Tiszlavicz Mária: Lüktetés

– Kérsz sört?
Nem tudom, honnan jön a kérdés. Arcomra fagyott hamis mosollyal forgatom a fejem, míg észreveszem a söröspoharat, már foszlik el a hab a tetejéről. Tekintetem tovább siklik a poharat tartó kézre, keresem, kihez tartozik. Feljebb kell emelnem a fejem, mint számítottam rá, és a legmagasabb makói fiúval találom szemben magam. Talán ő a legmagasabb a lengyel néptáncfesztivál résztvevői között. Dumbó, így nevezte el barátnőm, Emma, mert hatalmas, elálló fülei vannak. Legalább fél fejjel magasodik a csoportja fölé, a felvonuláson könnyen kiszúrtuk szegényt a hibájával együtt. Nem mondtam Emmának, de nekem kedvencem az a nagyfülű kiselefánt, és a fiú tényleg emlékeztet rá.
A háttérben összekeveredik a táncolók és a vásárban tolongók zsibongása, a szabadtéri tűz megvilágítja Dumbó arcát. Bőre izzadságtól fénylik, sötét, hullámos haja a homlokára tapad, mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. Erdei fenyőre emlékeztető illat lengi be, a fakeretek illata jut eszembe róla, amire a festővásznat feszítem. Akaratlanul is közelebb hajolok hozzá, hogy jobban érezzem, és közben alaposabban megnézem magamnak. Fehér inge ujját könyékig feltűrte, láthatóan nem fázik a fellépő ruhájában. Augusztus vége van, a Tátra felől hűvös szelek fújnak. A fiú kitartóan tartja előttem a sört, másik kezében egy félig üres poharat fog. Nem lehet több tizennyolc évesnél, döbbenek rá, ahogy simára borotvált arcába nézek. Egyidős velem.
– Köszi – motyogom. De nem iszom sört, akarom mondani, aztán mégis elveszem a poharat.
Dumbó lehuppan mellém a farönkre, háttal a tábortűznek, és egy darabig szótlanul nézzük a rögtönzött táncházat. A délutáni nap sugarai csak a fák tetejét ragyogják be, a hatalmas máglya és az oszlopok közé aggatott lampionok fénye játszik a tisztáson táncolókon. Az a furcsa alkony száll ránk, mikor minden rózsaszínes-vöröses árnyalatba öltözik, és szinte vibrál a légkör. Olyan tökéletes az árnyék és fény játéka, ahogy a szoknyák és szalagok incselkednek a színekkel, hol feketében, hol szivárványszínben pompáznak – kedvem lenne lefesteni.
Körben idegen emberek állnak, lengyelek, svédek, olaszok, és még ki tudja, milyen népek mosolyogva nézik a produkciót, sokan fényképeznek vagy kameráznak. A tánctanáromnak igaza volt, ezen a fesztiválon mindig favorit a magyar csapat, mindegy, honnan jönnek, és mit táncolnak.
– Király ez a fesztivál! – mondja Dumbó, de nem néz rám. Nagy kortyokban megissza a sörét, dúdolgat, csizmájával veri a ritmust. Térde a mellkasával van egyvonalban, nem az ő hosszú méreteinek tették ide ezt a pihenőnek szánt farönköt. – Pedig azt mondták, iszonyatos lesz a hajtás a verseny miatt.
– Gondolom, arra értették, hogy erős a mezőny – mondom bizonytalanul, pedig nem is ismerem a csapatukat. Csak tegnap láttam őket először. – Csúcs volt tegnap a műsorotok a nyitógálán. Meg a mai fellépésetek is jó volt.
A fiú felém dob egy mosolyt, talán köszönömöt is mond, de nem értem, mert erősödik a zene, a táncosok kurjongatnak és kiabálnak.
Arcom zsibbadni kezd a ráerőltetett mosolytól, és a gombóc a torkomban egyre csak nő. A párok között megint meglátom Emmát, egy helyes, borostás fiúval táncol. Bezzeg őt egyből felkérték!
– Levente vagyok – szólal meg mellettem a fiú.
– Boróka – suttogom a söröspohárnak. Akárhányszor bemutatkozom, úgy érzem magam, mintha bioszóráról maradtam volna itt. Megrázom a felém nyújtott jobbot. Kézfogása határozott, de nem szoros. – De azt szeretem, ha Borkának hívnak.
– Borka.
