Kégl Ildikó: Összegubancolódott élet

Amikor beköltöztek, és feltették a hálószoba falára a hortenziás csendéletet, a nő azt hitte, hogy azt a festményt ő majd mindig ezzel a férfival fogja nézni. Mert szerette a hortenziás csendéletet. És a férfit is. Hét éve költöztek, valamikor márciusban. A beköltözés napjára nem emlékszik már, de azt pontosan tudja, hogy a festmény március harmincegyedikén került a falra, egy szerdai napon, este hét táján. Voltaképpen nem történt más azon a szerdán, csak egy akvarell a falra került. Látszólag hétköznapi jelenet. A nő mégis legszebb emlékei között őrizte ezt a látszólag hétköznapi jelenetet. Mert a csendélet elhelyezése valójában szertartás volt. Kvintesszenciája egy döntésnek. Ünnepélyes, magasztos pillanat, mint amikor elhatározza az ember, hogy beengedi az életébe azt a másikat, s nemcsak beengedi, de szeretné ott tartani egészen addig, amíg a tolvaj halál nem rabolja el mellőle. Közösen döntöttek így, ezt akarta a nő, és ezt akarta a férfi is. Így történt meg az összeköltözés, s így vált az akvarell felfúrásának minden egyes mozzanata profánból szent pillanattá. Pillanattá, amit nem akartak elkapkodni. Amire emlékezni lehet majd hosszú idők távlatából is. Amit párás szemmel, nagy sóhajtások közepette mesélni lehet a gyerekeknek és az unokáknak is. Amire úgy lehet emlékezni, hogy a pillanat visszaidézése közben gurgulázva felnevet a lélek.
Amikor már minden a helyére került az új lakásban, a nő kicsomagolta a festményt, majd lefejtette a légpárnás fóliát, ami megszámlálhatatlan rétegben ölelte az akvarellt. Elővette ezután a mérőszalagot, a vízmértéket és egy ácsceruzát. A férfi elővette a fúrót. Egy apró műanyag dobozban méregette egy darabig a fúrószárakat, aztán kiemelte a nyolcast, s a gép tokmányába helyezte, miközben a nőre kacsintva így szólt: „kicsit túlbiztosítjuk, nehogy arra a gyönyörű fejedre pottyanjon.” Az acélszürke fúrószár csúcsa a hófehérre festett falhoz simult azon a ponton, ahol metszette egymást a grafitceruzával meghúzott két egyenes, majd abban a másodpercben felbőgött a gép, s óriási fordulatszámon munkához látott. A nő a porszívó ormányát a fúrógép alá tartva bámulta elégedetten, ahogyan az egyre mélyülő furatból a szerkezet felszippantja az aláhulló szemcséket. Egészen különös, vadul lüktető ritmus töltötte be a teret, amint a domináns fúrógép mélybasszus hangjához társult a decens porszívó mezzoszopránja. Hallgatta a nő ezt az extravagáns koncertet, miközben lopva a feladatra koncentráló férfit figyelte. A dübel szorosan a furatba szorult, s hamarosan a hozzá való csavar is a helyére került. Furcsa lebegést érzett ekkor a nő: mintha a boldogság és az elégedettség pajkosan kergetőztek volna a gyomrában. „Nem láttam még nőt, aki egy dübelnek és egy csavarnak így tud örülni!” – mondta a férfi hetykén. Ekkor valami különös tűzzel a szemükben egymásra néztek, először csak mosolyogtak, aztán felnevettek. Gyöngyöző, elégedett kacaj keveredett a fúrógép, a tiplis doboz, és a mérőszalag közé. Ez a bársonynevetés egy döntésnek szólt: egy jó döntésnek! Valahogy így érezhetik magukat a cinegék, amikor mohákból, tollakból és gallyakból otthonukat építik, majd a fészekrakás végéhez közeledve csőrükben az utolsó ágacskával hazafelé röpülnek.
A kép alig volt nagyobb két egymáshoz illesztett rajzlapnál, de betöltötte a teret. Az a hét szál púderrózsaszín, dús hortenzia hiába volt keretbe zárva: élt, fejlődött, lüktetett, s egy csapásra üde, buja virágoskertté alakította a hálószobát. Ebben a negyedik emeleti kertben a púderrózsaszín hortenziaszirmok között megannyi csók és megannyi álom elfért. A férfi és a nő ezért hát csordultig töltötték csókokkal és álmokkal 18 négyzetméternyi virágoskertjüket.
