Mezei Attila: Jozefin

Amikor felébredt a vonaton, megijedt a csomagtartón terpeszkedő, nagy, sárgásbarna nyers marhabőr táska látványától, hogy ezt elhozta, azért biztosan agyonüti az apja, ha még egyszer ebben az életben a közelébe kerül. A mellette szuszogó férfival szökött meg reggel, akkor sem ébredt fel, amikor a feje a váltóknál jól nekidöccent az ablaknak. Tengerész volt, megszokta az ilyen enyhe hullámzásokat. Stefánia tudta, hogy a levelét egy óra múlva találja majd meg miss Edith, aki angolórákat szokott neki adni. Azonnal sürgönyöz majd Krapinára, ahol a szülei a barátaikkal túráznak és esténként söröznek a színes kora őszben. Nagy csoda nem történhet, hat napja nagykorú, a papírjai rendben vannak, az apjának pedig tudomása szerint olyan rendőr, csendőr ismerőse nincs, aki ennek dacára visszavitethetné Triesztből. A kikötőben pedig várja őket ennek az álomszuszék olasznak a hajója, a Livorno, amivel sebesen hasítva a tenger kék vizét, meg sem állnak Palermóig. Ott fognak összeházasodni, azután majd Liguriába költöznek, ahol Sergionak van egy szép, szőlővel befuttatott homlokzatú háza.
Prati, Sergio barátja öt papot keresett meg, mire egy harminc, kidőlt-bedőlt oldalú kőházból álló falu templomában egy vén esperes, akinek kunkori ősz szőrszálak meredeztek a füléből, összeadta őket. A tengerész tanúja Prati volt, gyerekkori barátság fűzte őket össze. Stefánia a fél szavaikból is sejtette, hogy ritka nagy disznóságokban vettek részt együtt. Budapestre is úgy jutott el Sergio, hogy Prati, aki tanácsos volt a minisztériumban, egy borba fulladt éjszaka után beírta egy borász delegáció utazólistájára. Akkor ismerkedtek meg a múzeumban, ahol az olasz hajómaketteket keresett, de a kiállításon csak szőttesek voltak. Stefánia volt az egyetlen a teremben, aki el tudta neki mondani angolul, hogy alighanem eltévedt. A lány tanúja Prati életének éppen esedékes, valószínűleg sírig tartó szerelme lett, aki a szertartást követő szerény vacsorán bort és limomcellót ivott váltogatva és a végén csendben összepisilte magát.
A palermói hónapok alatt Sergio általában a tengeren hányódott, Stefániát pedig a rohamosan növekvő hasa hánytatta. A halpiacon az árusok, amikor meglátták a „Capitano” egyre vastagodó, gyönyörű asszonyát közeledni, azonnal letakargatták a sok rákot, halat, polipot. A „Livorno” akkor is a tengeren járt, amikor megszületett Jozefin. A baba két hónapos volt, amikor a liguriai La Speziaba költöztek. Az emeletes házból az egyik nagybácsi halt ki másfél éve és és olyan állapotokat hagyott maga után, hogy Sergio ottani bizalmasa, Strozzi által vezérelt, szabadnapos kikötői munkásokból toborzott takarító brigád nyolc napos erőfeszítését, amire az érintettek feltétel nélkül büszkék voltak, Stefánia, karján a bömbölő gyerekkel, elégtelenre minősítette. Kijelentette, hogy ez a putri valószínűleg több ismeretlen trópusi betegség góca lehet és a penészes bútorok között két állatkertnyi jószág tanyázhat az amőbától az elefántig. Mindenesetre, ide a lábát be nem teszi! Mindent kipakoltak, az utolsó tenyérnyi helyet is átmeszelték, fertőtlenítették és az udvarra kihordott bútorok egy töredéke visszakerült a házba. A többit Strozziék elhordták valahová. Az emeleti nagy műterembe visszakerült a két rajzállvány, Stefano bácsi építész volt, a skiccek, tervek miatt a régi szerkezetek mindennapos használatban voltak akkoriban. A sárgaréz szabályzó gombok nagyon tetszettek a fiatalasszonynak, ez mentette meg az állványokat.
