Pethő Judit: A sziget

- Pihenhetnénk egy kicsit?-kérdeztem.
- Nemsoká elérjük a tisztást, ott letáborozhatunk pár órára, de veszélyes idekinn, sokáig nem¬ maradhatunk. Már csak fél napi járás a fal, addig bírd ki, kérlek!- válaszolta a vándor harcos.
Harmadik napja lovagoltunk már, a kezeim és a lábaim teljesen elzsibbadtak, és a nyereg sem volt valami kényelmes. Alig vártam, hogy leszállhassak végre a lóról. Kieraan nem látszott fáradtnak. A tenger parton talált rám, eszméletlenül fekve a homokban. Nem emlékszem semmire azelőttről. Kieraan már keresett engem, azt mondta Regala, a sziget istene küldte értem, hogy elvigyen hozzá. Megígérte, hogy Regala segíteni fog, így nem ellenkeztem. A sziget közepe felé tartunk, állítólag ott sokan élnek. Eddig csak feketére égett mezőket láttam. Most egy sötét erdőbe értünk, ami tele van tövisekkel, lehetetlen őket kikerülni. Felhorzsolták a bőröm, szörnyen égett és fájt. Rideg hely ez. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik inda alatt egy díszesen megmunkált fémszerkezet van.
- Itt élnek?- kérdeztem.
- Igen, régen Mermeries szigete virágzott, a mezőkön tündérek szaladgáltak, itt gyönyörű rózsa kertek voltak és ezer színben pompáztak, az illatukat messzire hordta a szél. A tövis erdő alatt már csak a kovácsok megmunkált vasdíszei árulkodnak róla, hogy itt egykor pezsgő élet zajlott- válaszolta.
- Mi történt? Hova tűntek?
- Pontosan nem tudjuk, először a mező kigyulladt, aztán portyázó vadállatok kezdték tizedelni a népet, ezért épült a fal, ami mögé visszahúzódtak az emberek- válaszolta.
Elértük a tisztást, Kieraan tüzet gyújtott. A fény megcsillant kósza tincsein. Hosszú szőke haját a tarkójánál lófarokba kötötte, de egy-két rakoncátlan fürt nem maradt a helyén. Magas férfi volt, széles vállait bőr vért takarta. A nyakában egy színes medalion függött. Arcvonásai nem kifejezetten lágyak, inkább határozottak. A napok óta tartó útról borostái árulkodtak. Tetszett, mert férfias vonásait kiemelte. Néztem őt, valahogyan ismerősnek tűnt. Mélykék szemeiben szomorúság bujkált. Tekintetünk egymásra talált, végig szaladt rajtam egy jóleső érzés és tudtam, hogy az életem is rábíznám.
- Tudom, hogy fáradt vagy, de ideje indulnunk!- mondta.
Összepakoltunk és folytattuk utunkat. Hamarosan elértük a falat, legalább tíz méter magas tömör szikla, bejáratot nem láttam sehol sem. Miközben azon tűnődtem, hogyan fogunk a túloldalra jutni, Kieraan leakasztotta a medaliont a nyakából és a falhoz érintette. A kövek mintha maguktól eltűntek volna, egy mágikus kapu nyílt meg előttünk.
- Kevesen léphetnek a falon túlra, csak néhányan kaptunk kulcsot.
Ahogy beléptem egy más világ tárult elém. Színes lepkeszárnyakon repülő lányka alakok üdvözöltek. Szivárványszínű virágok borították a mezőt. A távolban kimagasló sziklákon fehér épületek látszottak, melyeken indák kapaszkodtak. A sziklákból kis források törtek elő, ami lenyűgöző látványt nyújtott.
- Isten hozott Mermeriesben! -
- Gyere, már várnak minket! – intett mosolyogva Kieraan, és elindult a város irányába.
A fák sűrűbbé váltak, az ágakon madarak énekeltek. Az út mellett egy unikornis legelészett. A bokrokon eper formájú, aranyszínű gyümölcsök nőttek. A városba hosszú sziklába vájt lépcsősor vezetett fel. Az utcán emberek integettek felénk. A téren nyüzsgött az élet. A város szélén, egy csinos kis kunyhónál megálltunk.
- Megérkeztünk. Itt lakom. Pihenj kicsit, addig én megkeresem a gyógyítót. Úgy fest szükséged van rá- ezzel megfogta a kezem és felmérte az útközben szerzett sebeket. Érintése áramütésként ért. Nem akartam, hogy elengedjen, arcomon éreztem a leheletét. – Mennem kell- suttogta. Sóbálvánnyá meredve néztem távozását.
Kis idő elteltével visszatért, egy fehér köpenyes nő kíséretében.
- Lássuk hol a probléma?- mondta a nő kedvesen és megvizsgált. – Nincs itt semmi olyan, amin ne tudnék segíteni- vett elő a köpenye alól kék színű krémet és bekente az összes sebet, amit rajtam talált, majd zöld levelekkel bekötözte.
