Dzsungel-titok

A kávéház hangzavara egy futó pillanatra elcsendesedett, ahogy a fekete ruhás nő megállt a bejárati ajtóban. Háta mögött a lenyugvó nap mennyei fénnyel világította meg szőke hajkoronáját, mintegy glóriát helyezve fölé. A pillanatnyi figyelem hamar a semmibe szállt, az emberek visszafordultak kávéjukhoz, süteményeikhez.

Zarita kiemelkedett a székéből, lelkesen integetett Iza felé. Nem értette, mi az, amit nem írhat meg barátnője ímélben, vagy messengeren. Ugyan mi lehet ennyire sürgős?
Iza ledobta a szomszédos pamlagra kabátját, egy gyors puszit nyomott Zarita arcára, és máris a táskájába kotorászott.
– Kérsz kávét? Vagy valami sütit?
– Á, elég lesz egy pohár víz – legyintett a szőke szépség, és máris barátnője elé tolt egy újságlapot.
– Ez micsoda?
– Ott – bökött a képre Iza. Zarita rámeredt a feketére lakozott körmökre, és újra átfutott az agyán, hogy miért kell még a körmöknek is gyászolni?
– Mit kell keresnem? – tolta el a lány ujjait, és összehúzott szemmel figyelte a fotón levő tömeget. A hír egy hondurasi tüntetés, és az azt követő lövöldözés apropóján került a lapba.
– Nem látod? – nyúlt türelmetlenül Iza újra a laphoz. – Ott van Krisztián.
– Krisztián? – tátotta el a száját Zarita. – Ő…ő meghalt – emelte fel a tekintetét a fotóról –, őt gyászolod – mutatott a lány fekete öltözékére. Már jó ideje nem tudta megérteni, miért hord még mindig gyászruhát.
– Igen, hat hónapja – csuklott el Iza hangja. Krisztián volt élete nagy szerelme. A vőlegénye, aki, alig egy hónappal az esküvőjük előtt egy üzleti úton lezuhant a dzsungel fölött.
– Nem, ez nem lehet ő, csak biztosan hasonlít rá. Kérlek, ne képzelődj! Engedd el, nincs többé, meghalt – fogta meg barátnője kezét.
– Nem lehet, én biztosan tudom, hogy ő az. A kedvenc sapkája van rajta – rántotta ki kezét Zarita tenyeréből. – Nézd, ezt hoztam magammal – kapott ideges mozdulattal a táskájához, amiből egy nagyítót varázsolt elő.
Zarita elképedve meredt Izára, majd a nagyító lencséjébe. Ő is elég jól ismerte Krisztiánt. Az egyetem alatt együtt béreltek lakást Izával, és a férfi gyakori vendég volt náluk. Sőt még Puerto Vallartában is meglátogatták. Igaz, akkor minden egyetemi társa arra vágyott, hogy vendégei lehessenek Mexikóban, hiszen köztudott volt, hogy Zaritának van ott egy vendégháza, amit az apja örökségéből vett.
Zarita hitetlenül csóválta a fejét.
– A sapka tényleg hasonló, de…
– Nincs semmi de, ő az! Te is tudod, hogy nem hozták haza a holtestét.
– Mert a bennszülöttek eltemették őket. Ott nem úgy megy, mint itthon. Tudod, hogy jártam ott. Napok, hetek kellettek, hogy egyáltalán emberekkel találkozzunk. Te ezért akartál velem beszélni? Nem akarlak állandóan győzködni, de az ottani hatóság is megírta, az indiánok elhantolták az áldozatokat – vetett egy szemrehányó pillantást Izára. Már a baleset után elmondta, és azóta többször, hogy lehetetlenség hazaszállítani a vőlegénye holtestét, de Iza már akkor sem volt önmaga. Azóta sem bírta feldolgozni a veszteséget, és most már képzelődik is. Vagy mégsem? Elgondolkodott, és újra kezébe vette a nagyítót, jobban szemügyre vette a tömeg első soraiban virító férfialakot.
– Lehet, hogy mégis ő az? De akkor miért nem jelentkezett? És egyáltalán mit keres egy tüntetésen?
– Ezért akartam veled beszélni, oda kell utaznunk!
– Te teljesen megőrültél? – ragadta meg a barátnője karját, és kissé megrázta, hogy magához térjen az álomvilágból.
Iza alapjában véve elég gyámoltalan volt, mindig valakinek a pátyolgatására volt szüksége. Ebben nagyon különböztek Zaritától, aki önfejű, akaratos lány volt. Míg Iza a körmeit lakkoztatta, barátnője az izmait dolgoztatta. Zarita formában akarta magát tartani, mert szíve mélyén visszavágyott a dzsungelbe, újra meg akarta keresni a húgát.  De annak még mindig nem jött el az ideje. Az pedig, hogy Iza a dzsungelbe menjen elképzelhetetlen volt, hiszen egy kempingezéstől is ódzkodott. Zarita hitetlenül megrázta a fejét, megint a kezébe vette a napilapot, jól megnézte a dátumot, a tüntetés idejét. Még az emberek hátterében is jól kivehető volt egy mozi kivetítője, az aznapi dátummal. Semmi kétség, nem a baleset előtti időben fényképezték, hanem pár napja.
