BELEOLVASÓ: Stephanie Ford: Szemétkirálynő

Romantikus fantasy mese, amely elrepít egy különleges világba.

Romantikus fantasy

1. Prológus Gonabre egy harasztfa tövében, egy nagy, lapos kövön üldögélt. Ölében a kis Lisara ujjacskáival játszva hallgatta dadája meséjét a régi idők lovagjairól és Lorrandino bűvös madarairól, melyek vizet csepegtetnek a szomjazók torkába, és ételt pottyantanak az éhezők kezébe, miközben reszelős hangjukon az istenek dalát éneklik.

Ha Gonabre hajlandó lenne egy újabb cserére a gyermek kedvéért – tűnődött a Fekete herceg –, megmenthetne minket. Nem kérhetek tőle ekkora áldozatot, hacsak… Kilépett leshelyéről, a fák közül, és közelebb intette az asszonyt. Gonabre befejezte a mesét, átadta a gyermeket a közelben álló szolgálólánynak azzal, hogy vigye a konyhára uzsonnázni és a herceghez lépett. – Parancsolj velem, nagyuram. Livar Gerradna lehuppant egy földig érő, derékvastagságú faágra. Megvárta, míg a szolgáló eltűnik a kislánnyal, aki a kétezer-ötszázadik uralkodó lesz, ha felnő. A jóslatok szerint uralkodásának kezdete nem lesz zökkenőmentes, és az utána következő évek is tartogatnak nehézségeket. A herceg egy lehajló faágra mutatott. – Ülj le ide velem. – Az asszony lekuporodott a herceg mellé. Vigazu elvadult kertje elrejtette őket a kíváncsi szemek elől. – Milyen a Másik Hely? Minden hercegnőt a családom kísér oda, mégsem tudok róla semmit. Gonabre zavarában végigsimított varkocsba font szőke haján, közben átgondolta, mennyit mondhat el. Végül vállat vont: – Csak egy másik hely, nincs benne semmi varázslat, bár némelyik lakója gonoszabb a leggonoszabb haramiáinknál. Livar felkapta a fejét az utolsó szóra. – És még? Gonabre mereven nézett maga elé. – Nem tudok sokat mondani. Tényleg csak egy másik hely, tele emberekkel. A herceg nem hagyta annyiban. – Többen vannak, mint mi? És ugyanúgy emberek? – Természetesen emberek, nagyuram, máskülönben nem vegyülhetnénk el közöttük. És ne feledd a Legenda isteneket követő karavánját. Az elsők onnan jöttek. Most Livar meredt maga elé. Gondolatban messzebb járt a Legelső Legendánál. – Valóban olyan gonoszak? Bármire képesek? Gonabre mélyet sóhajtott. Nem árt, ha ezzel tisztába jön. – Sok irigy akad köztük. Sokan akkor is bántanak másokat, ha semmi okuk rá. – Akárcsak mi. – Így van, uram, de nálunk ritkák a háborúk. A Másik Helyen mindennapos az ilyesmi. Ember ember ellen, nép nép ellen, ország ország ellen. És nem szemtől szembe háborúkat vívnak, ahogy mi tesszük, hanem gyáván a félelmetes gépeik mögé bújnak, maguk helyett ezeket küldik az ártatlanokra, azoknak urai pedig más félelmetes gépekkel válaszolnak. Kegyetlen vérengzések folynak nap mint nap. A rossz hírekkel elárasztják az embereket, míg azok érzéketlenné válnak a vérontásra. A mi csatáink vásári ünnepségek az övékéhez képest. – Sokat mondasz, mégis keveset, úrnőm, de te, aki láttad mindezt, jobban tudod, minek kell a másik oldalon maradnia. – Így van, nagyuram. Vannak dolgok, amikről jobb nem tudni. Dearában hisznek a varázslatokban és az istenekben, és ez jól van így. Láttam, milyen a hit nélküli világ. Kegyetlen és kilátástalan. Nem tudom, kibírnám-e újra, hogy ott éljek. – Ez csak akkor