Rosalie B. Rowan: Tragédia

Még süvített a szél odakint amikor Carter leült a laptopjához olvasni. Cikkeket olvasni, méghozzá olyanokat, melyek nyílt titkokat rejtenek világunk romlandóságáról. “A mama sosem engedné, hogy ilyeneket olvassak.” gondolja “de a mama most valamelyik sznob kávézóban üldögél és virágoskertekről beszélget egy hamis barátjával, akinek még a nevére sem emlékezett öt perccel azelőtt, hogy összefutottak. Mert a mama mindig csak a képmutató dolgokra fordít gondot, a fiának csak a puszta tiltások maradnak, és ugyanaz a mézes mázos hamis világ. Sosem hallgatja meg ha gond van, de felfigyel, ha egy haláleset részleteit akarom meghallgatni a hírekben. Mert az ártalmas. Nem kell tudnom, nem érdekes. Csak arról kell tudnom, hogy szép az idő és finom az étel az asztalon. Anyának pedig csak arról akar tudni, hogy jók a jegyeim és hogy vannak barátaim. Arról nem, hogy depressziós vagyok. Arról nem kell tudomást venni, hogy egyesek a lelkükben betegszenek meg. Akkor is, ha ’szép az élet’, akkor is ha a híd alatt lakik, akkor is ha kőgazdag, ha szeretik vagy ha szeret másokat, néha az ember lelke fogja magát és nyugdíjba vonul, és ami marad, az a végtelen üresség. De, ami nem látszik az nincs is, igaz?”
Csend. Mindig is hangosabb volt a gondolat a szónál.
Csupán egy oldalt olvasott végig, és máris mindent tudott, amit tudnia kellett. Gondosan törölte a keresési előzményeit, majd ünnepélyesen kikapcsolta a laptopját. A táska már útrakészen állt az ágya mellett. Olyan fenségesnek látszott, mintha egy katona csomagja lett volna, aki háborúba indul.
“Igen. Háború a saját lelkemmel...”
Mindössze 16 éves volt. Fiatal még, de mégis elég idős ahhoz, hogy ismerjen olyan fogalmakat, mint például a depresszió, a szex, a drogok, vagy az alkohol, és hogy hármat a négy közül meg is tapasztaljon, s hogy döntéseket hozzon, hogy önálló gondolatait még anyjának manipulatív szavai se töröljék el. Tudta mit akar. Elindult hát, s mindent úgy hagyott hátra ahogy más hétköznapokon mindig szokta, hisz ez is csak egy szimpla hétköznap. Csupán egy dologban különbözik a többitől: az ifjú Carter Simons ezúttal nem fog az asztalánál csendben, elmélyedve tanulni, mikor édesanyja hazaérkezik.
A szél már eltompult, s az időjárás visszavonult a fákkal és porral vívott bősz csatájából, amikor Carter elindult. Forró, fülledt levegő maradt a sűrű port kavaró szél helyén. A lemenő nap narancssárgára festette a tájat, s a végtelen csendben egy lélek sem volt sehol a fiún, és a gondolatain kívül. Szinte már csukott szemmel járt, a Nap egy pillantásért cserébe ugyanis égő tűzzel borította be pupilláit. Végtelennek érezte az utat, amit megtett, időérzékét azóta elvesztette, amióta megfogant benne az ötlet, hogy elmegy. Annak pedig immáron már egy hete volt. Azóta csak ide-oda lökdösték az ingerek, erre-arra forgatták a gyors történések. De mégsem lehetett olyan hosszú az a séta, hisz a Nap még ugyanott állt, amikor hirtelen Carter már nem látta többé. Kitakarta valami hatalmas, egyszerre hűvös árnyékot vetve a magányos gyermek (nagy, érett gyermek) felhevült testére. Egyszerre dohos, állott benzin szag csavarta meg az orrát. Az elviselhetetlen bűz ellenére azonban rendkívül vonzónak ígérkezett a hely. Majdhogynem idillinek ahhoz, hogy megtegye azt, amiért jött.
Carter már kiskorától kezdve mániákusan imádta az autókat. Bármit megtett volna, csak hogy még egyszer ellátogathassanak a szervízbe, még egyszer megbámulhassa azt a sok csodás járművet, és még egyszer megfigyelhesse ahogy a varázsló, a tetőtől talpig olajos szerelő mester új életet lehel a járművekbe. Apja megígérte neki, hogy minden héten egyszer elviszi autókat nézni, és így is lett. Amilyen apró és elveszettnek tűnő férfi volt, olyan nagy volt a szíve. Aztán Carter édesapja elhunyt autóbalesetben, s a fiú soha többé nem mehetett autók közelébe. Az élet ironikus. Gyalog kellett járnia vagy biciklivel, és az anyja is ezt tette a jó példa érdekében. Persze csak kikerült a garázsból az a csodaszép éj-fekete Mercedes, ha azt gondolta, hogy a fiú nem figyel. Ennek már három éve, és úgy tűnik akárcsak az apja, úgy az autó műhely is végső bomlásnak indult.
