Gáspár Virginia: Elizabeth

2015.09.04

Lizzy vidáman játszadozott a gyermekpszichológus várótermének játszósarkában. Szülei szeretettel vegyes aggodalommal nézték kislányukat.
Lizzy két éve jár ide, de a doktornő nem sok javulást lát az állapotában. Pedig mosolygós, cserfes, boldog gyerek, akinek van egy kis gondja. Anne, az anyuka szomorú mosollyal nézett férjére, Paulra. A férfinak is a kislány körül járhattak a gondolatai.
– Minden rendben lesz édesem! – suttogta. Ez a mondat olyan volt nekik, mint egy mantra. Eleinte volt ereje, most már csak fáradtan ismételgetik.
Lizzy odaszaladt hozzájuk, és lelkesen mutogatta nekik a babát, ami új volt a játszósarokban. A többi beteg szánakozva nézte. Pault ez nagyon dühítette. Mikor a lányka visszaszaladt új szerzeményével mérgesen odasziszegte feleségének.
– Nem hiszem el, hogy ennyi idő után még így néznek rá. Ők miért ülnek itt? Mert az ő gyerekük rendben van? – morogta.
– Nyugodj meg édesem! Tudod jól, hogy ez egy ilyen világ. Sajnos Lizzyre mindig furcsán fognak nézni. Ezt el kell fogadnunk, és neki is – csitította az asszony.
– Tudom, de ez az egész olyan igazságtalan! – sóhajtott a férfi. – Mellesleg nem értem, hogy ennyi idő után, miért nem javult az állapota. Nem kéne új dokit keresnünk? – háborgott tovább Paul. Anne vett egy mély levegőt, és csak utána válaszolt.
– Ezt is megbeszéltük már drágám – kezdte türelmesen. – Lizzy megszokta a doktornőt, és egy új orvossal nehezebben alakítaná ki a kapcsolatot. Emlékezz rá, hogy az orvos is hangsúlyozta, amíg Lizzy nem akarja, nem lesz változás – a férfi fáradtan bólintott, és hat éves kislánya göndör fürtjeit figyelte. Halványan elmosolyodott.
– Tökéletes gyerek – mondta büszkén. Anne melegen nézett férjére.
– Persze, hogy az – mondta csendesen – ,a miénk! –egy hosszú, szerelmes pillantást váltottak. Felidézték kapcsolatuk legszebb pillanatait. Lizzy születése az első helyen szerepelt mindkettőjüknél.

Lizzy szeme sarkából leste szüleit. Megnyugodott. Nem, ma sem jöttek rá a titokra. Nem, ma sem omlott össze a világ.
Egyre nehezebb volt úgy tenni, mintha nem látná a döbbent, szánakozó pillantásokat miattuk. De hát a szülei. Imádja őket. Bármit megtesz értük. Jár akár ehhez a félelmetes doktor nénihez is, aki azt akarja, hogy árulja el nekik a titkot. Azt nem lehet, mert akkor vége a világnak. Végleg elveszti őket, itt fogják hagyni a nagyival és a papival. Ezt nem hagyhatja.

***
2019.10.10

– Lizzy drágám, gyere be! – szólította a doktornő. Kedves hangja volt, széles mosolya. A praxisa legérdekesebb esete volt ez lány.
A gyerek a legcukibb fintorral a világon tápászkodott fel a játszósarokból. Engedelmesen, de csigalassúsággal ment az ajtóhoz. Okos szemeivel egyenesen az orvosra nézett. A doktornő négy éve azt mondja, ennek így kell lennie. Sokat rágódott ezen, és utálta magát, amiért mostanra igazat ad neki. Igaz, ettől nem könnyebb semmi, és a világ összeomlik, de akkor is ez a helyes út.
– Hívjuk be őket! – közölte határozottan. A pszichológus szemöldöke megemelkedett, de más jelét nem adta a meglepetésnek. Négy éve vár erre a pillanatra, a gyógyulás jelére. Ügyesnek, diplomatikusnak kell lennie.
– Biztos vagy benne, hogy készen állsz rá? Készen állsz elmondani nekik a titkot nekik? – Lizzy nagyot sóhajtott, de pár másodperc múlva bólintott.
– Igen – erősítette meg szóban is döntését.
– Akkor szólj nekik! – bólintott a doktornő – Nagyon büszke vagyok rád Lizzy! – tette hozzá melegen. A gyerek elhúzta a száját. Megfordult és intett szüleinek, hogy jöjjenek.
Anne és Paul csodálkozva néztek össze, de készségesen elindultak utánuk. Beérve a szobába bizonytalanul torpantak meg. Minden héten itt ülnek, míg lányuk az orvossal beszélget, de leszámítva az első pár alkalmat, soha nem hívták be őket.
A doktornő rájuk sem pillantott, csak Lizzyt nézte. Bólintott a kislánynak, hogy kezdheti. Lizzy nagyot sóhajtott, és a szülei felé fordult.
– Anyu, apu! Valamit el kell mondanom nektek. Ditte, a képzeletbeli barátnőm már rég nincs velem. Négy évvel ezelőtt elengedtem őt – szülei zavartan összenéztek.
– Kicsim, ez nem lehetséges! – kezdte Paul, de Lizzy felemelte apró kezeit.
– Hallgass végig apu, kérlek! – könyörgött szomorkásan. – Négy éve elengedtem, mert nektek kellett segítenem. Mert veletek kellett lennem. Anyu, apu szeretlek titeket – könnyek peregtek le az arcán –, de már nem vagyok hat. Akkor hat voltam. Most tizenkettő. Már nem tudok, úgy tenni, mintha hat lennék! – zokogta. Könnyes, könyörgő szemmel nézett rájuk.
A szülőkkel megfordult a világ. Az apa dörzsölte a szemét, de az ő hatéves szőke angyalkája eltűnt. Helyette egy kamaszodó lány állt előtte. Anne szinte fuldokolva sírt. Paulra nézett, aki döbbenten bámulta Lizzyt. Az anya újra a lányára pillantott. Már ő sem Lizzyt látta, hanem a nagylányt.
– Elizabeth – nyögte sírva. A gyerek csukladozva felnevetett. Mindig azt mondta szüleinek, ha felnő, és önálló lesz, már nem hívhatják Lizzynek. Csak Elizabethnek.
– Sajnálom anya, apa! – pityogta a lány – Ti négy éve meghaltatok – mondta ki remegő hangon a titkot.
Anne felsikoltott, és zokogva kirohant a falon keresztül. Paul erre döbbenten felordított és hátrálni kezdett. Meg akart támaszkodni az íróasztalon, de nem tudott. Már derékig benne állt. Riadtan a lányára nézett, aki némán tátogta: sajnálom. Paul a felesége után futva távozott a szobából, szintén a falon keresztül.
Sweatheart Elizabeth pedig a padlóra rogyott.