Mezei Attila: Feszítővas

A gőzös méltatlankodva dohogott fölfelé a Jenyiszejen, két bárkát vontatott, a fakitermelésre önként jelentkezett hadifoglyokat, őreiket, felszerelésüket, ellátmányukat. Egy homokpadnál állt meg, látszólag a legsűrűbb őserdő közepén. A hajósok ismerősként ugráltak a vízben és a parton, rögzítették a régi, kopott teknőket. Elkezdődött a kirakódás, András keze akkor tört el, amikor az egyik őr, öregedő népfelkelők voltak, egy pajszerral végre megmozdított egy ládát, ami simán csúszott tovább az olajos, vizes pallókon. A nehéz feszítővasra nem volt szükség, félredobta, az leesett a raktérben erőlködő foglyok közé, csukló fölött törött a csontja. Az orosz sajnálkozva, szinte bűntudattal rakta sínbe két léccel és vászondarabokkal rögzítve. Még kiszállni sem engedték, azonnal ment vissza a lágerba. Pedig olyan szépen kitervelték volt szakaszparancsnokával, Frankl Bélával. András megszabadul a legénységi tábor „hol eszek, hol nem” világától, igaz a favágás nehéz munka, de biztosan lesz idő a vadonban csavarogni, az idő pedig csak megy, majd csak lesz valami. Egy nyomorult feszítővason múlott!
Amikor visszaértek, vele senki sem foglalkozott, nem írták fel, hogy visszaette a fene, nem küldték orvoshoz, ennivalóért sorban állt és a legénységi néhány kopekot is megkapta. Hamar kiderült, hogy viszik őket tovább Vlagyivosztok felé, a vagonírozásnál mindenkit gondosan felírtak. Ott az állomásnál látott először Oroszországban nagy gabonatárolókat és egy szép emeletes malmot, a másik kezét is eltörette volna, ha megnézheti belülről. Elvégre molnár volt a mestersége, igaz, saját malma nem volt, ezért hívták be katonának, de szép helyeken dolgozott és mindenhol megbecsülték. Nem jutott be, ezért a másik keze egyben maradhatott.
Az akkor forgott a legnagyobb veszélyben, amikor nagy sokára kikászálódtak a kocsikból és a részeg lovas kozákok ostorral üldözték őket három versztán át az usszurszki táborba. Szerencsére a rangidős tiszt úgy sorakoztatta őket, hogy a házaktól a lovak nem fértek melléjük, csak a hátsó néhány sor vette fel az ütlegeket. A futólépésben haladó, minden cókmókjuktól megszabaduló, magukra pokrócot terítő foglyok gyakran cseréltek sorokat, ezzel azt érték el, mindenki összeverve, véresen, a végsőkig kimerülve támolygott be a tábor kapuján. Közben volt egy kövér kínai, aki a háza előtt elfutó katonák közé játékból, röhögve egy darab lánccal odaütött. Ebben a csapkolódásban kiment egy Nemes nevű alhadnagy jobb szeme. Amúgy is betegen indult el, a marhavagonban végleg legyengült, most sok vért vesztett, még a táborba érkezés napján meghalt.
