Stephanie Ford: Szemétkirálynő 1-2.

Gonabre átlépett a jeges esőből a langymeleg nyári estébe. A fák alatt lerázta a köpenyét és mialatt a karjára hajtogatta, észrevette, hogy nincs egyedül. A zsigereiben és a bőrén érezte a leselkedők félelmét. A környék mozdulatlannak tetszett, de biztos volt benne, hogy valakik lapulnak a fák között és lesik minden mozdulatát. A gondolataik tanúsága szerint nem ismerték fel. Úgy tett, mintha Gunadiba igyekezne, közben hátrafelé figyelt anélkül, hogy megfordult volna. A várakozók kitartottak, míg Gonabre beleveszett a tisztás túlfelén a bokrok szövevényébe, majd hangos csörtetéssel kirontottak a fedezékből és átfutottak az átjárón. Az asszony megfordult. Egy hosszú szoknyás nőt látott hátulról, akinek egy kisgyerek karjai fonódtak szorosan a nyaka köré. A gyerek belefúrta a fejét a nő vállába. Mindketten túl könnyedén öltöztek a másik oldalon uralkodó időjáráshoz. Gonabre aggódott értük. Akárkik ezek, odaát segítségre szorulnak, hisz a vak is látja, hogy a végzetükbe rohannak. Az esőcseppek, mint megannyi jeges tű, a páros bőréig hatoltak. A gyerek hangosan sírt félelmében, és mert máris rázta a hideg. A nő rohant vele, mintha az életük függne a sebességtől, és a kislányt nyugtatta közben: 
– Mindjárt, kincsem. Eláll az eső, szép a világ – énekelt, vagyis inkább lihegett egy régi gyerekdalt.
A keményre fagyott hó térdig ért. A nő, miközben minden lépésért megküzdött, gyorsan kifáradt. A jégtől és hótól terhes fenyők alatt hamarosan már csak botorkált, míg ki nem ért egy nyíltabb helyre, az utat jelképező letaposott, jeges sávra. Gonabre messziről követte őket egy domb aljáig, melyről tudta, ha megkerülik, elérik a város szélét. A magabiztosságából úgy látta, hogy a nő ismeri a helyet és szerény ruházata ellenére innen már egyedül is elboldogul. Eddig akart jönni és már készült visszafordulni, amikor meglátta a város felől közeledő négy favágót. Szakállas, marcona férfiak voltak pufajkában, vastag nadrágban és prémes csizmában. Fejüket befedte a füles sapka. Vállukra vetették fejszéiket, kezükben üres zsákokat lóbáltak. Mindegyikük karján kosár, dudorodó tetejük kockás ruhával letakarva.
– Jó estét! – köszönt az első.
A dearai nő ijedtében megtorpant, a gyereket még jobban szorította magához. Reszketett, mint a nyárfalevél.
– ’estét – mormogta a másik három is. Egy nő vékony, régies ruhában, bőrig ázott gyerekkel jön az erdő felől, ahol köztudottan vége az országnak. Nem csoda, hogy az első férfi gyanút fogott.
– Te meg ki vagy? – kérdezte. – Elvitte a cica a nyelved, szépségem?
– Ina soua Lahia – nyögte a nő.
Gonabre mélyen beszívta a levegőt. Ez a hang… Ijedt, eltorzult a hidegtől és a kimerültségtől, mégis biztos volt benne, hogy már hallotta, és a név is ismerősen csengett. Még nem mozdult. A férfiak közelebb mentek hozzá.
– Oroszul beszélj, drága! Nem értünk ám külhoniul. A nő még jobban megijedt.
– Mida soua Lahia. Re soua Berra. Amadi dama da Deara – mutatott kapkodva a háta mögé. Az első favágó megtorpant, leeresztette a fejszéjét, és miután feltolta a sapkát a homlokán, megvakarta a füle tövét. – Ezen igazodjon el az ember – dörmögte.
A nő hosszú monológba fogott. Dearai nyelven elmesélte, hogy éjszaka menekültek ki Koreánból a barlangrendszeren át. Mielőtt a végére ért volna, az előbbi férfi a szavába vágott.
– Hagyja abba, nem értjük. – A fejszével a város felé bökött, mire a nő hátrált egy lépést. – Várjon, nem akarom bántani! Azt akarom mondani, hogy arra menjen. A végét már kiabálta, de Lahia nem értette. A város helyett az erdő felé kezdett szaladni. Gonabre végre kilépett a fa mögül és kitárt karjával elállta az útját. A nő megtorpant. Halálra váltan szorította magához a gyermeket.
– Go… Gona? – kérdezte megrökönyödve, miután alaposan megnézte a nőt. – Morsabaiban a Binira Egerd nevet viselem, ebben a városban pedig úgy ismernek: Marja Kukuskina, de… igen, most Gonabre Almein vagyok. Miért hagytad el Koreánt, és ki ez a gyermek?
Az asszony összezavarodott.
– Binira?
Gonabre mérgesen megrázta a fejét, majd rámosolygott a kicsire.
– Hagyjuk a neveimet. Tudod, mi az okom a bujkálásra. Arról beszélj, miért jöttél el Koreánból? Te vagy a törvényes királynő.

Részlet Stephanie Ford: Szemétkirálynő 1-2. könyvéből

A könyv elérhető itt.