következne be, ha Binirával történne valami – sietett megnyugtatni Gerradna herceg. A hangjában volt valami baljós. Vigazu előkelősége teljes számban megjelent a kis koronahercegnő búcsúztató vacsoráján. Eligor Tener, a városparancsnok puccos feleségével és négy, tízévesnél fiatalabb leányával, valamint a sebhelyes arcú Rogen Tener, a városi erőd parancsnoka, Eligor öccse a várandós feleségével a főasztal egyik oldalán ültek. Binira, a leköszönt királynő és Lisara, az unokája, Gonabre Almein, a volt királynő ikerhúga és a kis Lisara dadája, Livar Gerradna, a Fekete herceg tizennégy éves fiával Elindasszal és Joras Jenge, az inegiri fekete bőrű tartományúr tizennyolc éves fiával Teellel a főasztal másik felén foglaltak helyet. A helyiek a teremmel szemben, a vendégek háttal. Az alacsonyabb rangú nemesek az emelvény előtt elhelyezett asztalnál szorongtak cifrán kifent feleségeikkel. Az elmaradhatatlan vörös papok és papnők hétfős, névtelen csoportja szigorú szokásaik szerint a terem közepén gubbasztottak kör alakú asztaluknál. A menetet kísérő katonák a terem végébe szorultak, míg a szolgák ezen az estén egy félreeső fészerben külön vigadoztak. A vacsorát a kastély pincéjében, a falu legnagyobb helyiségében szolgálták fel, melynek dísztelen fala durván megmunkált szürke terméskövekből, padlózata simára csiszolt, barna kőlapokból állt. A mennyezetről a jelenlévő nemesi családok zászlói és díszszalagjai lógtak, a falakra színes címereiket akasztották, de még ez a pompa sem tudta feledtetni a nehéz doh- és enyhe borszagot. Az ételt a szomszédos fogadóból hordták át a szolgák. Egymást tiporva tálalták a ropogósra sült ökörszeleteket, szilvapálinkás birkaragut, almával párolt borsót, parázson sült kukoricát, fűszeres borban főtt, nyílt tűzön pörkölt disznócombot, vajas-petrezselymes tört krumplit, rukva- és búzakenyeret, almás és szilvás pitét. A pohárnokok egyre töltötték a testes borokat Funcból, erős pálinkát Miccából, édes likőröket Lobadból. A nemes hölgyek kötelességtudóan dicsérték az ételt és csak csipegettek, az urak igyekeztek mértéket tartani mind az evésben, mind az ivásban, mégis bőven fogyott mindenből. Az idősebb Gerradna mogorván szemlélte a hivalkodó bőséget. Magában azon merengett, miért csak az urakat akarták elkápráztatni? A papok, katonák és szolgák híg levest kaptak kenyérrel és egy szelet mócsingos hússal. Eligor Tener elnézett a szokásjog fölött, mely szerint a trónörökös búcsúztató vacsoráján mindenkit ugyanazok az előjogok illetnek meg. Ha ő nem is, a tanácsadóinak ismerniük kellene a szabályokat. Ilyen szegény volna Vigazu? Vagy ilyen zsugoriak a Tenerek? Miért jelentkeztek az utolsó vacsora megtartására, ha tudták, hogy nem tudnak megfelelni a szokásjognak? Livar Gerradna az étkezés végén a többi nemessel együtt átment a szomszédos fogadóba. Magában hálát adott Demendrionnak, az ég istennőjének, hogy a Gunadi előtti utolsó állomásra csupán a szűk kíséret tartott velük. Ebben a kicsiny faluban nemigen fért volna el a Koreánban melléjük szegődött ezerfős armada. A kézművesek népes és hangos csoportja a Morsabai-i vásárban maradt le, a márványt szállító hosszú kocsikaraván ugyanitt a Keskeny-szurdok felé