A táborban az okádásig undorító, megszokhatatlan halszag volt állandóan, a városban dolgozták fel a folyó temérdek lazacát, még a disznók is ezt ették. Kilátástalanság, lézengés, ivászat volt a jellemző, mindennaposak voltak az öngyilkosságok. Híre ment, hogy németül beszélő tisztek átjönnek és segítenek a levélírásban, aki esetleg üzenne haza, valamilyen segélyszervezet el is tudja juttatni ezeket. András is odament, kivárta a sorát és az álla majd leesett, amikor a hadapródban felismerte az otthoni erdész fiát, Salamon Ferencet. Az segített neki megírni a pár sort a kárászi molnáréknak. András él és készül haza, ennyi volt nagyjából. Többször is találkoztak utána, sikerült Ferenc és református gyülekezetes barátai segítségével szerszámokhoz jutnia, kapott egy gyalut és egy vonókést. Borotvakéstartó dobozkákat kezdett el készíteni, először a tábor tiszti részén adogatta el ezeket, azután beóvakodott velük a városba. Egy orosz boltos átvette tőle mindegyiket, egy dobozért többet kapott, mint a havi legénységi apanázs. Két nap alatt készül el egy, volt olyan is, amire faragott valami virágot, levelet. Csak az zavarta nagyon, hogy minden alkalommal el kellett mennie a kínai háza előtt, aki a lánccal csapdosott. Asztalok álltak ott és kínaiak ettek valami rizsgolyókat és cirokpálinkát ittak, a kövér tulajdonos gyakran kiabált és mutogatott, amikor észrevette az arra járkáló hadifoglyokat. A molnárlegény elmondta Salamon Ferencnek, hogy egyszer elbeszélget ezzel a ferdeszeművel, az intette ettől, csak bajt hozna magára és mindenkire. Nem is ez volt most a legfontosabb, vészesen fogyott az anyag, amiből a szelencéit gyártotta. Volt a tábornak valami műhelye, ahol ágydeszkákat lehetett cserélni, de csak fenyő deszkákat látott, neki meg keményfára, juharra, szilre, dióra lett volna szüksége. Egy Berecz nevű ember segített rajta, ő hangszereket gyártott a gyülekezet számára, de csak a göcsmentes, egyenes szálú anyagot tudta felhasználni, hegynyi diribdarab fája volt. Az orgonagyártó szerint ebből az anyagból annyi tokot eszkábálhat, hogy minden muszkának jut belőle Pétervárig, de nem lesz rá ideje, mert hamarosan jönnek a hajók és megyünk haza. Nem látszott rajra, hogy részeg lenne, a hajókról nem először hallott András, de mindig a vodkának tudta be az emlegetésüket. Inkább hitte volna, hogy Ali baba hurcolja majd őket egyenként haza varázsszőnyegén, mint a világ megkerülésével való hazahajókázást.
Az utolsó két hajónyi ember szinte egyszerre hagyta el az ezzel szellemek tanyájává váló lágert, András a záró csoportba került. Egy Németi nevű főhadnagy volt a parancsnokuk, akit megkért, nem lesz ugyan egyszerű, de tegye lehetővé, hogy elbúcsúzhasson egy kínai barátjától, aki olyan szívélyes volt, amikor a kozákok szelíd invitálása közepette ideérkeztek. A tiszt hallott az esetről, az első sor szélére állította a könnyes búcsú után áhítozót, aki látta az ablakon kifelé bámuló kerekfejű alakot. Kilépett a sorból és megrántotta az ajtót, bement, az becsukódott, a belső ajtót már úgy rúgta be, az övéből elővette a törött csákány hegyéből készült, juhar markolatú tőrt, amit addig akart ennek a mocsoknak az állába nyomni, míg a hegye le nem löki a sapkát a fejéről. Elkésett, a kínai azért állt az ablaknál, mert valaki egy vascsővel odatámasztotta, a rúd véres hegye vagy húsz centit állt ki előre a mellkasából. András megfordult, meglátott a földön egy zöld tiszti sálat, begyűrte a zubbonyába és kilépett az ajtón. Visszalépett a sorba, a katonák már éppen morgolódni kezdtek, hogy mi ez a tökölődés, hiszen már várja őket a hajó. Most hirtelen felgyorsult a tempó, a főhadnagy látta, az elköszönő megérkezett. Bevárta, „Sikerült címet cserélni?”, a legény szerint nem, mert már előtte is járt ott valaki és a drága barát már nem tudott szólni sem a megilletődöttségtől.
Nagyon nem bánta, amikor a nagy lomha hajó megremegett és elindult. Elővette a sálat, kicsit mocskos volt a gazdája nyakától. A tengeren veszettül fújt a szél, András két hányás között nézelődött a fedélzeten, a tisztek mindegyike a nyakára tekerte a sálját, kivéve egyet. Odaóvakodott, átadta a nyakravalót, hogy egy feszítővas mellett találta nemrég.
Salamon Ferenc csak nézte a tengert, zöld volt, mint a sál.