Soós Katalin: A harangozósegéd

Kamaszkoromban egy nyarat az erdélyi nagymamámnál töltöttem Nyárádremetén. Amíg ő a patikában dolgozott és ha aznap nem tartott ígényt a segítségemre, bátran egyedül kószáltam a faluban. Egyszer felfedeztem, hogy nyitva van a katolikus templom ajtaja. Szélesebbre tárva óvatosan beléptem. A vastag falak között kellemes hűvös fogadott. Egyszerű, fehérre meszelt falú, öreg falusi templom volt. Egy-két szentképpel, gyertyával, az örökmécses lobogó lángjával. A sima ablaküvegen besütő nap megvilágította a frissen súrolt földes padló tisztaságát.A csöndemet hirtelen harangszó törte meg. Harangozás! Ilyent még én úgysem láttam eddig, azzal elindultam a hang forrása felé, visszafelé a kijárathoz. Amikor ugyanis belopakodtam a templomba a kinti világ zajai után mintha mágnes vonzott volna az ihlető templomi csendbe és így nem vettem észre az oldalt feltűzött harangköteleket.

Egy idős bácsi húzta egyenletes ritmusban a lelógó harangköteleket. Én megálltam előtte, szememmel követve gyakorlott mozdulatait és közben sóvárogva gondoltam arra, hogy milyen jó volna, ha én is megpróbálhatnám. A bácsi befejezve a harangozást, huncutul rám nézett:
- Húzza meg kisasszonka!- nyomta kezembe a kötelet, amely bizony kicsit vastagabb volt, mint a tornaórán megszokott mászókötél. Jó erősen magamfelé próbáltam húzni, de a harang néma maradt. Megint megpróbáltam, de már két kézzel. A harang minden igyekezetem ellenére most se szólalt meg.
- -Ez nem úgy megy ám, hogy csak rángatjuk, mint a tehen tőgyit! – szólalt meg az öreg és kedvesen átfogta a kezeimet, amelyek eltűntek erős markában. Együtt kezdtük húzni a köteleket, és én egy kis idő után megéreztem a húzás ritmusát. A nagy harang engedelmességgel válaszolt:
Bimm! Bamm! Bimm! Bamm!
- Kiváncsi a falura? – kérdezte tőlem a harangozó, miközben helyükre felcsavarta a harangköteleket a falra.
- No gyűjjön, megmutatom fentről.
A harangtorony falában az öreg kinyitott egy keskeny faajtót, amelyet eddig nem is vettem észre. A sötétben elkezdtünk felfelé menni a torony keskeny lépcsőin. A zárt lépcsőház állott szaga megcsapta az orrom és bizony a fejemet is alaposan be kellett húznom, hogy ne verjem be az alacsony gerendákba, ahol galambok fészkei is voltak. Mindezt csaknem sötétben, mert a torony tetejéről beszűrődő fény bizony kevés volt. Az öreg csak ment előttem biztos lépésekkel, sőt hátrafordulva megkérdezte, tudom-e, hogy miért harangoznak a templomokban minden délben? Válaszomat meg sem várva folytatta:
- Minden délben Hunyadi Jankóra emlékezünk, hálából, hogy legyőzte a törökéket Nádorfehérvárnál!
Szerencsémre csakhamar felérkeztünk a harangtorony tetejére. A két nagyharang egész biztosan egyenként is többet nyomott, mint én magam, de a lélekharang nem látszott veszélyesnek. A keskeny ablaknyíláson beáradó napfény hirtelen elkápráztatott. Magasabban voltam minden gyümölcsfánál! De nem szédültem, csak a látvány volt szédítő. Az öreg kinyújtotta a karját és a mutatóujjával egy fehér, keskeny, kanyargó csíkra mutatott.
- Látja , az a csík, az a temetőbe vezető út. Ott jobbra a temetőkapu van és az a kicsi fehér pont a kápolna. Temetéskor addig kell harangozni, amíg a gyászmenet eléri a kaput. Akkor egy percig csönd van és amikor a pap belép a kápolnába, akkor kell meghúzni a kicsi lélekharangot! De érzéssel ám, mert különben a lélek nem találja meg az utat a menyországba!
Búcsúzáskor váratlanul megkérdezte: van-e időm holnap?
- Temetés lesz! Jöjjön! Harangozhatunk együtt is.
Másnap izgatottan, gombóccal a gyomromban érkeztem a templomtoronyhoz. Ekkor mondta az öreg, hogy harangozni ilyenkor odafönt, a torony tetején, a harangházban kell, mert onnan az ablakból tudjuk figyelni a temetési menetet. Így is lett. Amikor az öreg jelzett, hogy a tömeg elindult a temetőbe – mindketten megkapaszkodtunk a kötelekbe. Egyik kötél – egyik kéz, másik kötél – másik kéz. Bimm-bamm, Bimm-bamm. A harangok erős zúgó hangot adtak, lassanként mindkét karom kezdett elfáradni a húzástól, a füleim csengtek-bongtak a közeli harangok zengésétől. Arra élesen emlékszem, hogy mennyire vártam, hogy átváltsunk a vékonyhangú lélekharangra. A szolgálat végén remegő lábakkal jöttem le a sötét, rozoga lépcsőkön és megkönnyebbülésig jó érzés volt, hogy végre szilárd föld van a talpam alatt.
Én ugyan nem dícsekedtem nagymamámnak harangozósegédi szolgálatomról, de a jótékonykodásom hamar kiderült, mert hiába szóltak hozzám, én a balfülemre egy jó darabig nem hallottam semmit.