kanyarodott. Két szekér Grettel előtt intett búcsút, többen az út menti udvarházakhoz, fogadókhoz, kis falvakba igyekeztek. Az ifjú Tarior Fenris vezette lovasok a Mira folyó keleti partján délnek fordultak Lobad szabad falvai felé. A férfi azt mondta, egy karavánt fog Func felé kísérni, de Livar látta rajta, hogy valószínűleg az ellenkezője igaz, nem kíséri azt a karavánt, hanem ki akarja rabolni. Megkönnyebbült, amikor megszabadult tőle. A Dobar-síkság hátralévő részére csupán a legszükségesebb emberek követték a vaskocsit. Bár Vigazu jelentéktelen település volt a Gunadiba vezető főút mentén, házai, különösen így felcicomázva, a királynői várost idézték: széles, kényelmes kocsibejárók, magas kapuhomlokzatok, az alkalomra kidíszített oromzatok. Az ablakokból színes szalagok lógtak a királynő családjának színeivel. Az út fölött a királyi család és a kísérő hercegek címereivel díszített zászlókat lengetett az esti szél. Miután Livar Gerradna félórát kártyázott a nemesekkel, elhagyta a fogadót. A frissen megjavított, kövekkel kipótolt úton csapatnyi gyerek szaladt utána a mesterséges dombra épített kastély kapujáig. Egyik a lépéseinek ritmusát utánozta, a másik egyenesre kihúzta magát, kezét a háta mögött összekulcsolta, a harmadik az elgondolkodott arckifejezést majmolta, a többi nevetgélve oldalazott mellettük. A kapuban az őrök tisztelegtek a hercegnek, de megállították és elzavarták a kölyköket. Az ablakokban öregasszonyok figyelték a főurat és fura kísértetét. A hercegnek fontosabb dolga volt a nép bámulásánál. Még délután, mialatt Gonabréval beszélgetett, kieszelte a Deara számára legjobb megoldást. Egyetlen akadály állt még az útjában: Binira Almein. Livar Gerradna jól ismerte az ikrek titkát, és ha idejekorán tudomást szerez róla, az ország sorsa is másként alakult volna. Ez az átkozott vashiány az oka mindennek, de még nincs késő fordítani a sors kerekén. Binira és Gonabre, micsoda külső hasonlóság! Ugyanaz a szőke hajkorona, égkék szempár, karcsú, nőies alak. Kívülről, mint két tojás, belül mégis milyen hihetetlenül különbözőek! Ha szobrot kellene emelni számukra, Binirával ábrázolnák az ostobaságot. A húga, Gonabre Almein, bár még hercegnői címre sem jogosult, a bölcsesség és igazságosság szobrát kapná. Ugyanakkor övé lehetne a szemtelenségé, ahogy az életrevalóságé is. Deara kétségtelenül jobban járt volna az utóbbival, ahogy valójában lennie kellett volna. Gerradna herceg a kertre néző könyvtárszobába sietett, ahol a mennyezetig érő, egész falat beborító, vastag porral lepett könyvespolc előtt találta Elindaszt és a kis Lisarát. Érdekes olvasmány után kutattak. – A Legelső Legenda – mutatta Elindasz a kislánynak az egyik vaskos könyvet. Lisara fellelkesült. – Olvasd fel! Elindasz letelepedett a könyvvel a padlóra, a kis hercegnőt maga mellé ültette és felnyitotta a súlyos fedelet. Livar mély sóhajjal leült az íróasztal mellé, maga elé húzta a tintatartót és írni kezdett az odakészített papírra. Lessa öcsém! Segítségedet kérem egy fontos ügy megoldásában… – Karaván haladt keletről nyugatra – kezdte a fiú a felolvasást. – Kétszáznyolcvan férfi, százhetven nő, háromszáznégy gyermek, négyszáz gyalogos rabszolga, hatszáz