Hallie Nadal: Hullámzónában – beleolvasó

Magam is csodálkoztam, amiért nem akarok Twinsybe utazni most, hogy Aira Dublinba ment a hétre valami lökött továbbképzésre. Ez, gondolom, annyit jelent, hogy egy-két óra fejtágítás után gyakorlatban ismerkednek meg a főváros bárjainak életével. De hát mindenkinek kell a levegőváltozás és Aira a szokásosnál jobban készült erre az útra. Ő kifújja magát ott, én pedig megmártózom a tengerben.
Hiába győzködtem magam, mégsem vonzott az út. Otthon szerettem volna maradni az esküvői terveimmel. Úristen, még három hónap választ el a lefoglalt időponttól! Jó, persze, boldoggá tett, hogy Aira menyasszonya lehetek. Menyasszony, én, aki másfél éve még meg voltam győződve arról, hogy flepnis vénlányként fullasztom magányba a saját életemet. Feleségnek lenni azonban egészen más dolog. Révbe érni. Törvényesen is hozzá tartozni. Legszívesebben az egész emberiség képébe üvöltöttem volna: én is kellek valakinek!
Pete-et, a főnökömet, egyáltalán nem hatottam meg. Azt hiszem, nem is értette, miért akarom kétszáztizenhatodjára is leellenőrizni, hogy minden sínen van-e az esküvőhöz. Hiszen kívülről fújtam: házassági engedély rendben, házasságkötő terem, templom, étterem lefoglalva, ruha elintézve, tanúk pipa… Már ami Aira tanúját illeti. Az enyémnek igencsak domborodik a pocakja, és a benne lakó kis jövevény egyre mozgékonyabb.
Néhány pillanatra elképzeltem, milyen lenne a kórházban, Lola szülőágya mellett kimondani a boldogítót, és elnevettem magam. Hú, mennyi pia fogyna, amíg az elgyengült férfiak rendbe szednék magukat! Hiába mozgatott meg Aira minden követ, nem sikerült korábbi időponthoz jutnunk. Esküvő ősszel. Két hét nászút Görögországban. Szerencsés nő vagy, Hallie Nadal.
De a lelkem kényeztetése helyett faggathatok vadidegen embereket.
‒ Most mit vág ilyen fancsali képet? Örüljön, hogy nem kell egyedül gubbasztania az üres lakásban! Maggie mit megadna azért, hogy velünk jöhessen ‒ közölte Pete szigorú arccal, miközben körszakállába túrt, és játékos tekintete végigsimított a mellettem álló kislányon.
‒ Ja, persze! Örülök, nem látszik? ‒ morogtam.
Maggie fintorgott, utálta, ha motyognak az emberek. Született süketként olyan természetesen olvasott szájról, ahogy én az autómat vezetem, de ehhez szüksége volt arra, hogy beszélgetőtársa tisztán ejtse a szavakat. Én is torz képet vágtam, mire elmosolyodott.
‒ Akkor mire vár? Induljon haza csomagolni! ‒ sürgetett Pete.
