynek árát csak nagy nehézkesen sikerült megfizetni minden hónap elején. Csaknem két évbe is beletelt, mire ismét találtam munkát, matematika, és fizikatanár lettem egy középiskolában, ahonnét pechemre egy évre rá anyagiak hiányára hivatkozva leépítéseket kezdtek végezni, és munka nélkül maradtam, immáron a szó szoros értelmében, mivel egy építész reménykedhet befutott munkákban és megkeresésekben, akármennyire is rosszul megy, de egy tanár, egy közalkalmazott legfeljebb magánórákban, korrepetálásokban. De annyi magántanár van már, Dunát lehetne rekeszteni velük! – legyintett. Bátortalanul megkérdeztem tőle, mint aki külön kasztba való tartozásának, és fiatalkorának okán jogosulatlan bármit is megérdeklődni ettől a sokat megélt hőstől, mintha nekem, mint meleg lakással és bőséges vacsorákkal, mindennapos fürdővízzel elkényeztetett urbanizálódott természettől elszakadottnak csak a mély hallgatáshoz volna jogosultságom a jelenlétében, érdeklődéshez nem, panaszkodáshoz pedig semmi szín alatt, még a legkevésbé sem. Ahogy néztem ennek a jobb sorsra érdemes, utcára került értelmiséginek az ütött-kopott ruházatát, amelyen látszott, hogy valaha borsos áruk lehetett, és tudatosult bennem, hogy a nemrég vásárolt csinos kis könnyű kabátkámban vagyok meg vadonatúj, élénk világoskék színével hivalkodó magasszárú edzőcipőben, különös érzés kerített hatalmába, olyasmi, amit azelőtt még talán soha nem éreztem, megszégyelltem magamat előtte, és azt a jómódomat, amit mellette abban a pillanatban éreztem. Lehet-e bármi okod a panaszra, kérdeztem önmagamtól. A te szádból, akinek mindene megvan, bárminemű nyűgös sóhaj és panasz nyerhet-e létjogosultságot? Vagy sokkal inkább férfiatlan vinnyogás ez, és éppen, hogy annak az ékes bizonyítéka, hogy a jólét beköltözött az életembe, hiszen minél nagyobb a jólét és a bőség az ember életében, annál elégedetlenebb? Ezek az emberek valóságos hősök, akik a legnagyobb farkasordító zimankóval néznek szembe, én pedig nyöszörgök, amikor a lakásban csak tizenöt fok van húsz helyett… És akkor nemcsak szégyelltem magam, hanem elnézve előttem az élet minden mesterkélt terhét önmagáról hanyagul lerázó, a kulturális mannában megmerülő önfeledt embertársamat, arra gondoltam, hogy ez az ember, aki mellett szociopata ábrázatú városlakók, akik egyik társadalmi szerepükből lépegetnek át a másikba, és egészen elveszíteni látszottak az érzékenységüket a világ felé, igazán boldog. Boldog, és megkönnyebbedett.
- Nem volna okosabb mégis egy hajléktalanszállóra bevonulni a közelgő télre való tekintettel? – kérdeztem meg őt tapintatosan, mire így felelt:
- Egyszer eltöltöttem ott egy napot, ellopták az órám, amely családi ereklyének számított, és az összes pénzem, kétezerötszáz forintot, amit a cipőmben őriztem. Nem érzem ott jól magam, a többi hajléktalan között, állandó felkészültségben, hogy vajon mikor és mivel fognak megkárosítani… - Majd a tekintete a személyes emlékeiben merült el, és kissé vidámabban folytatta: - Emlékszem még a Karcsira, aki kint húzta meg magát a Vérmezőn egy pingpong-asztal alatt, hatalmas lepedőkkel és csomagokkal. Volt egy ilyen sárga mellénye, közmunkát is végzett a közelben. Időnként elment a közeli kiskúthoz, már amikor megengedte az idő, és megmosakodott. Nyaranta felült a pingpong-asztalra, és csak nézte, nézte révetegen az asztal melletti focipályán, ahogy a fiatalsok kergetik a labdát. Elmesélte nekem azt, hogy amikor még gyerek volt, ez a focipálya nem volt lebetonozva, és rengetegszer