ló, negyven szarvasmarha, négyszáz birka, ötven kecske, hetven megrakott málhás szekér és az esküvőjére igyekvő Lisara hercegnő. – Majdnem olyan kék a szeme, mint az enyém. A haja is szőke – mondta Lisara angyali hangocskáján. – A mi könyvünkben sokkal szebb. Livar szája mosolyra húzódott. Lisara arcocskája volt a legangyalibb, amit ember elképzelhet. Elindasz folytatta: – Forró nap végén jártak, éppen pihenőhelyet kerestek a sivatagban, amikor észak felé vörös fényt láttak. Azt gondolták, tűz ég, ahol pedig tűz van, ott emberek is akadnak, ezért a fény irányába fordultak. …virradatkor légy a Csend városába vezető úton, az erdő mellett… – A látvány messzire csalta a karavánt az úttól. Koromsötétben közeledtek a tűzhöz, ám az mindig egy kicsivel messzebb látszott. Végül elérték a fényt, amely nem máglyatűztől származott, hanem egy álló tűzgyűrűtől. A karaván letáborozott mellette. Lisara hercegnő parancsára tábortüzet gyújtottak, mire a gyűrűből kilépett a hét isten. Demendrion jött legelőbb, kezében a Nappal. Hestvas követte őt az ásójával és Ibaram a feje fölött lebegő felhőivel. Dolkura a feneketlen kancsójával és Pezartan a kalapáccsal. Dolira az istenek énekét dalolta. Tamaran hatuk után érkezett ragyogó ruhában. Tamaran beszélni kezdett a karavánhoz. Száját nem nyitotta szóra, mégis mindenki tisztán hallotta a szavait. Azt mondta: régóta várlak benneteket. Lisara hercegnő, mint a karaván legelőkelőbb tagja előlépett és kísérete nevében tisztelettel megkérdezte, mi okból vár rájuk az istennő. Tamaran azt felelte: a földemnek rátok van szüksége. Egy gyönyörű hercegnőre és a kíséretére. Lisara hercegnőt feloldozta házassági esküje alól, azután átvezette a karavánt Dearába. Lisara, az első, nyilván nem akart hozzámenni a jövendőbelijéhez, akit valószínűleg az apja választott ki neki és csak az esküvő napján találkoztak volna, különben ragaszkodik a házassághoz, vagy legalább ahhoz, hogy a férje kövesse őt az új világba – gondolta Livar. A papírra ezt írta: …húzódj vissza egy időre a Toar menti erdőkbe… – Mi az a tűzgyűrű? – kíváncsiskodott a kislány. Elindasz készségesen válaszolt: – Az istenek utat vágtak a Másik Hely szövevényes falába, annak a széle ragyogott úgy, mintha tűzből lenne. – Miért vágtak utat? – Tudni akarták, mi van a fal túlsó oldalán. – És mi volt ott? – A Másik Hely. Innen nyitották az utat oda, ahová most mégy. – Te is velünk jössz? – Nem. Nekem itt kell maradnom Dearában. – Várni fogsz rám? – Örökké, hercegnőm! Folytathatom? Livar a fejét csóválta. Gyermekkori ígéretek… Vajon betartunk belőlük legalább egyet? Ezzel fejezte be levelét: Rád bízom a sorsát. Vigyázz rá! Bátyád, Livar Szigorúan véve Livar Gerradna nem a bátyja, hanem a nagybátyja volt Lessza Gerradnának, akinek a levél szólt. Lessza Livar korán elhalt húgának, Addának volt a fia. Adda halála után Lessza apja Barroszba ment, és nem jött többé vissza. Egyetlen üzenetet küldött csupán, melyben Lessza nevelésének jogát a Gerradna családra hagyja. Livar nem nyugodott bele az akaratába, égen-földön kerestette, a férfit azonban, akinek már a nevére sem emlékezett, mintha a Másik Hely nyelte volna el. Évekkel később Kara Rapurtán látni