Paloma White: Tűzből születtem 3. rész

  1. A pajta
Apám szavai gyorsak, pattogóak, ellentmondást nem tűrőek. – Fesd be a hajad! Éjfélkor menj le a pajtához, érted fogok menni, és elhozlak magammal. Ne kérdezz semmit! 
– A pajtához? Fessem be? De... – tiltakozni próbálok, ám már nincs kinek. 
Amilyen gyorsan fellobbant a tűz, ugyanolyan gyorsan kihunyt. Már csak egy rakás izzó parázs világítja meg az arcom. Kétségbeesetten fogom a fejem. Félek. Testemben érzem a rettegés apró szilánkjait. Fájdalmas emlékek törnek fel bennem, égetik a lelkem. Miért pont a pajtába kell mennem? 
Évek óta kerülöm azt a helyet, ahol gyerekkorom legkedvesebb játékai voltak. Edvinnel ott volt a búvóhelyünk, titkos barlangunk, közös titkaink tárhelye.  A testvérem halála után mégis ott találtam megnyugvásra, egészen addig a félelmetes napig, mégis soha senkinek nem meséltem el azt a titkomat. Mindennap lejártam a csűrbe, új játékokat találtam ki magamnak. Szalmából fontam egy babát, elneveztem Edvinnek. A suta bábu az új játszótársam lett, vele mindent meg tudtam beszélni. 
Ez a boldogság majdnem egy évig, a tizenegyedik születésnapomig tartott. Minden a szokásos volt, délután kisurrantam a pajtába. Edvin baba kókadtan feküdt a szalmabálák tetején, ám amikor kézbe akartam venni, sötéten felizzott. Sosem féltem a tűztől, de akkor ijedten kaptam el a kezem. Nem tudtam, mit cselekszem, csak rohantam vissza a házba, egyenesen anyám karjába. 
– Edvin kigyulladt – sikítottam zokogva. 
– Jaj, kincsem! ­ – rogyott térdre anyám, és szorosan magához szorított. 
Képtelen volt szavakat találni, hogy megnyugtasson. Arra gondolhatott, testvérem emléke jött elő, de én nem mondhattam el, mi történt a pajta öreg falai között. 
– Tűz van! – rohant be leendő mostohaapám, és egyetlen mozdulattal letépte a falról a tűzoltó készüléket. Anyám teste megfeszült, de egy pillanatra sem engedett el, én toltam el magamtól. Mindketten egyszerre ugrottunk fel és rohantunk az ablakhoz. Még abból a távolságból is hallottuk, hogy a pajta teteje hangos robajjal beomlik. Mostohaapám bénultan állt meg az épület előtt. A tűz addigra elhamvadt, csak némi szürke füst gomolygott. 
A mai napig nem értik, miképpen történhetett, miért hamvadt el olyan gyorsan a tűz. Értetlenül álltak a jelenség előtt, csak én értettem. A csűr titka csupán nekem tárult fel. Edvin visszatért hozzám, és azon a napon újra megölték. Most pedig nekem oda kell mennem. Elbátortalanodtam, mi lesz, ha rám is az vár, mint testvéremre? 
Még mindig tenyerembe hajtom a fejem, amikor ismeretlen erő szállja meg a testem. Talán mégis szembeszállhatok testvérem gyilkosával. Összeszedem magam, már határozottabban indulok a konyhába. 
A családom addigra körbeülte a széles étkezőasztalt. Gyöngéd érzelmek szállnak meg, ahogy végignézek féltestvéreimen. Öcséim, mintha egy hete nem ettek volna, két pofára tolják be a tojásrántottát, és csak egy laza ’csá fér ki a szájukon. 
Anyám szeme huncutul villan rám. 
– Jó reggelt, szívem! Gyere reggelizni, talán hagytak valamit ezek a gézengúzok – emeli fel a fedőt. 
Elnevetem magam, hiszen pontosan tudom, az én részem ott van. Ugyanakkor elkomolyodok, most hogyan mondjam meg, hogy éjszaka el fogok innen menni? 
– Mindent előkészítettem – folytatja anyám. 
– Mit készítettél elő? – nézek rá értetlenül. 
– Hát, nem emlékszel? Ma utazunk. 
– Ja, tényleg – csapok a homlokomra megkönnyebbülten. Majdnem egy hónapig távol lesznek, és így talán mégsem kell elmondanom a titkot. Mire visszatérnek, én is itt leszek. Vagy mégsem? 
– Nem kell aggódnod semmi miatt – nyugtatott anyám, mintha belelátna a gondolataimba. 
*** 
Összehúzom magamon a télikabátom, a csuklyát is a fejemre húzom, mintha el akarnám takarni a hajam. Komolyan nem ismertem magamra, amikor a tükörbe néztem. Anyám gazdagon telerakta a fürdőszoba szekrényt. Annyi hajfestéket felhalmozott, hogy öt nőnek is elegendő lenne, de sajnos csak egyetlen színárnyalat volt, fekete. 
Komolyan mondom, nagyon ciki egy vörös hajú nőnek a fekete szín. Mégsem volt más választásom. Kínosan érzem magam, és ez még nem elég. A gyomrom kavarog a rettegéstől, mi vár rám a fészerben? Talán mégsem kellene odamennem! Hiába kavarognak bennem ezek a gondolatok, a lábam menthetetlenül visz, egyenesen oda, ahol minden félelmem valóra válhat. 
*** 
Még remegnek a lábaim, mégis belépek a pajtába. Kormos oszlopok emelkednek felém, mint egy régi szentély. Lehet, csak a képzeletem teszi, de kezd minden olyan misztikussá válni. 
Hogy lehetne egy összeácsolt fatákolmány átjáró az apám birodalmába? 
Lehet, hogy mégis csak a sok fantasy mese teszi ezt velem? Fel kellene végre ébrednem a lázálomból, és átlépni a múlt rémségein! Igen, ezt kell tennem. Mobilom fényénél veszek búcsút gyermekkorom emlékeitől. A füstös oszlopokon megnyugszik tekintetem, egyiket végigsimítom. Mint ha írva lenne rá. 
– Á, csak az idő vasfoga – legyintek, hiszen semmi értelmes szót nem tudok leolvasni. – Vissza kell mennem – súgom magam elé, és azonnal sarkon fordulok, de mintha az ujjaim odaragadtak volna a farúdhoz. Megzördül a feketére sült szalmabála, a szél végigszáguld a leégett pajta nyitott oldalfalai között, miközben a távolban rekedten felüvölt egy kutya. Rémülten rázkódok össze, egy hang kiabál belülről: – Fuss, menekülj! ­ 
Csupán egy másodpercre bénul le a lábam, de az ösztöneim vágtára kényszerítenek. Már nem törődöm semmivel, lerántom a kezem, menekülőre veszem, de elkéstem. 
Az eddig megjelent részek itt olvashatóak.

Vélemény, hozzászólás?