Persze tudtam én, hogy Pete-nek nem sok választása maradt, amikor Tom ágynak esett. Az ikertalálkozót nem hagyhatta ki, három-négy évente egyszer, ha adódik ilyen nagyszabású rendezvény, ahol mintákat és adatokat gyűjthetünk az epigenetikai kutatásainkhoz. A kutatótelepünkön csimpánzok nemzedékeit vizsgáljuk, és a kapott eredményeket végre összevethetjük emberektől származó génmintákkal. Nem is akármilyen emberekével. Egypetéjű ikerpárokéval.
A nyári szabadságolások miatt Pete-nek vagy engem kellett magával vinnie, vagy a tizenegy éves Maggie-t, a többi munkatársam nehezebben volt mobilizálható. Ez így elég furcsán hangzik, de azt tudni kell, hogy Maggie gyakorlatilag születésétől fogva az intézetben él, minden munkába belekontárkodik, és bármelyikünknél ügyesebben bánik a majmokkal. Én viszont könnyebben kommunikálok a lánynál, így adta magát a választás.
Mire gurulós bőröndömmel visszaértem, már csak rám vártak. Rita boldogan bújt Hankhez egy utolsó ölelésre a búcsúcsók előtt, aztán behuppant a vezető mögötti ülésre.
Lelkesnek szánt mozdulattal intettem az otthonmaradóknak, miközben kelletlenül megállapítottam, hogy az ütős kis csapat gond nélkül ellátja majd az állatokat nélkülem is. Pete mindenkit az erőssége szerint osztott be.
A csomagtartóba dobtam a bőröndöm és beszálltam Rita mellé, aki várakozással teli mosollyal nyugtázta, hogy indulunk végre. Rita a kedvenc munkatársam és egyben a példaképem. Talán egyszer én is olyan nélkülözhetetlen leszek a telepen, mint ő.
‒ Semmi bajom Tommal, de örülök, hogy te jöttél ‒ tette a karomra csontos ujjait.
‒ Aztán nem női klubbot alakítani hátul! ‒ nézett a visszapillantó tükrön át ránk Pete.
‒ Pusztán azért, mert professzor, mecénás és a főnökünk, ne gondolja, hogy dirigálhat nekünk! ‒ mondtam, mire felsóhajtott:
‒ Menjünk vissza a beteg Tomért!
Rita előre dőlt, a két első ülés közé dugta a fejét.
‒ Most már így járt, főnök. Kellemesen ül ott elöl? Vagy vezessek én?
‒ Maga meg hátraülhetne a női klubba.
‒ Inkább maradok ‒ zsörtölődött a főnök.
‒ Akkor csinálna zenét?
Pete sóhajtva bekapcsolta a rádiót, és addig keresgélt az állomások között, amíg fel nem hangzott egy évtizedes sláger.
‒ Másvalami, hölgyeim?
‒ Nem, köszönöm! ‒ kuncogott Rita. ‒ Foglalkozzon a vezetéssel!
‒ Inkább hoztam volna majmokat ‒ vetette hátra Pete.
Kellemes lesz ez a kiruccanás, futott át az agyamon, de a kezdeti lelkesedésem semmivé foszlott az első nap végére.