De tegnap 15 óra 47 perckor összekuszálódott az élet. Valami történt ekkor a negyedik emeleti virágoskertben, mert egyszeriben elhervadtak a hortenziák, és ezzel együtt elhervadtak az álmok is. A hálószoba falán precízen felfüggesztve, elegáns blondel keretben lógott két rajzlapnyi hervadás. A nő nem akarta elhinni, amit lát. Csak állt félszegen, némán, miközben szemei a hálószoba eseményeire tapadtak. „Miért?” – sóhajtotta bele a világba, miközben értetlenül bámult egy égen legelésző felhőbárány szemeibe. Megszámlálhatatlan miértet sóhajtott ő bele aznap a világba. Másnap a miértek mellé új kérdések sorakoztak fel: „Nem voltam elég jó neki? Nem voltam elég neki? És hogyan lehetséges, hogy nem vettem észre? Az én hibám?” – marcangolta önmagát a nő. „Ha nem vettem észre, akkor az én hibám. Az enyém is! Akkor nem figyeltem rá. Ha figyeltem mégis, hát rosszul figyeltem. Akkor nem szerettem őt! Ha szerettem mégis, hát rosszul szerettem. Talán túl pontosan terveztem el a szerelmünket? Épp úgy, mint a kép felrakását: tudhattam volna, hogy a boldogság megriad a grafitceruzával erőteljesen meghúzott kontúroktól. A boldogság nem szereti, ha keretek közé szorítják. Az lehetett a baj, hogy mindent vonalzóval, szögmérővel és körzővel mértem ki. Hogy mindent olyan tervszerűen csináltam. De hiszen én azért…, csak azért voltam ennyire precíz, mert nem szerettem, ha összekuszálódnak a dolgok. Féltem, hogy összegubancolódnak. Páni félelem, jeges rémület fogott el a puszta gondolattól is, hogy mi lesz akkor, ha egyszer majd minden igyekezetem ellenére mégis összegubancolódnak!? A kontraproduktivitás tankönyvi példája lettem!” Mert tegnap, pontban 15 óra 47 perckor összegubancolódott az élet ott, ahol nem lett volna szabad neki: a negyedik emeleti virágoskertben. Ekkor történt. Ekkor látta meg őket! „Először összegubancolódott a látásom. Mert a férjem a hortenziás virágoskertben Noémit ölelte helyettem.” Nem fájdalmat érzett a nő, nem megaláztatást, még csak nem is arculcsapást. Csak ezt a mellkasára nehezedő összekuszálódottságot. Az a látvány megbénította, s arra kényszerítette, hogy álljon – miképp egy szobor – laminált padlóba gyökerező lábaival, a hálószoba bejáratának különös díszeként. Aztán a béna lábak egyszeriben menekülni akartak. Olyan intenzitással akartak menekülni, hogy a szobor egy vad mozdulattal elszakította gyökereit otthonától. Feltépte akkor ez a szobor a bejárati ajtót, levegőt akart! Kétségbeesve rohant le a lépcsőn, és sietősen rótta az utat, úgy szedte lábait, mintha saját maga elől menekült volna. Azt gondolta, ha ilyen ijesztő iramban lohol, talán van esélye, és összekuszálódott élete nem éri utol. De hiába, mert az összekuszálódott élet nem tágított, csak gördült a nő mellett, s egyre nagyobb gombolyaggá vált. Bármerre is nézett a nő, nem látott mást, csak ezt a hatalmasra dagadt gombolyagot. Cselhez akart folyamodni: azt eszelte ki, hogy lassabban szedi a lábait. Vagy nem szedi sehogyan sem, megáll. Úgy tervezte, hogy hirtelen áll majd meg, egészen váratlanul, s akkor a gombolyag vélhetően tovagurul. Ám a gombolyag vele együtt mozdult. Olyan mérhetetlen nagy volt, bűzös és fekete, borzasztóan megijedt tőle a nő. Pedig a gombolyag nem bántotta, egyetlen ujjal sem ért hozzá, csak olyan rémisztően nagy volt az árnyéka. Akkora volt ez a gombolyag, hogy képes volt beárnyékolni hét teljes esztendőt. Még a legszebb emlékekre is árnyékot vetett. Kétségtelenül ez volt a legriasztóbb érzés, mert egyszeriben minden közösen megélt pillanat olyan gyanús lett, hamis, kaotikus és bizonytalan. Ment a nő a macskaköves utcán, és összeszorított foggal méregette beárnyékolt emlékeit. Árnyéka lett minden szép pillanatnak és a legkedvesebb ajándékoknak is. Furcsa, kétségbeesett érzés volt visszatekinteni hét év beárnyékolt eseményeire: hamis lett a fúrási szertartás kacagása, az esküvőjük boldogsága, és az örömsikoly, amikor meglepte férje a Szerb Antalnak dedikált Márai-kötettel. Hamis lett a zsiráf simogatása a kenyai vakáción. Hamisak lettek az esti séták a Margit-szigeten, a baracklopás Göncön. És a Szeretlek felirat is hamis lett, amit horgászbottal vésett neki a befagyott Hámori-tó hótakarójába a férfi. Hamis lett a hétvégi közös piacozások hangulata, és a „ki bír többet megenni sült kolbászból” kétszemélyes versenyszámuk. Még a pléd is hamis lett! Hamis lett a kézzel készített kockás gyapjú pléd, amit Norvégiából hozott neki a férfi, s ami miatt lekéste a gépet. Az a mályvaszínű-barna kockás, ami olyan oltalmazón tudta betakarni. Ami olyan tökéletesen passzolt a negyedik emeleti virágoskertbe. Ami alatt olyan jól lehetett álmodni. Hamis lett hétévnyi álom, nevetés, örömkönny és szívdobbanás. Hamis lett minden: ez az egész hortenziás világ, amiben hét esztendőn keresztül élt. Megannyi indulat és gondolat áramlott a nőben tegnap 15 óra 47 perctől, de haragot nem érzett! Nem haragudott a férfira. Csak már nem akarta együtt nézni vele a hortenziás csendéletet.