vélték, azután örökre nyoma veszett. Lessza Livar apjának felügyelete alatt nőtt fel, és amikor a férfi időnek előtte távozott az istenekhez, Livar folytatta a nevelését. Mostanra szép szál férfi és jó harcos vált belőle. A levélírás végeztével Livar elüldögélt az asztal mellett, és a gyerekeket nézte. Elindasz tizennégy éves korára kész felnőtt volt. Majdnem olyan magas, mint az apja, bár a haja még a gyermekkor szőkeségét őrizte. Okos és ügyes harcos, gazdálkodásra és a családfő szerepére egyaránt alkalmas. Úgy foglalkozik a kis hercegnővel, mintha a saját gyermeke volna. Idefelé tartva Livar remélte, hogy Eligor Tener gyermekei elszórakoztatják a kis hercegnőt, a kislányok azonban hiába meresztgették a szemüket Lisarára, az anyjuk azt is vonakodva engedte meg, hogy egy asztalnál vacsorázzanak. Nem mintha Lisara miatt bárkinek szégyenkeznie kellene. Olyan előkelő volt, amilyen egy négyéves gyermek lehet. Jólneveltségéhez nem fért kétség, noha a szemtelensége felért Gonabre Almeinével. A felolvasás alatt négyszer zsarolta ki Elindasz ígéretét, hogy megvárja őt, és soha nem felejti el. Micsoda kis bestia! – nevetett magában a herceg elégedetten. – Igazi királynő. Koreántól idáig Lisarát alig lehetett elszakítani Elindasztól. Úgy kezelte a fiút, mintha egyszerre lenne a szolgája, a legjobb barátja, a szerelme és az ikertestvére. Egy pillanatot sem bírt ki nélküle. A fiúnak néha még a vaskocsira is fel kellett szállnia, mert a kis hercegnő nem volt hajlandó nélküle utazni. Hogy fogja kibírni nélküle odaát? Gonabre ezt is meg tudná oldani. A könyvtárból a herceg a szolgák szállására ment. Megkereste Ongart és rábízta a levelet azzal, hogy a Beara patak mentén, Gunadi kikerülésével vágtasson Darraszba Lesszához. Éjfél előtt érkezzen meg, és gondja legyen rá, hogy az öccse azonnal elolvassa a levelet. A hajnal első sugaraival keltek. Lisarát elhelyezték a kocsiban, Livar Gerradna és Joras Jenge elfoglalták helyüket a menet élén. Lovak prüszkölése visszhangzott Vigazu falai között. Eligor és Rogen Tener a kastély kapujában búcsúztatták vendégeiket. Feleségeik az ablakokban a kényszerű elválás kék kendőit lengettek a hintók és a menet után, de az arcukon megkönnyebbülés látszott. – Átkozott, képmutató népség – morogta Livar. Jenge hátranézett. A mögötte haladó karaván még így megcsappanva is túl hosszúnak tetszett. – Tener úgy féltette a gyerekeit a hercegnőtől, mintha leprás lenne. Jenge megrázta a fejét. – Tener attól tart, hogy kitudódik a felesége származása. – Attól tart? Nyílt titok, hogy a Másik Helyről szökött át. A szolgák szerint szajha volt. – A szolgák összevissza beszélnek. Kevésben lehet igazán megbízni. Livar megrántotta a kantárszárat. – Ahogy mondod, Joras. Kevés az igazán megbízható. Ongarra gondolt. Szerinte nagyon kell vigyázni a vigazui uraságokkal, mert amilyen kicsi a rangjuk, olyan nagy a nagyravágyásuk. A várúrnő néhány napja még meg akarta gyilkoltatni Lisarát, azt remélte ugyanis, hogy akkor az egyik saját leányát teszik meg trónörökösnek. Férjének sok idejébe került lebeszélni róla. Kettejük közül legalább ő tudta, hogy ha Lisarának baja esik Vigazuban, a Tener család lesz az első gyanúsított. Trónörökösi