rúgták a bőrt ott ők maguk is. A múltján merengett ott, az asztalon. Kérdeztem, hogy mi sodorta őt oda a pingpong-asztal alá. Azt mondta, megtehetné, hogy hazamehetne a feleségéhez és három nagykorú gyermekéhez, de már nem szeretne a felesége miatt, akinek a nevén van a ház, és állítása szerint egy mindenkit kiszipolyozó bestia. Egyszer elmesélte, hogy egy alkalommal éjszaka rendőrök világítottak be az asztal alá, és elmagyarázták neki azt a magától értetődő evidens tényt, hogy ami alatt él és tölti az éjszakát, az egy pingpong-asztal, és hogy bizonyára nem tudják tőle az emberek rendeltetésszerűen használni azt… Mire Karcsi annyit felelt: az a játékos, aki őmiatta nem képes egy ütést visszaadni, az igazán béna lehet, és csak saját magát hibáztathatja. Aztán a helyi önkormányzat eltüntette ezeket a pingpong-asztalokat, ezután pedig Karcsi is eltűnt a környékről. Hogy mi lett vele, azt én már nem tudom, azóta nem láttam. – Így beszélt emberünk, én pedig hallgattam őt tapintatosan, pedig már el is késtem egy munkahelyi megbeszélésről, viszont úgy éreztem, hogy nincs jogom otthagyni, meg kell, hogy hallgassam.

Két hónap múlva beköszöntött a tél, jóllehet még csak december eleje volt, ám kíméletlen fagyokkal gyötörte már az országot a tél. A kulturált hajléktalant, akinek még a nevét se tudtam, azóta egyszer se láttam se a lépcsőn üldögélni, sem pedig máshol. Gondoltam, feltételeztem, hogy kell lennie valami hivatalnak, ahol számontartják ezeket az embereket, bemegyek, és utána érdeklődök a sorsának. Töprengésemben egy viszonylag ápolt, ám szomorú tekintetű és lerongyolódott harmincas férfi zavart meg szelíden, miközben félénken fölemelve két ujját jelentkezett, mint valami ijedős diák:
- Elnézést kérek. Igazán nem szeretném zavarni. Az elmúlt félévben meghalt az apám, és a temetés költsége az egyébként sem túl szilárd talajon álló családomat, és engem is anyagilag nagyon megviselt. Anyagilag is, meg mindenféle más tekintetben. Ha volna szíves, és támogatna néhány forinttal, azt nagyon megköszönném… - Végig néztem rajta kissé bosszúsan, az emberen, aki megzavart a töprengésemben, és még csak nem is olyan kreatív, mint az a másik volt. Végül benyúltam a kabátzsebembe, és kiszórtam neki belőle durva, kérges tenyerébe az összes aprót. Az élet megtanított rá, hogy a karma nagyon is létező jelenség, és csak azt kapjuk vissza a sorstól, amit másoknak adunk. Megköszönte a kedvességet, és mihelyt elindult volna tovább, megkérdeztem tőle:
- Bocsánat, nem-e tud valamit arról a férfiről, aki az aluljáró lejáró lépcsőin egy papírkehelybe csüngő horgászbot mellett olvasgatott ücsörögve? – A fiatalúr tarkójára tette kezét, és a halántékát vakarta, majd így felelt:
- Ja, a könyves! Feri bácsi volt az. Egy hete megfagyott. A Jászai Mari térről vitték el mentősök letakarva. Borzalmas hidegek köszöntöttek be. Mi mondtuk neki, hogy legalább a hidegbetörés idejére vonuljon be szállóra, hát ő neki inkább a szabadság kellett. Szegény… - felelte, majd elnyelte a sokaság. Szomorúan elindultam hazafele. Másnap a Nyugati aluljáróban egy koszorút és egy mécsest helyeztem el a lejáró lépcsők egyikére a fal mentén, pontosan ugyanoda, ahol Feri bácsi szokott volt ülni és kapásra várni. Majd elhelyeztem egy méretes papírlapot a falnak támasztva, amire felírtam vastag betűkkel, hogy: Itt horgászott és olvasott Feri bácsi, aki nyitott volt az élet szépségeire, aki fejben szabad volt, mert a fényt, békét és szeretetet, a teljes szabadságot választotta.