Velencei Rita: Kávé és krémes

Minden Annamarinak
***
Név: Tóth Annamária
Életkor: 28 év
Születésnap: május 28. (Ikrek)
Szem: zöldeskék (vagy kékeszöld – a fényviszonyoktól függ)
Haj: világosbarna, félhosszú (kábé mint Drew Barrymore-nak a Charlie angyalaiban)
Foglalkozás: oktatásszervező (hát, ez elég unalmasan hangzik)
Hobbik: dumcsi a barátnőkkel, zenehallgatás, sütisütögetés (krémesek minden mennyiségben!)
Családi állapot: egyedülálló (sajnos)
*
Na, ezzel megvagyunk. Majd holnap beviszem a szemközti társkereső irodába. Már csak egy fotót kell találnom hozzá… Hopp, ez jó is lesz. Igaz, hogy ezen még Tibivel vagyok, de őt majd kivágom a képről.
1. fejezet
Minden azzal kezdődött, hogy Terka néném egy szeles, augusztus végi délutánon felhívott, és számon kérte rajtam, miért nincs pasim. Egyúttal közölte, hogy beíratott egy kerámiatanfolyamra, amelyet egy régi kedves barátnéja fog tartani, nem messze attól a háztömbtől, ahol lakom.
Terka néni időről időre felbukkan a jótékony feledés homályából, hogy alapjaiban rázza meg az ember szépen felépített univerzumát. Egy éve, két hónapja és tizenhét napja voltam facér, s ebbe a lassan megszokottá váló, egyhangú állóvízbe elemi erővel, üstökösként csapott be nagynéném telefonja.
– Aztán nehogy meghalljam, hogy nem jársz el rendesen! – rikoltotta végszó gyanánt vészjóslóan, és köszönés nélkül letette.
Első gondolatként az villant be, hogy milyen igaza is volt Jani bácsinak, hogy inkább szívrohamot színlelt, semmint hogy együtt öregedjen meg Terka nénivel. A továbbiakban viszont be kellett látnom, hogy kénytelen leszek megadni magamat a Terka néni képében üldöző sorsnak, mivel nincs kedvem megalázó szélmalomharcokban felőrölni értékes energiáimat.
Egy kerámiatanfolyam különben sem tarthat olyan sokáig (legalábbis szívből remélem)…
Szeptember
2. fejezet
Nyakunkon az iskolakezdés, indulnak az őszi nyelvtanfolyamok. Főnökasszonyunk pontban nyolc órakor belibegett kis piros kosztümjében, és előadta az elképzeléseit.
– Nálunk legyen a legtöbbféle nyelv, a legtöbb anyanyelvi tanár és a legszuperebb tantermek! A B.Ábel Nyelviskola híres a minőségéről. Ezt persze a konkurencia is tudja, de a legfőbb, hogy a hallgatóink is tisztában legyenek vele! – szögezte le, és tűzvörösre festett karmaival egyenesen rám mutatott. – Megrendelted már a hirdetéseket, Annamari?
– Épp dolgozom rajtuk – válaszoltam, és óvatosan félrecsúsztattam a horoszkópnál nyitva hagyott hírlapomat.
– Helyes… Majd szeretném látni – hagyta jóvá, sarkon fordult, és kitipegett tízcentis tűsarkain, csak egy átható parfümfelhő maradt utána, ami nyomokban Terka néni hajdani Krasznaja Moszkva kölnijére emlékeztetett.
Verával kissé értetlenül néztünk egymásra. Még túlságosan reggel volt ahhoz, hogy felvegyük ezt a szédítő fordulatszámot. Már éppen folytatni akartam a horoszkóp böngészését, amikor Zsuzsa visszatért, egy csésze gőzölgő kávét kavargatva.
– Ja igen, azt akartam ezzel mondani, hogy van egy finn hölgy, a volt sógornőm szomszédja, akinek megígértem, hogy kap egy csoportot, de csak csütörtökön és pénteken ér rá, hattól nyolcig. A finn egy nagyon egzotikus nyelv, vinnék, mint a cukrot! Szandra, az unokahúgom most jött haza Korfuról, perfekt görögből, és még nincs állása. – Belekortyolt feketéjébe, amit rendszerint méregerősre főzet Verával. – Hm… most pont jó benne a cukormennyiség, Vera! Hirdessünk meg egy kezdő görög tanfolyamot! – folytatta felém biccentve. – Hajnikám új barátja pedig oktatási szoftvereket forgalmaz, veszünk tőle néhány újdonságot.
Nos, a lobbiérdekek nálunk is erőteljesen befolyásolják az üzletpolitikát…
***
A napom további része azzal telt, hogy a főnökasszony igényei szerint állítsam össze a félév órarendjét. Finn tanfolyam mindig csütörtök-péntek este?! Ki a bánatos pitypang fog erre jelentkezni? Már előre láttam magam előtt: Zsuzsa naponta fog ostromolni azzal, hogy mikor jön végre össze a kellő számú, mindenre elszánt jelentkező. Brrr!