jelölés helyett mindannyiukat bebörtönzik, és a végén jó eséllyel ki is végezik. A délután álmosító meleggel köszöntött rájuk. Az út menti fejletlen fák kevés árnyékot adtak. A kocsi monoton zakatolása elálmosította a gyomrában utazókat és lovas menetben haladók is álmosan bólogattak a folyamatos ringatózástól. Egyedül Livar Gerradna fürkészte idegesen a látóhatár szélén sötétlő erdőt. Lessza ott van valahol a fák mögött. Tegnap este részletesen leírta a tervet és elég időt hagyott a fiúnak, hogy rendesen felkészüljön. Most már minden rajta múlik. Nagy lesz az áldozat, Livar is érezte, és ha nem Deara jövője múlna rajta, a kisujját sem mozdítaná. Deara jövője most még Binira kezében van, a levéllel azonban Lessza irányításába adta. Már csak egy óra, és a sors ujja megkapja az esélyt, hogy új irányba mutasson. Gonabre irányába. A vaskocsi egyenletes szuszogása és pufogása, a kerekek alig hallható surrogása és a lovak patkóinak monoton csattogása lassan Livar Gerradnát is elálmosította. A nyeregben ringatózva felsejlett előtte Darrasz négyszögletes vára. Az ifjabb Jenge és Elindasz a karaván előtt egy órával indultak, azóta már hazaértek a biztonságba. Teel Jenge az apjával és a felfegyverezett lovasokkal a donnszi emelkedő alján, Kidstanban csatlakoztak a menethez. Livar félálomban újraélte az eseményeket. Épp csak összefutottak, a két fiú össze is barátkozott. Teel megígérte, hogy gyakorolni fogja Elindasszal a botvívást. Az ifjú hercegnek imponált, hogy egy nálánál idősebb fiúval mérheti össze az erejét. Morsabaiban a napi ünnepségek után minden este gyakoroltak két-három órát. Az út további részében reggeli előtt és vacsora után a fogadók mögött, vagy névtelen kis kastélyok udvarán küzdöttek. A kíséretből sokan megnézték őket, mint valami látványosságot. A helybéliek, főként a gyerekek a közeli fákra másztak a jobb rálátás érdekében, míg a felnőttek szemérmetlenül betolakodtak a főnemesek mellé. Némelyik még arra is vette a bátorságot, hogy megszólítsa az urakat és hölgyeket. A királyi testőrség alig győzte elhessegetni őket. Grettelben a városőrség verekedő haragosoknak nézte és kis híján börtönbe zárta a fiúkat. Vallari Oktor udvarhölgy mentette ki őket a csávából. Teel és Elindasz, hiába voltak hercegek, az újabb megszégyenüléstől tartva Nistemben kihallgatást kértek az őrség parancsnokától, aki a rend fenntartása érdekében rendelkezésükre bocsátotta a kaszárnya udvarát. Ott aztán kedvükre gyakorlatozhattak az őrök felügyelete és tanácsnoksága alatt, elzárva a kíváncsi tekintetek elől. Jenge megállította a lovát. – Leszállás! – parancsolta a lovasainak. Gerradna megrázta magát, az álom egyszeriben tovaszállt. Gunadi határában álltak, a városfal negyedórányi lovaglásra látszott előttük. A hagyomány szerint a kíséret itt, a fasor mellett áll meg. A lakosságot már kiterelték a városból. A házakat pincétől padlásig ellenőrizték, nehogy valaki mégis otthon maradjon. A Másik Hely hollétéről tilos volt beszélni, és főben járó bűn volt kilesni az oda igyekvőket. Természetesen időről időre fellebbentek pletykák, hogy itt és ott van, így és úgy néz ki, ezt és azt látták oda be- és kimenni, de bizonyítékot senki nem tudott