- Holnapra meglátja, semmi sem fog látszani - mondta, aztán távozott.
Azonnal elaludtam, és mikor felébredtem este volt. A sebeim varázslatos módon teljesen eltűntek. Elevennek és vidámnak éreztem magam, kiosontam a kunyhóból, hogy körül nézzek kicsit. A város csendes volt már. Az utakat kékesen világító növények szegélyezték. A szél halkan suttogott, mintha engem hívna. Követni kezdtem a hangot. Egy tóhoz értem, amit híd ívelt át. Az út szépen megművelt fehér márvány padnál végződött. Leültem kicsit, néztem, ahogy a várost a hold fénye ezüstösre festette. A közelben egy forrás csobogása hallatszott. A tó vize eggyé vált az éggel, a csillagok alattam világítottak. Hirtelen hang törte meg a csendet.
- Üdvözöllek gyermekem!- egy idős hölgy ült mellettem a padon. Ijedten fordultam felé, honnan kerülhetett ide? Már épp meg akartam kérdezni, amikor váratlanul megfogta a kezem és újra megszólalt.
- Már vártalak, Regala vagyok - a sziget istene, Kieraan róla mesélt útközben, ő adhat választ a kérdéseimre.
- Miért vagyok itt?- kérdeztem.
- Erre a kérdésre nem tudok neked felelni, talán a sors akarta így, de arról neked kell döntened, hogy itt maradsz e.-
- Hogyan tudnék dönteni, ha nem emlékszem, hogy ki vagyok?
- Hogy ki vagy, azt csak te tudhatod igazán, én nem mondhatom meg! Érzem¬¬- tette kezét a homlokomra- megszeretted a vándorunkat, így nehéz lesz a döntés. ¬
- Miért lenne nehezebb a döntés?- csattantam fel.
- Minden, amit itt látsz, ennek a tónak a vizéből merít életet, de egyre jobban gyengül, míg végül elmúlik. A víz, erőt kér, és neked gyermekem, egyedül neked áll hatalmadban ezt az erőt megadni- felháborodva ugrottam fel. Miről beszél? Megpördültem, de már sehol nem volt.
- Ne menj el!- kiáltottam, de válasz nem érkezett, csönd borult a tájra és ekkor megláttam Kieraant a híd lábánál. Arckifejezésén látszott, hogy mindent hallott. Nem kérdezett, azonban mélykék szemében láttam a végtelen szomorúságot. Mellé léptem és elindultunk visszafelé. Meg akartam fogni a kezét, de úgy éreztem, mintha egy pillanatra a levegőt markoltam volna. Megálltam. Végül minden eltűnik… ezt mondta Regala. Nem akarok olyan világban létezni, ahol ő nincs! Fájdalom hullámai öntötték el a lelkem a gondolatra, hogy nélküle éljek. A mellkasomban, mintha egy mély lyukat ütött volna valaki. A torkom elszorult, és egy könnycsepp futott végig az arcomon. Ő lenézett rám, letörölte az arcom, és fölém hajolt. Behunytam a szemem, éreztem, ahogy lassan és gyengéden megcsókol. Ellöktem őt magamtól és rohantam a híd széléhez. Nem gondolhatom meg magam!
Hallottam a szavait a távolból.
- Kérlek, gyere vissza hozzám. Szeretlek!
Ahogy leugrottam a hídról, a szavai visszahangzottak a fülemben.
- Gyere vissza, Szeretlek! Szeretlek, szeretlek…-
Én csak zuhantam, egyre mélyebbre, és mélyebbre… Féltem egyedül. Vártam, hogy vége legyen, de semmi. Csend honolt mindenhol és sötét… A kezem ökölbe szorult. Mély lélegzetet vettem és kinyitottam a szemem.
Szerelmem arcát pillantottam meg. Szőke tincsei csiklandozták az arcomat. Örömtől csillogó mélykék szemei keresték a tekintetemet.
- Mi történt?- kérdeztem.
- Nem emlékszel?
Nagyon fájt a fejem. Próbáltam visszaidézni mindent.
- Arra emlékszem, hogy nyaralni indultunk, és útközben…
- Igen, autóbalesetünk volt. Próbáltam elkerülni, de az ütközéstől beverted a fejed -
- Mióta vagyok eszméletlen?
- Több mint, egy hete, már az orvosok is aggódni kezdtek, hogy felébredsz e, de én tudtam, hogy bárhol is jársz, visszajössz hozzám. Ne haragudj rám, hogy idén sem jutottunk el Görögországba- nézett rám bűnbánóan Krisztián.
Felemeltem a kezem és végig simítottam az arcát. Mosolyogva magamhoz húztam és a fülébe súgtam, hogy
„Hidd el, a világ legszebb országában jártam, de nélküled nem volt maradásom.”