  1.  
‒ Mit mondtál, hol van Aira? ‒ kérdezte munka után a korlátnak támaszkodó Rita.
‒ Kicsoda? ‒ kérdeztem vissza. Alig figyeltem a szavaira. Kényelmesen elnyúltam a motel verandáján felállított nyugágyon.
‒ A vőlegényed.
‒ Ja, Dublinban van továbbképzésen ‒ feleltem.
‒ Milyen továbbképzésen?
‒ Valami új nyomozati eljárásokkal kapcsolatos dolog.
‒ Biztos vagy ebben?
Rita szájszélei gondterhelten közelebb húzódtak egymáshoz keskeny orra alatt. Úgy nézett rám, mint egy görbe felkiáltójel.
‒ Tegnap este beszéltem vele ‒ biztosítottam, de ő nem tágított.
‒ Videó hívás volt?
‒ Nem. Telefonon hívott. Néhány napig bevetési gyakorlatot tartanak. Ő keres, ha tud, mert én csak a dublini rendőrség központját hívhatom, azok továbbítják az üzenetet.
‒ Na persze!
‒ Mi az? ‒ kérdeztem türelmetlenül, szerettem volna lezárni a témát és nyugodtan pihenni.
‒ Az a pasi a tengerparton kiköpött Aira.
‒ Figyelj csak, Rita! Ma reggel hétkor tudtam meg, hogy Twinsybe kell jönnöm az Írországi ikrek talijára, és tízkor már itt voltam, hogy kitöltessek száztizennégy kérdőívet ötvenhét ikerpárral. Tárgyaltam a kapcsolattartóval, akiről senki sem árulta el nekem, hogy vak, én meg sikeresen blamáltam magam előtte. Halálosan kimerültem, mire felgyalogoltam ebbe, a sziklafal tetejére épült motelbe, ahol Pete szobát bérelt nekünk, mert szerinte innen festői kilátás nyílik a Kelta tengerre. Viszont amint megláttam ezt a nyugágyat, azonnal szerelem szövődött közöttünk, és én nem is fogom elhagyni őt egészen vacsoráig.
‒ Akkor nem is tudja, hogy Twinsybe jöttél?
‒ Ki?
‒ Aira, a vőlegényed. Nem is a nyugágy!
‒ Jaj, hagyjál már!
‒ Igazad van, az tényleg nem Aira ‒ visszakozott Rita, elharapva a szavak végét.
Na, most kezdett érdekelni a dolog.
A korlát felé fordítottam az arcom, de nem láttam le a partra. Feljebb emeltem a fejem, aztán még egy kicsit, aztán megláttam a pasit, akiről Rita beszélt. Háttal állt nekem, nehéz lett volna biztosat mondani ilyen távolságból, de az tény, hogy olyan volt a fürdőnacija, mint Airáé. Felálltam és a korláthoz léptem. Rita elcsendesedve nézett rám, ujjait idegesen tördelte.
A férfi tett egy félfordulatot, és a lábánál napozó bikinis csinibaba elé guggolt.
Hajlottam arra, hogy Airát látom, de nem lehettem benne biztos ebből a távolságból. Úgy mozgott, mint ő, de a viselkedése valahogy mégis idegennek tűnt.
‒ Nincs egyedül ‒ mondtam. Arra gondoltam, hogyha tényleg a vőlegényem lenne, ez a jelenet így nem játszódhatna le a szemem előtt, de Rita félreértette a szavaim.
‒ Talán csak barátok ‒ próbálkozott megnyugtatni.
‒ Ismerem a barátait.
‒ Biztos csak most ismerte meg.
‒ Hát, tuti, hogy az a bögyöske új.
‒ Nem bögyösebb nálad. Ami azt illeti… ‒ Szúrós szemmel néztem Ritára, mire ő zavartan elhallgatott.
Nem hittem, hogy az a férfi ott a parton Aira, de felőrölt volna a bizonytalanság.
‒ Megyek, beszélek vele ‒ mondtam egy sóhaj kíséretében.
Besiettem a házba, leszaladtam a lépcsőn, majd ki az utcára. Mire megkerültem a fogadót, hogy letérhessek a tengerpartra vezető útra, a férfi és a hosszú combú már pakoltak. A férfi hűtőtáskát tartott a kezében és derűsen magyarázott valamit a nőnek, aki leguggolt, hogy összeszedje a homokon heverő pokrócot. Kirázta, a karjába gyűrte, és megindult a közelben parkoló sötétkék szedán felé. Amikor a férfi utánaeredt, meg mertem volna esküdni rá, hogy Airát látom. Ha felém fordítaná az arcát, és láthatnám, hogy ott van-e rajta az a heg, amelyet születése óta visel, és az ajka fölül az orráig húzódik, bizonyosságot nyerhetnék. De nem tette. Két lépéssel beérte, és szabad kezével átfogta a nő karcsú derekát.
Megtorpantam, aztán új lendületet véve rohantam tovább, de az előnyük behozhatatlan volt. A férfi elengedte a cicababát, két oldalról az autó mellé kerültek, a hátsó ülésre dobták a holmijukat, és beszálltak.
‒ Aira! ‒ kiáltottam végső elkeseredésemben, de a hangomat elnyomta a motorzúgás.
Térdemre támaszkodva lestem a távolodó autót. Hihetetlen, hogy Hosszúcomb vezet, pedig Aira, ha teheti, mindig maga ül a volán mögé. Akkor talán mégsem ő az. A zsebemből kicsúszott a telefonom, és a lábam elé esett a földre.
‒ Lássuk csak, mit improvizálsz! ‒ motyogtam, miközben felkaptam, és Aira számát hívtam.
‒ Az előfizető átmenetileg nem kapcsolható ‒ tudatta a vonal másik végéről a géphang.

A regény beszerezhető itt, valamint a Google play és más online könyvesboltokban

 

Vélemény, hozzászólás?