– Ezt nem hiszem el! – morogta, és újra jól megnézte a férfit, és egyre kevesebb kétsége volt afelől, hogy az tényleg Krisztián. – Várj csak! Itt van valami – kiáltott fel, és szinte ráfeküdt a papírlapra. Iza izgatottan tolta elé a nagyítót, és maga is a lap fölé hajolt. A halványszőke haj összesimult a kékesfekete hajtömeggel.
A szomszédos asztalnál ülő baráti társaság érdeklődve figyelte a jelenetet, az egyik fiatalabb fickó viccelődve oda is szólt.
– Izgalmas az az újság, megnézhetem én is? Bebújhatnék a szép lányok közzé?
– Nem! – ripakodott rá Zarita, és tüntetőleg eltakarta a papírlapot. Egy pillanatra farkasszemet nézett a fickóval, és mielőtt elfordult volna a szomszédos asztaltársaságtól alaposan megnézte. A harmincas férfi meglehetősen elegáns volt, ezért is volt meglepő az előbbi otromba beszólás. Ráadásul az idegen asztaltársasága inkább ötvenes, szaki-jellegű férfiakból állt, ahova egyáltalán nem passzolt egy öltönyös, nyakkendős alak.
Zarita megszokta, hogy pillantásától a pasik izgalomba jönnek, de az idegen csak somolygott, és bocsánat kérőleg felemelte a kezét. Zarita elfordította a fejét, és inkább visszafordult barátnőjéhez.
– Mit látsz? – faggatta izgatottan Iza.
– Itt, mellette, az a nő…
– Nő?
– Igen. Krisztián kezét fogja.
– Mi?! – kiáltott fel Iza.
– És ő is magyar. Nézd! Nemzetiszínű kokárda van a dzsekijén – bökött Zarita a papírlapra. – Én ezt nem értem! Mit keress a te Krisztiánod, aki tulajdonképpen halottnak van nyilvánítva egy narkó-tüntetésen, és honnan került mellé az a magyar csaj? Miért is utazott el?
– Valami nagyobb üzleti tárgyalásról beszélt, de csak ketten voltak a repülőn.
– Ketten?
– Nekem azt mondták, hogy kétüléses kisgép volt – dörzsölte meg az állát Iza. A kétségek, a bizonytalanság egyre jobban körbevették.
– Ki volt az, akivel együtt repült? – kíváncsiskodott Zarita. Egészen beleélte magát a nyomozó szerepbe.
– Tar Gábor Edmund.
– Az Északvárosi vegyi gyár igazgatója? – kapta a szája elé a kezét Zarita, Iza csak bólintott.
A szomszédos asztalnál üllő jólöltözött idegen felkapta a fejét és egy óvatos mozdulattal közelebb hajolt. A két izgatott lány ebből mit sem vett észre.
– És képzeld – vette akaratlanul is halkabbra szavait a szőke lány –, nagyon hamar lezárták az ügyet.
– Akkor fogd ezt a lapot – emelte fel Zarita az újságlapot –, és sétálj be a rendőrségre.
– Nem lehet! Már voltam.
– És?
– Kinevettek – hajtotta le a fejét Iza, majd rögtön fel is kapta. – Ezért kell velem jönnöd!
– Te teljesen becsavarodtál! Minek mennék én veled egy ilyen agyament útra?
–Egy: te vagy a legjobb barátom. Kettő: tudsz spanyolul, és ami a legfontosabb: már jártál Hondurasban. Ugye eljössz velem? Légyszí!  – könyörgött összetett kézzel
A szomszédos idegen még jobban fülelt, de édeskeveset tudhatott meg, mert Zarita egyetlen határozott nemmel lezárta a kérdést.
Iza még egy darabig rimánkodott, de Zarita csökönyösen ellenállt, így a kávézó előtt elbúcsúztak, és két különböző irányba távoztak. Iza a buszmegállóba, Zarita pedig a parkoló felé vette az irányt.

Az idegen

– Helló! Állj meg, légy szíves!
Zarita egy pillanat alatt megpördült, a hang ismerős volt. Hirtelen át sem gondolta honnan, így meglepetten állt a kávéházi öltönyös fickóval szemben.
– Ne haragudj, de én szívesen elkísérlek benneteket Hondurasba?
Zarita pislogott kettőt-hármat, mert biztosan álmodik, vagy valami van a levegőben. A kávézóban nem árulnak alkoholt, hacsak a fickó már előtte nem ivott meg egy vagon piát…Netalán betekert magának egy jointot?

Folytatás hamarosan.

Az első rész itt található, valamint beszerezhető a Google Play és más online könyvesboltokban.

Vélemény, hozzászólás?