szolgáltatni. A városőrség legalább ezer polgárt őrzött a learatott rukva torzsáival borított mezőn. Az emberek árnyék híján a tűző napon üldögéltek, jó messzire az úttól. A menet láttán felálltak. Nagy hanggal üdvözölték a kis hercegnőt és pocskondiázták a nagyanyját, de túl távol voltak ahhoz, hogy kiáltásaik elhallatsszanak a vaskocsiig. Binira lustán intett az embereknek, mialatt Gonabre kisegítette Lisarát a kocsiból. A kislány lelkesen lengette karját a tömeg felé, még kapaszkodni is elfelejtett nagy igyekezetében. Az út egyik oldalán felsorakozott a királyi testőrség, a másikon a szabad lovasok. Az ikrek visszaszálltak a kislánnyal, a vaskocsi lassan elgördült a sorfal előtt. A nők utoljára intettek a hercegeknek. Livar Gerradna lelkiismerete ébredezni kezdett. Még megállíthatta volna a kocsit, csak a hajtó szolgákat kellett volna leparancsolnia. Vagy belovagolni az erdőbe, hogy visszatartsa Lesszát, lábai azonban nem engedelmeskedtek. Hiába dolgozott benne a lelkiismeret, az esze azt súgta, meg kell lennie a dolognak. Bármi áron. A sorfal lassan felbomlott. Néhány lovas visszaszállt a hátasára és a királyi testőrség is indulásra készen várakozott. Jenge elbúcsúzott az embereitől. Az egyiket megölelte, majd a mind lóra kapott és visszaindult Vigazu felé. Egy másik csoport is szedelőzködött. A fekete férfi félrevonta, és Livar látta, hogy hosszan beszél a vezetőjükkel. A királyi testőrség egy része a fekete-sárga csíkos sátor felállításába fogott, másik részük a lovakat vitte és kötötte az árnyékba. A testőrkapitány Gerradna mellett maradt. – Rávehetnéd Gunadi urát, hogy építsen ide egy fogadót, nagyuram – morgolódott. – Ennyi lovaglás után fáradtak az emberek a munkához. – Jól van. Majd – dörögte türelmetlenül a herceg. Még van idő. iután Jenge útjára bocsátotta a második lovas csapatot, magához intette a kapitányt és nekiláttak a következő sátornak. Gerradna egy ideig még a városkaput figyelte, amely épp csak elnyelte a vaskocsit, azután csatlakozott hozzájuk. Egy órával később az árnyékban gyújtott tűz fölött rotyogva illatozott az étel. Sűrű, tésztás levest főztek szárított hússal, gombával és friss zöldségekkel. A hirtelen felállított asztalon egy testőr javában szeletelte a sárga rukvakenyeret, egy másik fatányérokat és fakanalakat osztott szét. A Fekete herceg gondterhelten nézett a Gunadiba vezető útra. Az erős városfal takarásában ott zötyög valahol a vaskocsi. Vajon megtörtént már? A szántóföldön várakozók kezdtek türelmetlenkedni, a városőrök alig tudták visszatartani az erősebb férfiakat. Ekkora távolságból is látszott, hogy végre haza akarnak menni. Jenge is nyugtalankodni kezdett. – Hol van már a kocsi? Ennyi idő alatt kétszer megjárhatták az utat. – Sokáig búcsúzkodnak – kotyogott közbe a testőrkapitány. – Binira és Gonabre… Gerradna a fejét rázta. – Gonabre nem merne megvárakoztatni két tartományurat. Itt valami nincs rendben. Jenge leintette. – Ugyan már, mi történhet velük egy üres városban? Az összes utat lezárták, mindent ellenőriztek, nincs ott senki rajtuk kívül. – És az erdő? Jenge a szemét meresztette. A testőrkapitány megvonta a vállát. – Mi van az erdővel? Értem már, azt hiszed, ott bejuthat az