Mit is ír a horoszkópom?
Az Ikrek ma új kihívásokkal találkozik a munkahelyén. Legyen nagyon körültekintő! Szerelmi életében egy új románc lehet kibontakozóban.
Új szerelem? Ez már jól hangzik. Bár én a régivel is teljesen meg lennék elégedve.
Amikor még Tibi ébresztett reggelente, édesebb volt a cappuccino, és szebben csicseregtek a madarak. Ritkábban esett az eső, a napsütéses órák száma már-már a trópusi éghajlatot idézte, elenyésző volt a légszennyezettség a városban, és még a jegyellenőrök is szélesen mosolyogtak az emberre. Röviden szólva: a világ egy sokkal boldogabb hely volt.
– Leugrom a boltba. Hozzak neked is valamit? – Vera hangja térített magamhoz a bambulásból.
– Ó igen, egy-két krémest hozhatnál.
A krémes a gyengém. Akár kettőt is képes vagyok egy ültő helyemben befalni belőle (akut szívfájdalom esetén akár két és felet is). Nekem aztán édesmindegy, hogy sima hagyományos, holland, francia vagy mézes krémes – én mindet imádom. Kár, hogy ez egyáltalán nem látszik meg rajtam. Százhetvenhárom centi magas vagyok, és csak ötvenhét kiló. Ezen semmiféle hízókúra nem tudott még segíteni.
Az Ikrek ma ne vegye félvállról a kötelességeit, mert könnyen megütheti a bokáját. Figyeljen oda partnerére is, nehogy úgy érezze, hogy elhanyagolják!
Az összes kéznél levő újság horoszkópját át szoktam böngészni reggelente.
Az Ikrek ma érdekes ismeretséget köthet.
Csak azt tudnám, hogyan figyeljek jobban a partneremre, ha nem létezik, és hol bontakozik már az a bizonyos románc. Remélem, nem Luigira céloznak…
Luigi az olasz óraadónk. Az utóbbi hetekben az a gyanúm, hogy flörtöl velem: úgy kerülget, mint macska a forró kását. Egy Csányi Sándor-külsejű (a színészre gondolok), vérmes itáliaitól ez talán nem is olyan meglepő. Pár napja egy doboz olasz bonbonnal ajándékozott meg, és az volt az érzésem, hogy ezért cserébe valamit vár tőlem.
– Jó reggelt, szevasztok! – robbant be Hamilton Keti, és majdnem kiverte a visszatérő Vera kezéből a krémeseimet. – Hopp! Sorry! – szabadkozott, előreengedve Verát a kis csomaggal. – Megjöttem. A diákok?
– Azt hiszem, már mind a tanteremben vár.
– That’s fine. Akkor futok is.
– Itt vannak a fénymásolt lapok – szólt utána Vera, egy pakkot nyújtva felé.
– Köszi, darling! – Azzal Keti elviharzott órát tartani.
Összemosolyogtunk Verával.
Keti tulajdonképpen Kati, természetesen. Csak mi hívjuk így magunk közt, mióta férjhez ment egy angolhoz, és kicsit maga is angollá vált. Azóta bizonyos allűröket vett fel: enyhe angol akcentussal beszél, és a teát is kávétejszínnel issza. És persze folyton rohan, mert mindig késésben van. Viszont cserébe, azt hiszem, legalább jó tanár.
– Köszi a krémest! – bólintottam Vera felé, immár teli szájjal.
Persze a telefon többnyire akkor szokott megszólalni, amikor épp a számba tömöm a következő falatot, még véletlenül sem akkor, amikor lenyeltem. Szerencsére Verára ilyenkor is számíthatok.
– Angoltanfolyam? Hogyne. Három szinten, és indul nyelvvizsgára felkészítő is. A szintfelmérés pénteken, fél öttől. Érdekli? Felírom az adatait, jó?…
Mire elfogyasztottam a két krémest, már volt három új jelentkezőnk.
– Jó reggelt, Annamari és Vera – jelent meg az ajtóban Zita, az egyik némettanárunk. – Zsuzsát nem láttátok?
– Azt hiszem, tárgyal – feleltem. – Sürgős lenne?
– Á, nem – válaszolta beletörődő tónusban, és levette szögletes, barna keretes szemüvegét. – Két napja nem tudom elcsípni. – Toporgott, mintha azon tanakodna, leüljön-e nálunk a titkárságon, vagy elinduljon haza.
– Kérsz egy kávét? – kínálgatta Vera, és már meg is indult a termosz felé. – Most főtt ki. Hátha pár percen belül megérkezik.
– Rendben, köszönöm – adta meg magát Zita, és helyet foglalt. Átvette Verától a kávét, beledobott három kockacukrot, és szórakozottan kavargatni kezdte.
