Beleolvasó-Egri Zsanna-Zarita

Zarita öröksége mindössze egy kulcs, egy érme, és egy térkép. A magyar lány elindul az apjától örökölt kincs nyomába, amely vagy létezik, vagy nem. A nyomok egyenesen a dzsungelbe vezetnek, A kalandregény bővelkedik kalandban, romantikában, és rejtélyekben.

Kitiltva

–Takarodj a házamból! – kapta fel Judit az asztalról a szürke kézitáskát, majd pipacsvörös arccal hozzávágta a lányához. Zarita elhajolt a felé repülő táska elől, amely hangos puffanással csapódott a falnak. Judit tovább őrjöngött. – Hogy mondhatsz ilyet a nevelőapádra?
Zarita elkerekedett szemmel nézett az anyjára, aki magából kikelve üvöltött. Judit alapjában véve csendes nő volt, ritkán emelte fel a hangját, ám most mintha kicserélték volna.
Zaritának fogalma sem volt arról, mi zajlik az anyjában, így értetlenül állt a heves kitörésével szemben. Nem tudhatta, hogy Judit a lelke mélyén érezte, igazat mond a lánya. A felpaprikázott asszony most mégis igyekezett kizárni a gondolatot, hogy Sanyi csalja. Tíz körömmel ragaszkodott ahhoz a férfihoz, akivel összekötötte az életét. Elvakultan védte a férjét a saját lányával szemben is. Amikor Zarita elé állt azzal a képtelen állítással, hogy Sanyi erőszakoskodott vele... Elszakadt a húr, és minden mérgét a lányára zúdította.
–De, anya... – vágott a szavába Zarita. Mérges volt, amiért nem hallgatja meg. Már többször próbálta elmondani a férfi piszkos kis üzleteit, de Judit mindig Sanyinak adott igazat. Zaritát bántotta, hogy a saját szülőanyja inkább hisz egy féregnek, mint neki. Érezte, a mamája fél, csak nem értette, mitől?  Ketten simán el tudnának bánni Sanyival, könnyedén kirakhatnák a házból. Minden az anyjáé, az a szemét csak beköltözött az életükbe.
Zarita hallotta a szomszéd szobában a motoszkálást. Pontosan tudta, hogy Sanyi hallgatózik.
Judit elhallgatott, már bánta a szavait.  Félig az ajtó felé fordult. Odabent felsírt Alexander, Zarita kisöccse. Az asszony halkabbra vette a szavait, ami mégis elég hangos volt, hogy a másik helyiségben levő férfi hallhatta azt.
–Elegem van! Mindenki csak vádolja Sanyit, pedig ő nem tenne ilyet. Te sem állhattad sosem, és most igazságtalanul bántod!
–Anya, igazat mondtam, mert Sanyi... – nem volt ideje befejezni a mondatot, az ajtóban megjelent a férfi, karjában a négy hónapos babával, aki keservesen zokogott. Judit idegesen kapta ki a kicsit a férje kezéből, és berohant vele a szobába.
Sanyi eltávolodott a szoba ajtajától, ezzel közelebb került Zaritához. Termetes alakja eltakarta az előszoba apró ablakán beszivárgó fényt, és sötét árnyékként vetült az idegesen toporgó lányra.
–Mit hazudtál anyádnak? – morogta, és megragadta Zarita karját. A vaskos ujjak belemélyedtek a lány bőrébe, kínzó fájdalmat okozva neki. Az erőszakos mozdulat már nem félelmet, hanem dacot váltott ki Zaritából. Felemelte szabadon maradt öklét, és hatalmas ütést mért a férfi állára.
Sanyi megingott és nekiesett a falnak, miközben két kézzel szorította sajgó állát.
–Te kis ribanc!
Zarita hátrált. A férfi vad tekintette semmi jót nem ígért. Fehér atlétája szabadon hagyta karját, amelyen, vastagon kidagadtak az izmok. Zarita már egyszer megtapasztalta milyen nehéz kiszabadulni azokból a karokból. Érezte, nagy bajban van, de mégsem akarta hagyni magát. Ismét azzal az emberrel állt szemben, aki aljas módon befurakodott a kettejük életébe.
És ezt nem akarja az anyja megérteni. Azt meg, hogy meg akarta erőszakolni a rohadék...
A férfi arca egyre sötétebbé vált, miközben lassan elengedte az állát. Kihúzta magát, óriási kolosszusként magasodott Zarita fölé, amitől a lány egészen aprónak érezte magát. Testét átjárta a jeges félelem. Sanyinak talán a válláig érhetett, és filigrán alkata a semmibe veszett a férfi mellett.
–Csak az igazat mondtam! – sikította ijedten, miközben húzódott egyre távolabb a férfitól, amíg az előszoba fala meg nem fogta.
A férfi keze felé lendült, Zarita összeszorította a szemét. –Essünk túl rajta! Csak legyen jó nagy a pofon, meg kell látszania az arcomon, és akkor anya is megtudja, kivel él együtt – futott át az agyán. Arca mellett suhant el a férfi tenyere, és hatalmasat csattant a falon. Zaritának egy szemvillanásnyi ideje sem volt, máris a nyakán érezte a vasmarok szorítását. Sikoltani akart, de csak halk nyüszítés tört ki a torkából.
–Megmondtam, hogy nagyon megjárod, ha be mersz mártani – sziszegte a férfi a fülébe.
–Sanyi!– hangzott fel a háttérben Judit remegő hangja.
–Ej, te buta kislány! – engedte el Zarita nyakát a férfi, és máris bájmosollyal simogatta a lány haját. – Édesanyáddal mi csak jót akarunk neked. Nem is értem, miért találsz ki ilyen butaságokat. Talán az apja fantáziáját örökölte – nézett aggódó pillantással a feleségére, aki sápadtan nyújtotta felé az elcsendesedett gyermeket.
– Kérlek, fektesd le a kicsit! Nekem beszélnem kell a lányommal.
Judit nem látta pontosan mi történik a lánya és férje között, csak azt a pillanatot, amikor Sanyi kedveskedően beszélt Zaritához, mégis rossz érzés fogta el.