Egyszer felfeszített egy papírt az egyikre és egy vonallal, úgy hogy a tust nem vette le a lapról, rajzolt egy erdőt a már csúszó-mászó kislánynak, azután házakat, hajókat, később egy felületre házakat és hajókat. Kicsit kesze-kuszának tűnt, de Maldini a hajótársaság egyik levelezője, aki időnként megjelent náluk, hogy megigyon egy pohár magyar bort, elvitt három rajzot és a kikötői irodában a falra rajzszögezte azokat. Grisea, a város legnagyobb galériájának tulajdonosa a halászhajók hazatérését várta egy fiatal nővel, akivel kapcsolatban teljesen egyértelműen tisztességtelen szándékai voltak. Meglátta a firkákat, egy hét múlva a bemutatóterem egyik falán már ott lógtak Stefánia képei. Jozefin tizenhetedik születésnapján pedig jött egy távirat, hogy a nagy olasz városok képcsarnokai után egy amerikai ügynökség is érdeklődik a kriksz- krakszok iránt.
Addigra már vége lett a háborúnak, Strozzi is hazajött a magyarországi hadifogságból. Hárman bandukoltak egy angol indiai kelméket áruló boltja felé, hogy születésnapi sálat vegyenek a lánynak, aki egy kézi csomózásos darabot szeretett volna. Ez ugyan irtózatosan drága volt, de az óceánon túli érdeklődés oldott egy kicsit Stefánia költekezéssel kapcsolatos szigorán. A móló drótkerítéssel lezárt oldalán két német, vagy osztrák hadifogoly igyekezett egy bódé felé, ahol leadhatják a szerszámokat, munkaidő vége volt. Egyikük magyarul szólalt meg. "Ilyen két gyönyörű nőt még nem láttam, mióta itt vagyunk, szerencséje van ennek a buckó fejű digónak”. Strozzi odalépett a kerítés mellé és szépen sorban felsorolta azokat a trágárságokat, amiket a négy év alatt megtanult, volt éppen elég. A két magyar kővé vált, a nők előre siettek. A fickó, aki a megjegyzést tette, utánuk loholt és a túloldalról elnézést kért és egy füst alatt bemutatkozott, mosolygott.
Stefánia négy napig bírta, aztán ott volt a mólón a munkaidő végén, ilyenkor a foglyok kaptak két óra szabad időt, de a városnak csak bizonyos szektoraiba mehettek. Sétált a csaknem húsz évvel fiatalabb szőke katonával, a családjának egy nagy fakereskedése volt Győrben, ő pedig önkéntesként harcolt a Monte Claran. Grisea galériájában lett a szeretője. Nem tudott annyit vele lenni, amennyit szeretett volna, a hazamenetel kapcsán voltak gyűléseik, gyakran megvonták a szabadidőt tőlük, a kikötői bűncselekmények miatt először mindig őket hallgatták ki a carabinierik.
Tamás 1922-ben nem ment haza a többiekkel, otthon az ország összezsugorodott, nem volt építkezés, épületfa sem kellett, nem is volt honnan venni, alig maradtak erdők. Itt meg, most már fizetésért, dolgozhat a kikötő nagy építkezésén és persze van még valami, ami ide köti…szicíliaiakkal lakott egy munkásoknak épült szállón.
Stefánia három év múlva egyik este leszállt a firenzei vonatról, ahol egy kiállítását nyitották meg. Már szép ruhás nőket is rajzolt a házai ablakába. A lapok a gyönyörű nő csodás rajzait méltatták és a név elválaszthatatlan volt a modern itáliai grafikától. Lerúgta a cipőjét, csend volt a házban, az ura valahol Szuez környékén, Jozefin meg alszik már. Töltött az utolsó előtti szerémségi palackból egy pohárral. Meglátott egy darab papírt a műterem lépcsőjén, Jozefin levele volt. „Anya, talán egyszer meg tudsz bocsájtani, elmegyek Magyarországra egy férfival, akit már négy éve szeretek, tudom, hogy boldog leszek.” A nappali polcáról hiányzott a nagy sárgásbarna nyers marhabőr táska…