Itt állt Carter. Semmi sem volt odabent pár rozsdás szerszámon és egy régi emelőn kívül, na meg persze egy kampón kívül, amely pont a mennyezet leges legközepéből meredt elő. Carter csábos pillantást vetett rá. „A Végzet kampója, a kéz, amelyet maga a nemlétező Isten nyújt felém. Az egyetlen társ ebben a magányos világban.” – Amióta megállt forogni körülötte a világ, Carter nagyon költői volt. A táskájához kapott, és kivett belőlük pár papírdarabot. A rajtuk lévő befejezetlen gondolatmenetek zavaros elméről árulkodtak. Aztán előkerült az a kötél is, amit pár napja vásárolt a barkácsbotban iskolából hazamenet, és amit eddig az ágya alatt egy cipősdobozban rejtegetett. És egy cukorka. A kedvenc cukorkája.
Bekapta, s hagyta, hogy az epres cukorka lassan elolvadjon a nyelvén. Majd hirtelen kibukkant a kemény burok alól a savanyú, folyékony töltelék és maró íze váratlanul rántotta vissza a valóságba. De ahogy lenyelte, lassan visszasüppedt egyfajta kellemes, álomszerű érzésbe. Már nem érezte magát a Földön. Aztán repült is a hurok, amely úgy kapaszkodott bele a vén, szilaj horogba, mint a fuldokoló kisgyermek apja erős kezébe. „Csak apa volna most itt!” Mindent gondos odafigyeléssel készített, akárcsak egy kisiskolás az első kézműves óráján. Felidézte az interneten olvasottakat, amelyeket pontról pontra elraktározott elméje hátsó bugyraiban.
„Ez nem a mama hibája. Szeretem őt. Talán, ha jobb lett volna a kapcsolatunk el mertem volna neki mondani, de talán semmi sem tudta volna elmulasztani ezt a hihetetlen késztetést. Hisz semmi más nem csábítja úgy az embert, mint a végzete. Én ma este már kéz a kézben fogok sétálni a sajátommal.” próbálta elhessegetni bűntudatát anyja iránt, de nyugodt volt. Nem félt. Költőisége továbbra sem múlt, bár leírni mégsem bírta a gondolatait, melyre a földön heverő lapokon álló zavart tőmondatok szolgáltak bizonyítékul. De neki elég volt az, ami rajtuk állt, s már azt is elfelejtette, hogy egyáltalán odatette őket, amikor a nyakába kötötte a világ legrusnyább, legkínzóbb nyakkendőjét. Hirtelen látta maga előtt felnőtt énjét amint munkába indul reggel. Kék öltönyt visel hozzáillő élre vasalt nadrággal, alatta halványrózsaszín inggel. Boldogságot érez megbújva a lelkében, amely szépen lassan előtör, még egyre csak növekedő kopasz foltja sem szegi kedvét. Nyakába köti az űrhajókkal mintázott nyakkendőt, majd csókot ad a feleségének, és kimegy a ház elé. Beül saját csodálatos autójába. A műszerfalon apja képe figyel. Azt is megcsókolja. És beindítja a motort. A motor felrobban. Carter teste darabokra szakad. „Jaj, hogy szólít a halál!”
Nem remegett a lába, bár elég rozoga volt a vasszék amin állt. Micsoda véletlen, hogy pont talált kint egyet a fűben pihenni! Mintha valaki külön neki készítette volna oda. Mintha ez a valaki tudta volna, hogy szüksége lesz rá. Mintha ez a valaki a Végzet nevet viselte volna…

Mosolygott, sőt, fel is kuncogott, s könnyek szöktek a szemébe. Örömkönnyek. Egyszerre érezte annak a nyugalmát, hogy senki sincs körülötte és érezte úgy, hogy az egész világ őt figyeli.
Ezt érezhették a szolgasorsból felszabaduló rabszolgák is.
Végre, végre felszabadul! Ez a legboldogabb dolog a világon.
Már nagyon régóta először őszinte mosoly ült az arcán, szeme csillogott.
Majd a szék eldőlt, és egy élet odaveszett.
---
„Anya, nem a te hibád.” – áll az egyik összefirkált papíron. Kiemelkedik a zavaros szótengerből, aki csak elolvassa, azonnal rá szegeződik a tekintete. Azt akarta, hogy édesanyja tudja, ezt komolyan gondolta. Ugyanúgy, ahogy élete utolsó döntését is… hogy véget vet neki.