Borbíró Klára: Az évszázad szenzációja

AZ ÉVSZÁZAD SZENZÁCIÓJA

Amikor Pietro megszületett, mindenki egészségesnek gondolta, a szindrómák lassan jelentek meg és mélyültek el. Óvodás lehetett, amikor először úgy istenigazából leégett a napon. Az udvaron történt, és Winnipeg ott volt vele, márpedig a bölcsiben még nem ismerte őt, iskolás korára pedig már magántanuló volt, tehát az óvodában kellett lennie.
Akkoriban mutatták be a városka egyetlen mozijában az első vámpíros filmet, amikor Pietro megtudta, hogy nem léphet ki többé a napra, akkor vált magántanulóvá. A barátai hamar elfeledkeztek a létezéséről, és Winnipeg kivételével mindenki elmaradt a háztól.
A fiú szerelme a videomagnó, később Winnipeg, majd az éjszakai túravezetés lett. Szülei valamelyest megnyugodva engedték útnak, amikor látták, hogy felesége oldalán egész jól boldogul. A fiatal pár a város másik felén álló kétszintes házban lelt otthonra, amelyet a lány szüleitől kaptak nászajándékul.
Winnipeg az ágy melletti fotelben ülve figyelte alvó férje arcát, pedig ideje lett volna már átöltöznie. Most kell elmondania, mert azt akarja, hogy Pietro tőle tudja meg.
‒ Szép estét! ‒ mosolygott rá a nyújtózkodó férfi és hívogatóan felemelte a paplanját.
Winnipeg mellébújt, arcát a mellkasához szorította. Pietro lágyan cirógatta a testét, amit ő a megszokás mozdulataival viszonzott.
‒ Nem akarsz megfordulni és idetolni a feneked? ‒ búgta a fülébe a férfi.
Winnipeg hezitálva nézett rá.
‒ Már rég el akartam mondani…
‒ Rég? ‒ mosolyodott el Pietro. ‒ Akkor még ráér egy picit.
Neje nyakát és vállát csókolgatta, aki megfeszített izmokkal csak eltűrte, de nem viszonozta a közeledést. Pietro visszahúzódott, hogy teret engedjen neki, miközben ujjbegyével cirógatta a karját.
‒ Pietro, én rendesen szedtem a gyógyszert, de ahogy az orvos is mondta, az nem nyújt száz százalékos védelmet.
A férfi arcáról leolvadt a mosoly.
‒ Milyen rég tudod?
‒ Lényegtelen.
‒ Hogy lenne már lényegtelen? ‒ rivallt a nőre. ‒ Időben vagyunk még?
‒ Nem vetetem el a gyerekemet azért, mert te félsz. Olyan szar emlékeid vannak?
‒ Szar? Winnipeg! Egy torzszülött vagyok. A kromoszómáim rendellenesen meggörbültek. Szerinted mit adok én annak a gyereknek?
‒ Te mit kaptál a szüleidtől?
Pietro kipattant az ágyból és magára kapta a köntösét. Úgy robogott végig a nappalin, hogy észre sem vette az ünnepi díszítést. A konyhába ment, töltött magának a frissen lefőtt kávéból, és ahogy a hűtőhöz indult a tejszínért, megcsapta a sülő sütemény édes-fahéjas illata. A fülében még ott zengett Winnipeg utolsó mondata: Te mit kaptál a szüleidtől?
Régmúlt karácsonyok emléke elevenedett fel benne, a torka összeszorult. Letette a kávét és megfordult, hogy visszamenjen a hálószobába. Winnipeg ott állt az ajtóban, arca egyszerre volt elszánt és sajnálkozó, kezében egy széthajtogatott papírt szorongatott.
‒ Nem vagyok felelőtlen, nem hozok világra beteg gyereket.
Mondani akart valamit, kibékülni és a vacsora utánra halasztani a vitát, de ebben a pillanatban csengettek. Winnipeg a markába nyomta a papírt és az ajtóhoz sietett.
Megfelelő számú, rendellenes alakú kromoszómák, olvasta a leletről. A szöveg mellett magyarázó ábra mutatta a magzatvízből nyert kromoszómák alakját, amelyek hasonló görbületet produkáltak, mint az övéi, de a két végük egymásba olvadt, így pálcika helyett oválist formáltak.
Pietro összezavarodva állt.
Sebaj! Az anyósa jó nevű genetikus, bizonyára a lelet is az ő laboratóriumában készült. Mire kiöltözött és beillatosította magát, az ő szülei és Winnipeg teljes családja testvérestül és unokahúgostul a nagyasztal körül ült, a kérdésével várnia kellett a vacsora végéig.
‒ Elena, szeretném, ha elmagyaráznál nekem valamit.
Anyósa tekintete egy pillanatra összeakadt Winnipegével, aztán a nő Pietro oldalán a konyhába ment.
‒ Szóval tudod ‒ mondta ragyogó arccal.
‒ Nem igazán értem. Winnipeg meg akarja tartani, és te is boldognak látszol, miközben a gyerek örökölte a betegségemet.
Elena belekapaszkodott Pietro karjába, mintha attól félne, hogy megszökik előle.
‒ Ez a deformitás nem ismeretlen az állatvilágban. Valójában ez egy nagyszerű forma. És hogy ez emberben előforduljon, az az évszázad, sőt, az évezred szenzációja. Pietro lerázta magáról a nő kezét, aki most a vállát ragadta meg.
‒ Tudod, hogy miért öregszünk?
Bár voltak elképzelései a dologról, megrázta a fejét. Elena válaszát akarta hallani.
‒ Osztódáskor a kromoszómák végei károsodnak, így egyre rövidebbé válnak.
‒ De ezeknek nincs végük,


hiszen kör alakúak.
‒ Elena diadalmas tekintetét látva a férfi döbbenten suttogta:
‒ A gyermekem halhatatlan lesz.

 

Még többet olvashatsz itt.

 

Vélemény, hozzászólás?