Stephanie Ford: Staféta

A következő írás nem hagyományos krimi, inkább egy történelmi bűnügy. Tartsatok velünk Pompejiibe.

Már egy órája csend honolt a villa körül, amikor a fülledt sötétségben a férfi széthajtotta a bokor ágait, és felmászott a köves útra, ahonnan észrevétlenül jutott be a kutyákkal őrzött kapun a külső udvarba.

A fáklyák lobogó fényében hordókat és zsákokat látott a falak mellé állítva, odébb tűzifarakások és az esti lakomára felszolgált étkek elkészítése után megmaradt növényi hulladékok kupaca szegélyezte a faragott kövekből kirakott gyalogösvényt. Oldalról, a láncra vert rabszolgák szállása felől halk dúdolás hallatszott. Valahonnan hortyogást hozott a szellő.
A konyha elcsendesedett már, az ajtó mellett egy tagbaszakadt férfi a római hadak egyenruhájában az igazak álmát aludta. Hátát a falnak döntötte, félig elnyílt ajkán nyálcsepp csillogott, kezében üres kupát szorongatott. Fegyvere csupán egy kés volt, az övébe tűzve.
A férfi óvatosan ellépdelt mellette, átment a konyhán, ahol a rabszolgák padlóra terített szalmazsákokon szenderegtek, majd mint aki idevaló, magabiztosan átvágott a belső udvaron.
Három estével ezelőttre tervezte a behatolást, napközben azonban egyre-másra érkeztek a díszes kocsik gyönyörű ruhás, csábos tekintetű asszonyokkal, elegáns párokkal, valamint egyenes hátú férfiak ragyogó szerszámú lovaikon, néhány gyalogos centúrió kíséretében. Visszafogta hát magát és várt.
Az átrium pislákoló lámpáinak fényében elégedetten bólintott. Megérte. A kereveteken alvó férfiakra női végtagok tekeredtek. Néhányan meztelenek voltak, mások tógáikkal takaróztak. Páran nemcsak ruháikat, hanem ékszereiket is levették. Az alacsony asztalok gyümölcsös tálainak lecsupaszított szőlőfürtjeire aranygyűrűket és karkötőket, a szobrok nyakába arany nyakláncokat aggattak. Az asztalok mocskában bőrerszények hevertek, amelyik nyitva volt, azokban pénzérmék – aranyak és ezüstök mutogatták magukat szemérmetlenül. Egy helyütt halomban állt a pénz, körötte bábukat és kockákat, egy játék kellékeit szórták szanaszét.
A férfi felvett egy üres kupát, mely erős borszagot árasztott. Undorodva letette, felvett helyette egy üres tálat és megforgatta. Ezek aztán – akárkik is voltak–, kitettek magukért, arannyal vert tálakból kínálták a vendégeket, és vizezetlen bort vedeltek hozzá – gondolta. Szemernyi irigység sem volt benne. A bor ízét utálta, különben is jobban érdekelte a tivornya utáni csend. Az aratás időszaka.
A tenyérnyi szabad felületeket kihasználva, melyeket nem borított senki testrésze, körbejárt és ügyes mozdulatokkal leemelte a szobrokról a láncokat. A gyűrűket és karkötőket a nyakában lógó zsákokba gyömöszölte, utánuk küldte a pénzérmékkel teli bőrzacskókat, legvégül kezébe vette az aranyozott tálat néhány ezüst csecsebecsével és egy tükörfényes ezüst sassal egyetemben, melyet a többi ékszer között talált, és gyorsan elhagyta a házat. Egyetlen csörrenés sem hallatszott közben.
A visszautat ugyanolyan simán tette meg, mint idefelé. Nem találkozott éber emberrel. A kutyák ugyan felemelték a fejüket, de rögtön le is tették, a lakomából lepottyant koncok őket is ellustították.
A föld megrendült a talpa alatt, amikor leszállt a szekérről a lovát ellenőrizni, ezen az éjszakán már sokadszor. No, jó lesz innen hamar továbbállni – gondolta, mert azt hitte, isteni figyelmeztetést kapott.