–Zarita, te pedig menj el! – nyitotta ki az ajtót, és tolta kifele, mintha az életéből is ki akarná szakítani.
–Anya...
–Maradj itt! – mutatott Judit a folyosóra – Hozom a táskádat! – lépett vissza Zarita szobájába.
Sanyi arcán széles mosoly terült el, kezével intett az ajtó felé, és egészen halkan mondta.
–Tűnj el az életünkből!
–Az öcsém... Hadd köszönjek el tőle – lépett vissza a lakásba, de a férfi fenyegetően emelte fel az öklét, és szó nélkül belépett a szobájukba.
Zarita nagyot nyelt, visszafogta a könnyeit. Azért sem fog sírni! Ezt a csatát elvesztette, de a háborúnak nincs vége.
Az előtérre síri csend borult, csak Zarita szobájából hallatszott a kihúzott fiókok csattogása. A lány nem tudta elhinni, hogy az anyja csak úgy kiparancsolja a lakásból, és most a szobájában szedi össze a ruháit. Hát, ha így akarja, ő elmegy, és itt hagyja az eszement anyját, a szemét férjével egyetemben. Fáj, hogy nem puszilhatta meg az öcsikéjét, de ő még úgyis olyan pici, hogy nem is fog rá emlékezni. Ettől a gondolattól elszorult a torka, hirtelen olyan magányosnak, szerencsétlennek érezte magát. Össze kellett szednie minden lelkierejét. Kihalászott a zsebéből egy papír–zsebkendőt, a lehető leghalkabban belefújta az orrát, majd egy másikkal leitatta a könnyeit is.
Óvatosan visszaosont az előtérbe, leakasztotta a fogasról a kabátját, felvette a földről a kézitáskáját. Abban mindene ott van, amire szüksége lehet.
Éppen időben végzett, amikor az anyja kilépett a szobából egy hatalmas hátizsákkal. Zarita szó nélkül kivette a kezéből, megfordult és kikullogott a folyósóra. Szándékosan nem nézett az anyjára, így akarta tudatni, mennyire megbántotta. Judit utána nyúlt, megragadta a vállát, és maga felé fordította. Zarita jól láthatta, hogy könnyes a szeme. Ettől majdnem őbelőle is kitört a zokogás, nagyot nyelt, hogy visszatartsa a sírást, amitől hangosan felcsuklott.
–Ne mondj semmit! Menj, kövesd az apád útját! – szorította meg Judit a vállát, miközben a tenyerébe csúsztatott egy borítékot.
Az asszonynak a szíve szakadt meg, amiért ezt kellett tennie. Judit biztos volt benne, hogy akkor tesz legjobbat a lányával, ha távol tartja a férjétől. Tudta, Zarita egészen kisgyerekkorától készül arra, hogy felkeresse az apját. Azzal is tisztában volt, a lánya hirtelen, akaratos természete is éppen olyan, mint az apjáé. Biztos volt benne, ez okozhatja a férje és lánya közötti konfliktust. Eljött az idő, hogy végre együtt legyen apa és lánya. Nemrég rászánta magát, és levelet írt egykori szerelmének, Zarita apjának. Hozzáküldi a lányát, ismerjék meg végre egymást.
Judit sokszor gondolt azokra az évekre, amikor Miguel még szerette őket. Ha ritkán is, de meglátogatta őt és a lányát. Zarita még kicsi volt, nem is emlékszik az apjára.
Miguel Pérez a mexikói Puerta Vallartában élt, de nyughatatlan lelke nem bírt egy helyben maradni, ő pedig nem akart egy kisgyermekkel vele tartani, a világban csavarogni. Szép lassan elmaradtak a látogatások, a kapcsolatuk teljesen kihűlt, csupán a pénz maradt, amelyet rendszeresen küldött a lányának.
Zarita a borítékra meredt. Abban a pillanatban értette meg, hogy az anyja készült. Előző nap ezért volt a bankban, felvette az apjától kapott pénzt. Mióta nagykorú lett, azóta ígérte, odaadja neki a pénzt, hiszen az övé.
–Tényleg ezt akarod? Vagy meg akarsz szabadulni tőlem? – nézett az anyjára, ám az meredten nézte a lánya nyakán a vörös foltokat, amelyről jól kivehető volt az ujjbegyek vonala. Judit képtelen volt megszólalni. Zarita gyorsan átölelte.
–Kérlek, ne nehezítsd meg! – szakította ki magát Judit a lánya karjaiból. Hatalmas lendülettel fordult be a lakásba. Idegesen csapta be maga mögött az ajtót.
Zarita állt a bejárat előtt, és csak bámulta a csukott ajtót. Nem értette, miért küldte el az anyja. Mire volt jó ez a színjáték? A könnyes pillantásából, a kétségbeesett öleléséből pont az ellenkezője jött át, mint amit mondott.
Kinyitotta a táskáját, becsúsztatta a borítékot. Nem számolta meg a pénzt, hiszen nemrég mesélte a mamája, mennyi gyűlt össze tizenhét év alatt. Három éves korától küldi az apja, ám a huszadik születésnapjára nem pénzt kapott, csak levelet, amelyet máskor egyszer sem küldött neki. Egyetlen szürke borítékot, amelyet csak ő vehetett át. Nem szólt senkinek sem a levélről. Annyira izgatott volt, hiszen azt remélte, eljött a pillanat, amikor magához hívja az apja. Magára zárta a szobája ajtaját, és alig várta, hogy kinyithassa. Elsőre csalódott volt, hiszen egyetlen sort sem volt számára, de amikor alaposabban megnézte a küldeményt annyira izgatottá vált, hogy alig bírt magával. Most is óvatosan hajtogatta ki a papírlapot, és századszor is megnézte.
Nem változott semmit az előző nap óta, csak néhány betű mosódott el a könnyeitől. Néhány órával a levél után jött a telefon, az üzenet, amelyből megtudta, a találkozás legkisebb esélye is elveszett. Neki már csak ennyi maradt az apjából. Egy térkép.

