Borbíró Klára: Mágusok harca

‒ Mester! Mester! Új mágus érkezett a városba. ‒ Milo zihálva tépte fel az ajtót. Egészen elfáradt, mire elérte az erdő széli házikót.
‒ Lassabban, fiacskám! ‒ korholta Eleia, az öreg varázsló, de dohogása mögül kiérződött a szeretet. ‒ Miféle mágusról beszélsz?
‒ Egy éjfekete palástba öltözött alakról. Olyan sipkát visel, mint amilyet te magad. De itt aztán ki is merül a hasonlóság köztetek. Bajsza és szakálla rövid, és olyan sötét, mint a palástja; fogai fehéren világítanak közülük. A szeme tengerzöld. A piactéren kábítja hazugságaival a híveidet.
‒ No, ezt megnézem magamnak ‒ mondta az öreg Eleia, és sétabotjára támaszkodva útnak indult. Milót mindig ámulatba ejtette, hogy ez a lassú mozgású vénember hogyan tud ugyanannyi idő alatt megtenni egy távolságot, mint ő, az ő ifjonti lendületével.
A piacon nagy volt a nyüzsgés. Mindenki ott volt, aki csak lábra tudott állni. A forgatag közepén, egy hatalmas kő tetején, Eleia megpillantotta a fiatal varázslót. Zöld szemében a mágia lángja lobogott, szavai elkápráztatták a népet. Mély hangja betöltötte a teret:
‒ Van-e még köztetek beteg ember, asszony, vagy gyermek? ‒ kérdezte.
Egy éltes korú férfi állt elő, aki rég feladta már a gyógyulás reményét. Vaksi szemeivel a fekete mágusra hunyorított, és így szólt:
‒ Hasfájást és kutyaharapást az édesanyám is tudott gyógyítani, amíg élt. Ha engem egészségessé teszel, mindenki elhiszi majd, hogy igazi bűbájos ember vagy. ‒ Azzal felfedte sebes bőrét és hámló körmeit.
A jövevény a magasba emelte pálcáját, motyogott valami érthetetlen varázsigefélét, végül az aggastyán felé intett. A közel állók hangos óóó felkiáltással nyugtázták, hogy a vénség bőre, körme, de még a haja is egészségtől fénylő, kamaszos színt nyert.
Az öreg Eleia közben a nép közé furakodott. Ahogy észrevették az érkezését, azonnal utat nyitottak neki. Botjával nagyokat koppintva lépkedett a fekete varázsló felé, míg csak el nem ért a kőig. Ott megállt, és megszólalt:
‒ Látom, nem akármilyen vajákos vagy te. De tudod-e, hogy ennek a környéknek én vagyok a mágusa?
‒ Úgy látom, belefáradtál már ebbe a mesterségbe. Tanoncod pedig még túl fiatal ‒ intézte el Milót egyetlen legyintéssel.
‒ Mit ajánlasz, hát?
‒ Add át nekem a terhet, és én gondtalan öregséget kínálok neked.
‒ Nem addig van az! ‒ tiltakozott az agg. ‒ Harcolj meg velem, és legyen azé a győzelem, aki hatalmasabb szellemeknek parancsol!
A fiatal bűbájos örömmel fogadta a kihívást. Azt gondolta, könnyűszerrel legyőzheti Eleiát. Maga mellé invitálta a szikla tetejére, onnan várták a nép próbatételeit.
Kérték, hogy varázsoljanak elő gyümölcsöstálat, aranyat; tüntessenek el varangyokat, sáskákat, a szomszéd faluból átcsatangolt, habzó szájú szelindekeket. Bármit is kívántak, egyik vajákoson sem tudtak kifogni. Ekkor valaki azzal az ötlettel állt elő, hogy öljenek meg, majd támasszanak fel egy embert.
A választás Milóra esett.
‒ Öld meg te, Eleia mester! A te barátod. Neked nagyobb feladat lesz ez ‒ közölte vele a sokadalom szószólója.
Milo falfehéren ácsorgott a két mágus között. Még éppen jutott neki hely a szikla tetején. Mestere a füléhez hajolt, súgott valamit, mire a fiú holtan esett össze. A falu bírái megvizsgálták a testet.
‒ Minden kétséget kizáróan halott ‒ jelentette be az egyikük.
‒ Gyerünk, éleszd fel! ‒ kiabáltak az emberek a fekete varázslónak. Az a tetem fölé hajolva hosszasan mormogott. A tömeg türelmetlenkedni kezdett, de a fiú egyszer csak nagyot szippantott a levegőből, és felült.
A sokaság morajlani kezdett. Mindenfelől a jövevényt éltették. Hiába érvelt Eleia mester, hogy mindketten teljesítették a rájuk szabott részt, az emberek úgy határoztak, megölni könnyebb egy embert, mint feléleszteni egy halottat.
Az ifjú mágus elbizakodottan felkiáltott:
‒ Szó szerint felülemelkedem kicsinyes beszédeden, Eleia mester. Körberepülöm ezt a teret, és te nem tudsz megakadályozni benne. Azzal már a levegőben is volt. A piac túl feléig sem ért el, amikor az öreg mágus összegyűjtötte erejét, és vesszőjével feléje intett. A fekete varázsló hengerbucskázott egyet a levegőben, majd hanyatt a földbe csapódott. Örülhetett, hogy megúszta néhány csonttöréssel.
A falu népe a vállára vette Eleiát, és dicsőítő dalokat énekelve ünnepelték a győzelmét.
‒ Azt hittem, szívesen átadnád már valakinek a varázspálcád ‒ mondta Milo, mikor végre kettesben üldögéltek az erdőszéli kunyhóban.
‒ Valóban megpihennék már, de ilyen ficsúrnak eszemben sincs átengedni az örökséged.
‒ Nekem rokonszenvesnek tűnt, főleg amikor feltámasztott; és neked sem kínált rossz életet.
‒ De még nem tanulta meg a legutolsó leckét.
‒ A legutolsót? Azt én is szívesen hallanám ‒ hajolt közelebb izgatottan Milo.
‒ Amikor már minden erőnek parancsolsz, és minden varázslatot ismersz, akármilyen jó szándék is vezet, sose feledd, hogy nem veheted el az emberek összes nyűgét és baját! Ha megteszed, megfosztod őket a fejlődés lehetőségétől.

Borbíró Klára: Tompa fényű napok című könyvét itt szerezheted be, valamint a Google Play és más online könyvesboltokban.

Borbíró Klárától még többet olvashatsz itt.

Vélemény, hozzászólás?