Neki is vágott nyomban a Nuceriába vezető útnak, habár más egyenesen Rómába indult volna. Amint felfedezik a rablást, a villa tulajdonosa is valószínűleg erre az útra küldi elsőnek a katonáit, de a férfi mindenkinél agyafúrtabbnak hitte magát. Nuceriából először Salernumba kívánkozott, onnan talán elhajt Surrentumba. Három város is rendelkezésére áll, mindegyikben köthet előnyös üzleteket, és mire gazdag kereskedőként visszatér ide Pompeiibe…
Ismét megrendült a föld. Nem szabad sietnem, az feltűnő – gondolta megint. Reggelig meghúzta magát az út szélén, de végül csak dél környékén indult el, amikor meglátta Vezuvius feketén pöfékelő haragját az ég felé törni. Bánta már a késlekedést, és igyekezett gyorsabbra fogni az iramot, lova azonban megmakacsolta magát a kénkő szagától. Idegesen topogott, jobbra-balra vetette magát, de előre egy lépést sem tett, hiába elfelé ment volna a fekete felhőtől.
– Indulj már, te gyalázatos! – ösztökélte a férfi, mindhiába.
Nem tehetett mást, leszállt, és kötőféken fogva rángatni kezdte az állatot Nuceria felé.
– Siessünk, mert ha ezt a nyakunkba kapjuk, egyikünk sem köszöni meg – nézett egyre nagyobb aggodalommal a hegy felé, amelynek immár égig ért a füstoszlopa. Olykor robbanásokat is hallatott, melyre válaszul az istenek villámokat szórtak a síkság felé.
Ilyen kínkeservvel kevesen tettek meg ilyen kis távolságot. Lépésenként távolodtak a mérges hegytől. A ló minduntalan megtorpant és felágaskodott, a férfi erővel visszakényszerítette az útra, majd léptek párat. Órákon keresztül tartott a párviadal esze vesztett ló és kétségbeesett gazdája között.
– Mégis inkább a hegyek felé megyünk – mondta egyszer a férfi, inkább csak önmagának, mint a lónak. – Surrentum nem olyan fontos, és Pompeii is maradjon meg nélkülem.
Most már szüntelen dörgés hallatszott a hegy felől.
– Indulj már meg, te makacs öszvér…
A Vesuvius felböffentett egy izzó követ, és mintha csak a tolvajnak szánta volna, célba vette vele a menekülőt. Mivel az istenek tökéletesek, a követ küldő pontosan telibe találta a lóval viaskodó férfi mellkasát, aki azonnal szörnyet halt.
A ló a dörrenésre veszett menekülésbe kezdett, miközben a halott kéz úgy markolta a kötőfékét, mintha még az élete függne tőle.
Hosszan futott az állat, magával vonszolta a kocsit és a testet úttalan utakon, termőföldeken és olajfa ligeten keresztül egy kis házig.
Egy ötven körüli férfi állt az ajtóban, és homlokát ráncolva a hegyet bámulta. A ház előtt két gyerek rakodott egy parasztszekérre. Mindkettőjük bokáján széles vörös sáv, a rabszolgák béklyójának gyógyulófélben lévő nyoma látszott. A férfi rá-rábökött egy málhára, és magyarázta, hogyan tegyék fel. Amikor meghallotta a kétségbeesett nyerítést és prüszkölést, az olajfái felé fordult. A földúton a ló és kordé egyre lassabban közeledtek, végül az állat tajtéktól fehérlő szőrzettel megállt, fejét lehorgasztotta, mintha a véres cafatokká szakadt halottat szemlélné. Kis idő múltán felnézett a férfira.
A férfi odakiáltott a gyerekeknek, mire a tizenhárom év körüli, piszkos tunikájú lányka odadöcögött a kúthoz, és vizet húzott.
– Majd én – ugrott mellé a tizenhat éves forma fiú. – Nehéz ez neked.
A fiú oda sem nézve kikerülte a miszlikbe szakadt testet, azután a felemelt vödörből megitatta a lovat, miközben a férfi is elindult a kordé felé.