Miguel Pérez

Miguel Pérezt mindig vitte a vére, az egész világ rá várt. Kalandor volt, aki ha kellett napokat gyalogolt a dzsungelek mélyén, hegyeket mászott, harcba szállt az óceán hullámaival egyetlen fényes érméért, rozsdaette régiségért. Mágnesként vonzották a múlt rejtett kincsei.
Mindez már mit sem számított, mert Miguel haldoklott.
Három férfi állt az ágya mellett, egyikőjük a papi reverendájához imakönyvet szorított, és kérlelően fordult a két férfi közül az idősebbhez.
–Señor Rodrigez, engedje meg, hogy feladjam az utolsó kenetet a haldoklónak!
Rodrigez ránézett, összekulcsolta két kezét, úgy kérte a lelkipásztort.
–Csak egy percet kérek, Atyám! – hajolt le Miguel ajkához egészen közelre, hogy megértse a halk szavakat, de a haldokló csak egyetlen szót súgott a fülébe:
–Nem!
–Mondd el, hol van a térkép! – kérlelte továbbra is Felipe Rodrigez Miguelt, de az hajthatatlan maradt, ám végül meggondolta magát és rábökött a fiatalabb férfira.
–Neki elmondom.
Felipe mérges grimaszt vágott, de mégis hátrább húzódott,  csak egy pillantást vetett a várakozó papra, aki biztatóan a vállára tette a kezét. A férfit ez nem igazán foglalkoztatta, ugrásra készen figyelte a haldokló mozdulatait, ám minden igyekezete ellenére egyetlen szó sem jutott el a füléhez.
A fiatalabb férfi tétován hajolt a beteghez, hogy az a fülébe súghassa a titkot.
– Nem mondhatod el senkinek! Vigyázz rá! – csuklott el Miguel hangja, már nehezére esett kimondani a szavakat. Ezután mély sóhaj hagyta el az ajkát, és lassan lecsukta a szemét, örökre.
Úgy halt meg, hogy tudta, átadta lányának az örökségét. Zaritának, akit tizenhét éve nem látott, de mégis ő volt a legkedvesebb a szívének.

A regény beszerezhető itt, valamint a Google play, és más online könyvesboltokban.

Vélemény, hozzászólás?