Tibi is három cukorral itta, kávékrémporral. Naponta akár négyet is megivott, és semmi hatással nem volt rá. Amikor aludni akart, aludt, akár közvetlenül kávézás után is.
– Arról lenne szó – szólalt meg Zita, tétován adagolva mondanivalóját –, hogy nyertem egy ösztöndíjat. Kimehetnék Svájcba. Ezért szeretnék beszélni vele.
Hűha. Ez számomra azt jelentené, hogy vihartempóban új némettanárt kell találnom a helyére.
Zsuzsa pár percen belül be is futott, a plázacica külsejű lánya és egy hasonlóan trendi fiatalember társaságában.
– Hadd mutassam be nektek Zolit, aki a szupertechnikát hozza el nekünk, interaktív táblák képében! Ismerkedjetek meg vele, mostantól gyakran fogtok találkozni! A mi tantermeink lesznek a legmodernebbek! Annamari, ezt is írjuk bele a hirdetésbe!
Amíg sorra bemutatkoztunk egymásnak, Zita máris lefoglalta magának a főnökasszonyt, aztán egy pillanattal később megrohantak az óráról kitóduló angolos diákok, hogy befizessenek a tankönyvekre. Alig fogytak el, már újra csörgött a telefon, aztán megérkezett Réka, az olaszos, Anikó, az (egyik) angolos, Vera maratoni fénymásolásba fogott – szóval beindult a nap.
***
Ebédszünetben elugrottam a sarki Szantorini kávézóba, ahol már előre el szokták készíteni nekem az ebédemet: pizzát, spagettit, gíroszt – mindig a konyhafőnök ajánlatát. Jól ismerjük egymást a tulajjal, valaha hozzánk járt angolra. Egy jókora adag cappuccino mellett szoktam ebédelni, és figyelgetem a betérő embereket. A lelkem mélyén mindig abban reménykedem, hogy egyszer Tibi is betoppan, ahogy annak idején nemritkán tette. Sokszor járt errefelé munkaügyben, így gyakran együtt tölthettük az ebédidőnket.
Azok a boldog, Tibis napok, ég veled…
***
Délután nekiálltam az új hirdetés megszövegezésének, aztán a gépemen szépen megszerkesztettem. Jó lett volna megmutatni Zsuzsának, de már órák óta nem bukkant fel, talán vásárolni ment a lányával.
A telefon változatlan lelkesedéssel csörgött csakúgy, mint délelőtt.
– Halló, Detti vagyok. Csak azért hívlak, Annamari, hogy mi újság, lesz-e tanfolyam.
Detti a franciás-spanyolos óraadónk. Azaz csak lenne, ha tudnánk neki hallgatókat adni. Valami rejtélyes oknál fogva a jelentkezők száma sosem képes elérni a bűvös hatos álomhatárt, így csupán örökös reménybeli diákok maradnak. Detti, szegény, időről időre betelefonál, hogy érdeklődjön. Érdekes, hogy az olasz mennyivel kelendőbb… Ezt a rejtélyt talán soha nem fogom megfejteni.
Fél három körül megjött Károly is, a másik némettanárunk, egyenest a gimiből, ahol főállásban dolgozik. Szinte teljes mára a létszám. Vagyis nem, Luigi még nincs itt.
Voltaképp nem is tudom, hányadán állok vele. Nem akarok belebonyolódni, veszedelmes híre van. Járt már Gabival, a harmadik angolosunkkal, aztán Vera elődjével, és megkörnyezte a diákok jó részét is (persze a nőket)… Nem mondom, sármos meg helyes, de nem kívánok egy következő trófea lenni a gyűjteményében, meg hogy mindenki rólunk pletykáljon.
Mindazonáltal a bonbonja nagyon finom volt. Marcipános, ami az egyik kedvencem.
Mivel Zsuzsa háromnegyed négyig sem került elő, elküldtem a lapnak a hirdetést. Most már ilyen lesz, akár tetszik neki, akár nem!
– Jössz ma a fitneszbe? – kérdezte Vera, és készülődni kezdett.
– Azt hiszem, nem – válaszoltam némi lelkifurdalással. Az utóbbi időben egészen leszoktam a testmozgásról. Tibi rosszallóan ingatná a fejét, ha erről tudomása lenne.
Miután Vera elment, én még felhívtam a kultúrházat, titkon azt remélve, hogy a kerámiatanfolyamon már egyetlen hely sincs, és én megúszhatom. Sajnos azonban Terka néni már mindent elintézett, rám csupán a részvételi díj kipengetése maradt. Szombat délelőtt már kezdődik is, és egészen karácsonyig eltart! Ez azért több, mint amit egy ember elviselni képes.
– Feltétlenül hozzon magával olyan inget vagy kötényt, amit nem sajnál, drágám! – mondta búcsúzóul a hölgy, akivel beszéltem.

Vélemény, hozzászólás?