Paloma White: Tűzből születtem

Eddig megjelent részek:

1. Tűztánc

A szél jeges hócsomókat kerget az arcomba, miközben finom redőket von az út közepén fekvő tócsákba. A víz felületén apró tűzcsóvák gyúlnak. – Lidércfények – súgom magam elé, de valamiért mégsem félek.

Óvatosan kerülgetem az egyre erősebben szaporodó kékes lángokat. A nemrég még sötét utca lassan fényárban úszik. Különös látvány, ahogy a latyakos foltok között megbújó víztócsák felületén pici fények ringatóznak. A házakból emberek szivárognak ki a kapukba, de az utcára senki nem mer ki lépni. Nem is értem, mitől tartanak. Olyan ártalmatlan, kedves lények ezek a lidércfények. Egy pillanatra azért elcsodálkozom, miért is bízom ennyire bennük? Nem egy távoli bolygóról jöttem, csupán itt a földön születtem, és anyám meséiből ismerem a jelenést. Szülőanyám mindig somolygott, amikor leírta őket, bájos tündérfényként. Még sosem találkoztam velük, és most első találkozásunkkor, én is mosolygok rájuk. 
Minden igyekezetem ellenére, egyikükre mégis rálépek. Rémülten ugrok oldalra, megkapaszkodok egy vaskerítés rozsdás oszlopában. 
A kis apróság fénye megremeg a talpam érintésétől, de nem huny ki, inkább egyre erősebbé válik. A kék láng karcsún emelkedik ki a sáros latyakból, egyre feljebb tör, csúcsa már magasabban van a fejem búbjánál is. Megbabonázva nézem, ahogy hajladozva körbetáncolja a testem, akár egy kecses hattyú. Finoman átölel, és én nem tiltakozom. 
Nem éget, csupán forrósággal teríti be a bőrömet. Testem ütemesen ringatózik, jólesik a tűz ölelése. Talán egy évszázad, vagy egy másodperc, már nem tudom. A világ átrendeződött az életemben, a fejemben. A sáros, keskeny utca fényes térré változott, az emberek koboldokká, a rekedten csaholó ebek sárkányokká, a finoman pislogó lidércfények táncoló tündérekké. A körülölelő lángcsóva szívem imádott hercegévé, és én mi más lehetnék, mint maga a királynő. A boldogság majdnem elveszi az eszem, amikor megdördül az ég. 
Másodpercek alatt magamhoz térek, ujjaim érzik a kerítés rozsdamarta egyenetlenségét, a körülölelő tűz melegségét. Már tisztán látom a körülöttem álló embereket, akik némán figyelik a táncomat. Az ég újra megdörren, a távolban félelmetes villámok világítják meg a dombokat, és egy közeli falu tornyát. Tűztáncosom megremeg, színe sötétebbre válik, és fokozatosan távolodik tőlem. 
– Ne menj! – nyúlok utána, de egy szélroham tovasöpri. Kezem még mindig a vasoszlopot szorítja, több hang nem jön ki a torkomból. Az én szépséges tűzcsóvám végigrohan a hóval fedett mezőn, de jaj! Az út végén már ott magasodik egy zöld-sárga fénytorony. 
Minden olyan gyorsan történik. Körbefonják egymást, villódzva tekeregnek, de az a tánc nem olyan, mint amilyet velem lejtett az előbb. Vad, félelmetes, amelyben tűzcsóvák repülnek szerteszéjjel, lelkemből is kitépve egy-egy darabot. A harc egyre durvábbá, kegyetlenebbé válik, csak a távolból figyelhetem, ahogy az én kék lángom egyre kisebb lesz, szinte már nem is látom. 
Elvesztettem valamit, ami nem is volt az enyém. Fáj, nagyon fáj. Belülről marcangol a kín, a gyomrom, a bensőm görcsben áll. Érzem, ahogy erőtlenül zuhanok a pocsolyába. Az emberek csoportja szorosabbra fonódik körülöttem. Egyesek hangosan jajgatnak, mások valami felsőbb istenséghez imádkoznak. Egy asszony hajol fölém, mélyen barázdált arcát megvilágítja a testemből áradó hő. Megcsóválja a fejét, felém küld egy fogatlan nevetést, hasamra helyezi a kezét, és a fülembe súgja: 
– Mágus születik.
2 . Lángherceg gyermekei 
Óvatosan végighúzom az ujjam a papír szélén, ettől előbb egy vékony füstcsík jelenik meg, majd egyre szélesebb vonalban izzik fel a papír széle, és a tűz lángra lobban odabent. Becsukom a kandalló ajtaját, tenyeremet a melegedő üvegajtóra helyezem. Tudom, hogy órák múlva is ugyanezt a langyosságot fogom érezni, nem éget meg. Ezt a képességemet még egészen kicsi koromban fedeztem fel, amikor anyám jajgatva kapta el a kezemet a kályha oldalától. 