ellenség… De semmi olyat nem visznek magukkal, amiért érdemes volna két asszonyt meg egy kisgyereket megtámadni. – Ott a kocsi. Vagy a hercegnő. A kapitány átgondolta Jenge szavait. – Ebben van logika, de ki meri megkérdőjelezni az istenek akaratát? Lisarának át kell lépnie a kapun. Ez nemcsak hagyomány és kötelesség, hanem megszeghetetlen erőírás. Odaát meg már senki nem fér hozzá. Jenge legyintett. – Bolond vagy te, Nannels. Az isteneket évszázadok óta nem látta senki. Egy hatalomra törőnek elég magához ragadni a gyermeket. Dearától távol felneveli, arra tanítja, amire akarja. Vagy… Nem is kell elvinnie az országból. Akárhol fogva tarthatja, közben saját szájíze szerint alakítja a jellemét. Huszonnégy év múlva visszahozza Gunadiba, és azt mondja majd, amit hallani akarunk, miközben az elrablóját szolgálja. A kondért felügyelő megkopogtatta egy fatál hátát. – Ebéd – kiáltotta. A testőrök egy szempillantás alatt köré gyűltek. – Evés után belovagolunk a városba – jelentette ki Gerradna ellentmondást nem tűrő hangon, miközben csatlakozott a kondérhoz igyekvőkhöz. Éhesen is ment volna, de az emberek aligha vennék jónéven az ünnepi ebéd elmulasztását. Villámgyorsan bekanalazta hát a levest, és lóra kapott. A városfalat elhagyva visszafogta az iramot. A széles kövesút egyik oldalán a feldíszített házak fényben fürödtek, a másikon az erdő homályba burkolózott. A falak között síri csend honolt, leszámítva a lova patkójának kopogását és az erdő neszeit. A vaskocsi a városhatárhoz közel, az erdő és a házak érintkezésénél elhagyatottan állt. Messziről úgy látszott, rongyokkal hajigálták körbe. Livar orrát vérszag csapta meg. Leszállt a lóról, és gyalog ment oda. A gyomra helyén követ érzett. Az egyik hajtó teste kifordulva lógott a korlátról, karjai a kövezetig értek. Kék-sárga kabátja palástként takarta a fejét. A másik szolga a kocsi mellett feküdt kiterítve, mellkasába nagy kődarab ékelődött. Szeme az útra szegeződött. Egyik sem élt már. A herceg benézett az üres utastérbe, majd megkerülte a kocsit. A vezető az út szélén feküdt, feje a kerék alá szorult, a hátából két nyílvessző állt ki. Ő is meghalt. Livar elborzadt. – Mit tettél, öcsém? – suttogta. A keze megremegett. A kis hercegnő ruhái beterítették a környéket. A férfi egyiket a másik után kapkodta fel és dobta el. Csak a kövezet volt alattuk. – Hercegnő! – kiáltotta rekedten. Nem kapott választ. – Hercegnő! Lisara hercegnő! Gyere hozzám! A környék mozdulatlan maradt. Livar Gerradna egyre idegesebben forgott. Lábával a rongyokat rugdosta mindhiába. Sem a kislány, sem az ikrek nem kerültek elő. Hosszú percek múltán a Fekete herceg még mindig Lisara nevét kiáltozta. Ekkor érte utol a testőrség. Nannels szitkozódva ugrott le a lováról. – Az istenekre! Mi történt itt? – Megtámadták a kocsit – hangzott több szájból a nyilvánvaló. Gerradna a lelkifurdalástól magán kívül még mindig a rongyokat rugdosta, és Lisara nevét kiáltozta. Amikor Joras Jenge megérintette a vállát, kirántotta tőrét és a férfi nyakának szegezte. – Megöltem őket – ordította a fekete arcba. —- A könyv beszerezhető itt, valamint a Google play, Apple books, és más online könyvesboltokban.

Vélemény, hozzászólás?