– Rakodjatok fel mindent! Siessetek, most már tényleg indulnunk kell – mondta a fiúnak.
Ránézett a szétroncsolódott testre, megállapította, hogy rég elszállt belőle az élet, majd felhágott a kordéra, levett róla egy leplet és öklendezés közepette ráterítette a halottra.
Négy ládát látott odafent. Próbálta felnyitni őket, de mind kulcsra volt zárva. Leszállt, a holttestet nagy ívben kikerülve bement a házba. Kihozott egy vésőt és egy kalapácsot, aztán három gyors koppanással kinyitotta az első ládát. Épp csak felemelte a fedelét, s azonnal vissza is ejtette. Leroskadt a földre, arcát a kezébe temette, majd mint aki már tudja, mitévő legyen, újra felegyenesedett és kinyitotta.
– Fiú! – kiáltotta, mire a legényke hajlongva a kordé mellette termett.
– Hozz egy fél zsák szénát! – A gyerek értetlenül forgatta a szemét, mire a férfi erélyesen ráparancsolt: – Ne gondolkodj, hozd, utána mars, fejezzétek be végre a csomagolást.
A fiú hozta, amit kértek tőle, azután visszakotródott a szekér mellé, de azért vissza-visszanézett. Gazdája markán úgy csillant meg a villámok kékje, mintha valami fényes dolog lenne.
A férfi kiszedte a széna egy részét, begyömöszölte a helyére a láda tartalmát, majd oldalt is kibélelte, hogy úgy látsszék, mintha a zsák szénával volna tele. Még egy zsákot megtöltött, majd kinyitotta a következő ládát. Végül nyolc zsák bélelt szénája lett.
– Fiú! – kiáltotta, mire a gyermek mellette termett. – Segíts bevinni a ládákat a házba.
– Mi van bennük?
– Lényegesebb, hogy mi volt. Az istenek küldtek bennük útravalót.
Amikor visszajöttek, a férfi a lepel alatt fekvő halottra mutatott.
– Ezt itt el kell temetnünk. A nevét nem tudom. Nagy hadvezér volt életében, megtaláltam a tribunusi jelvényét, tehát kijár neki a tisztelet. Leány, hozz ásót, lapátot, te meg, fiú, segíts ásni!
A legközelebbi olajfa tövébe temették az ismeretlent olyan katonai tiszteletadással, amit a haragvó vulkán tövében megadhattak neki. Mellére fektették az ezüst sast, dobtak mellé pár sestertiust, majd befedték földdel.
Mire végeztek, a füst elhomályosította fölöttük az eget, s a leányt minduntalan köhögésre ingerelte.
– Azt mondom, ne várjunk tovább az indulással – sóhajtott egyszer a férfi. – Rossz érzéssel tölt el ez a félhomály. Fiú, segíts elrendezni a szénát!
Egy kazal friss szénát hajigáltak a zsákok fölé.
– Azt te hajtod – mutatott a saját szekerére. – Még ma átkelünk a hegyeken. Én megyek elöl a fáradt lóval, te szorosan jössz utánam, de ha lemaradsz, úgy megkorbácsollak, hogy beledöglesz! Rómáig bírd ki még, eladjuk, amit el lehet, utána elkísérlek a hazádba. Ahogy ígértem, írást csináltatok a szabadságodról. Itt viszed az árát.
A fiú elmosolyodott.
– Antonius leszek, az ifjabb. Az örökösöd. Már mondtad. És a lány?
A férfi gondolkodó képet vágott, majd ő is mosolyra húzta a száját.
– Szerintem a Cressida jó név lesz a leányomnak. No, jössz-e rendesen?
– Megyek, nagyuram, ahová parancsolod – hajlongott a fiú, és kezébe vette az ostort. Elmorzsolt egy könnycseppet, de a szeme nevetett.
A férfi maga mellé vette a kislányt, és elindította a lovat.
A Vezuvius dühösen fortyogva engedte útjára a tolvaj zsákmányát.

Stephanie Ford Szemétkirálynő fantasy könyvébe itt olvashatsz bele, a Térhurok című sci-fi regényébe pedig itt.

Mindkét könyv beszerezhető itt, valamint a Google Play és más online könyvesboltokban.

Vélemény, hozzászólás?