Akkor nem fogtam fel, miért ijedt meg úgy. Idő kellett hozzá, hogy megértsem vonzódásomat a tűzhöz. Míg a többi gyerek a világhálón kalandozott, vagy a telefonja csüngött a fülén, én a lángokat bámultam. Senki nem tudta, hogy az apámmal beszélgetek. 
Igen, én Lángherceg egyetlen gyermeke vagyok. De, ez nem volt mindig így. Egy jeges téli napon fogantam ikerbátyámmal együtt, amikor anyámat a Tűzmágusok vezetője, az apám elvarázsolta. A történet egyetlen szépsége, hogy hiba csúszott a varázslatba. 
Embernek születtünk. 
Ma már tudom, mindez azért történt, mert anyám azonnal beleszeretett apámba, amint meglátta. Félnie, vagy irtóznia kellett volna, mint minden más földi lénynek. Türelmetlenül simítom végig a kandalló üvegajtaját, várom, hogy a sok pislákoló fény között feltűnjön apám szépséges kék fénye. Imádom, amikor visszatükröződik a szemem kékjében, és elrepít abba a világba, ahová annyira vágyok. A Tűzmágusok országába. 
Apám már sokat mesélt a másik világról, ahova földi halandó nem léphet be. Mégis érzem, valamit eltitkol előlem. – Vajon visszatérhetnék onnan, vagy örökre fogva tartana, mint a bátyámat? Vagy talán csak az én hiú reményem, hogy ott él a testvérem? 
Anyám szerint már a mennyben játszik a tűzzel. 
Amikor ezt megemlítettem apámnak, fénye haragos vörösre váltott, és nem értettem tisztán a szavait. Valami olyasmit mondhatott, ott van vele a másik világban. 
Földi énem tudja, hogy a bátyám meghalt. Nagyon is jól emlékszem arra a napra. Alig tízévesek voltunk, amikor egy délután hiába kiabáltam Edvin után. Ő mit sem törődött a viharral, a tomboló széllel, nevetve kiszaladt a mezőre. Akkor láttam meg az erejét. Karjait széttárta, ujjaiból minden irányba terjedt a fény, ezüsttel vonva be a zöldellő mezőt. Rajtunk kívül senki nem volt a tanyánk hátsó udvarán, egyedül én élhettem át mindezt, és az azt követő katasztrófát. Hirtelen öntötte el a zöld fényözön a földünket, és egy sebesen érkező tűztorony zuhant a testvéremre, mint valami óriás. Edvin széttárt karral zuhant a földre, testén átfutott a zöld fény. Még láttam, ahogy harcol, majd vörösen felizzik az egész teste. Az istálló padlójára zuhantam, elvesztettem az eszméletem. Nem tudom mennyi ideig feküdtem úgy, csak anyám jajgatására, és a távoli mentő visítására eszméltem. 
–Ne nézz oda! – sikította anyám, és vasmarokkal próbálta elfordítani a fejem. Nem tudta. 
Láttam a testvérem holttestét. Napok kellettek, hogy újra beszélni tudjak az apámmal. Ujjaim akkor csak nehezen lobbantották lángra a fahasábokat, apám is csak szürkén pislogó, el-ellobbanó tűzként jelent meg. Ahogy lángteste reszketett, úgy a hangja is. 
– Edvint megtalálta a Zöld Lángherceg – súgta felém. 
– Láttam – folyt végig a könny az arcomon. – Miért tette ezt vele? 
– Ő volt az egyetlen örökösöm – rezegte lángapám. – 
– Egyetlen? – kaptam fel a fejem. – Én nem vagyok a gyermeked? 
– Dehogynem – hajolt közelebb az üvegajtóhoz, mintha meg akarna simogatni. – De nálunk nem lehet nő mágus. 
– Nem lehet? – ismételtem a szavait. 
– Nem, de... – elhallgatott, majd hirtelen fellobbant, színe egészen sötétkékre váltott. – Tudom, mit kell tennem! 
Izgatottan nyomtam az arcom a kandalló üvegajtajához, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Egészen közel jött hozzám, éreztem a tűzcsókját. A szívem olyan hangosan dobogott, hogy apám is hallhatta az edzett üvegen keresztül. Abban a meghitt pillanatban megígérte, ha elérem fogantatásom huszadik évét, utat nyit nekem a Tűzmágusok birodalmába. És ma eljött a nap.

Vélemény, hozzászólás?