Guti Csaba: Az ásás

A gazda ás, mint már annyiszor életében. Talán ahhoz ért a legjobban. Máskor lóval, ekével, ezúttal ásóval. Precíz munkája van, tudja, hogy sok múlik a jó földen.
Csak az ásót nézi, a barázdákat, és a pergő rögöket. Kemény a föld, felvisít olykor benne a vas. Talán korán van még hozzá, de új világ ez, és ebben ásni kell, ásni szüntelenül. A szomszéd is csinálja már. A gazda nem néz fel, épp csak a szeme sarkából látja a régről ismert darabos mozdulatokat.
Egy pillanatig visszagondol a régi időkre, amikor öröm volt a tavaszi munkában. Akkor az asszony hordta utána kancsóban a bort, gyerek tipegett a nyomában. A férfi nagyot sóhajt, mélyről jövőt, belehasít a lelkébe az emlékezés; nincs már asszony, gyerek pedig, mintha soha nem is lett volna.
Megremeg, elbizonytalanodik. Aztán eszébe villan valami. Hogy mindez megtörtént, arra a szomszéd az élő tanú. Ő megmondhatná, hogy így volt, igazán így. A gazda félrepillant, sandán, éppenhogy. De nem vigasztalja semmi. A szomszéd fakó arccal, üveges tekintettel dolgozik. Belemerült a maga munkájába, a maga múltjába, a maga gondjába. A gazda tudja, hogy ő is rájuk gondol. A sajátjaira… mindhiába.
Mintha égetné a tekintetét, úgy kapja el onnan, és visszaszegezi azt a poros élettelen földre. Kedve lenne eldobni az ásót, és ordítani torkaszakadtából, az elmúlt idők keserűségét kiokádni magából, elhajítani néhány könnycseppet.
Megremeg a nyél a kezében…
… de mégsem teszi.
Tudja, hogyha eldobná azt a szerszámot, akkor az életet dobná el magától. Talán a világnak is vége lenne. Mankó neki az a nyél.
Még jobban rámarkol a fára, mintha abba akarna belekapaszkodni. Két ásónyom után azonban megenyhül, vagy csak az erő fogy el. Fáradt már, fáradt nagyon. Küzdenie sincs már miért. Életek akkor szoktak kihunyni.
Aztán nem gondol semmire. Csak gépiesen végzi a dolgát. A fáradtság újra csak belemar a testébe, vonzza a föld egyre inkább, de az agya mégis taszítja onnan.
„Nem lehet elgyengülni! Amíg munka van, élet is van!” – gondolja a gazda, aki már nem hisz semmiben, csak nézi a rögöket a vasról legurulni. Látta már elégszer mindezt, akkor mégis rácsodálkozik minden egyes lecsorduló darabkára. Sok ilyen rögöt lát aznap délután.
Sok idő eltelik, amikor mindennel végez. Az ásót maga mellé szúrja. Fáj a dereka, talán soha meg nem javul, sziszegve egyenesedik ki. A szomszéd sápadtan, összehúzott szemekkel áll mellette nem is olyan messze tőle. Kerüli a pillantását, pedig a gazda bele akart kapaszkodni egy pillanatra.
Nem sikerül.
Elengedi hát ő is. Felnéz az égre. Komor, szürke, istentelen massza, amit odafent lát. „Haragszik a Teremtő!” – ez jut eszébe először. Elszégyelli magát.
Csönd van, mérhetetlen csönd.
Nem zúgnak az ágyúk, a géppuskák nem üvöltenek, nem jajong a haldokló. Mindenki odafönt van már, akinek ott volt helye. Csak ők ketten vannak még. Csak ő és a szomszéd, meg még néhány túlélő, akiket nem ismer.
Egyszerre hallják meg az érces, lelket remegtető kattanást. Apró kis semmiség, mégis megrázza az a csontot a testekben.
Várnak. A gazda lába megremeg. A szomszéd erőtlenül omlik térdre, zokog, mint egy gyerek, mégsem könyörög senkinek. A gazda hallja mindezt, az arcán legurul egy könnycsepp, de többet nem enged. Ismét felnéz az égre.
Utoljára újra hinni kezd.
Hinni akarja az elmúlt idők pokla ellenére, hinni akarja minden útjára eresztett golyó ellenére, hinni akarja minden gödörben átzokogott éjszaka ellenére, minden vérző, fájó, testi, lelki kínja ellenére…
… hogy van Mennyország.
Tudja, hogy abban a rideg, jeltelen tömegsírban soha senki nem talál majd rá. Odafent viszont remény van. Ott hinni lehet a találkozásban. Még látni akarja őket. Nem mondja ki a nevüket, nem is gondol rájuk igazán, mert nem akar összetörni.
Durranás – velőt rázó, istentelen, pokolbéli, majd egy test magatehetetlenül csúszik a mélybe. Épp oda, ahol a szomszéd ásott korábban.
A gazda figyel, tudja, hogy ő következik. Az arca remegni kezd, a halál hűvös, dögszagú leheletével végignyal az arcán.
Ez az utolsó, amit érez.
Nem hallja már a lövést, ami sírba küldi őt, egyenesen a szomszéd után.
A sírjukból kirángatott rögök mohón isszák fel vérét, de azután sem enyhül a szomjuk. Nincs még vége.
Újak állnak a gazda helyébe, hisz hosszú még a sor.