Nem mondja, nem suttogja, csak leheli a nevem. Olyan puhán, hogy idegenül hangzik a fülemnek. Felkapom a fejem, egyenesen ránézek, viszonozza a pillantásom. Sötét szeme van. Csontozata erős, arányos, mint egy görög szoboré. Tovább tartja a tenyerében az ujjaimat, mint a mozdulat indokolná. Meleg markában elvész a kezem, mint egy féltőn ölelő kabátban, és ráeszmélek, hogy máris elfelejtettem, hogy hívják.
– Ti tulajdonképpen honnan jöttetek? – kérdezi, miután elengedte a kezem, és ezúttal kíváncsian méreget. – Majdnem azt kérdeztem, kik vagytok. – Emma felé bök az állával, és széles vigyorral várja a válaszom. Rés van a felső két metszőfoga között.
Megforgatom a kezemben a söröspoharat, és hosszú órák óta először őszintén elmosolyodom.
– Táncosok vagyunk Balassagyarmatról – felelem. Zavar Dumbó fürkésző tekintete, ezért visszafordulok a sörben cikázó buborékok felé. Nekem ő már Dumbó marad. – A tanárunk évtizedek óta zsűrizik itt a fesztiválon, és úgy döntött, elhoz kettőnket. Mivel idén van egy konferencia is. A folklór és a kultúra a huszonegyedik században.
– Jó lehet. Mármint a konferencia.
– Ja, az. – Visszafordulok a táncolók felé. Nem tudom levenni a szemem Emmáról. Igazságtalanság, én szúrtam ki a felvonuláson a borostás srácot. Azon kapom magam, hogy dől belőlem a szó, csakhogy eltereljem a figyelmem Emmáékról. – Minden zsűritag a kultúráról és a gyökerekhez való ragaszkodásról beszél. Mindenki a saját anyanyelvén beszél, és szinkrontolmács fordít, de olyan monoton a hangja, hogy percenként tudnék ásítani. Elvileg az lenne a cél, hogy kitaláljanak valamit, hogyan hozzák közel a folklórt a mai, modern társadalomhoz, de senki sem mondott még eddig semmi használhatót. Szerintem csak elbeszélnek egymás mellett. Kicsit másra számítottam. Izgalmasabbra. De a fesztivált élvezem, tök jó, hogy ennyiféle nép jött itt össze.
– Hassatok egy kicsit a tanárotokra, hogy max. pontot adjon holnap a versenyprogramra.
Dumbó pillantásától viszketni kezd a karom, de sikerül megállnom, hogy vakarózni kezdjek.
– Luca néni igazságos. Annyit pontot fog adni, amennyi jár, de szerintem nyugodtak lehettek. Baromi jók vagytok!
Dél-alföldi zene csendül fel, a táncolók kört alkotnak. Egyszerre kapkodják a lábukat, egészen magasra, a sarkuk a térdüket veri. Innen is látom, mennyire izzadnak, szaporán szedik a levegőt, de a mosoly az arcukon őszinte. Boldogan néznek egymásra, miközben énekelnek és forog a kör körbe-körbe. Van állóképességük, azt meg kell hagyni.
Emma is jól bírja, bár ő liheg a legjobban. Bárcsak velem táncolna a borostás srác, de valószínű, pár perc után kidőlnék a sorból, és szűkölve kaparnék a hörgőtágítóm után. Pocsék dolog az asztma.
Egy fekete hajú, nagyon pirosra rúzsozott lány felénk néz. Ő az egyetlen, aki nem mosolyog. Szája keskeny vonallá préselődik, de a következő pillanatban tovább viszi a kör, nem látom az arcát.
– Kösz – szólal meg mellettem Dumbó.
Csak most tudatosul bennem, hogy még mindig engem néz. A tűz és a színes lampionok fényében furcsa árnyalatot ölt a szeme, barnából játszik szürkébe és zöldbe. Ahogy lobog a hátunk mögött a láng, úgy tekeregnek a színek az íriszében, mint a lávalámpa buborékjai. Órákig el tudnám nézni. Igazi kihívás lenne papíron megörökíteni ezt a szempárt.
–Ugyan, ez tény – legyintek. Visszafordulok a sör felé. Kezd felmelegedni, kár lenne érte, ezért Dumbó felé nyújtom. – Látom, hogy szomjas vagy, idd csak meg nyugodtan. – Kérdőn néz a pohárra, majd rám, aztán vissza a pohárra. Belefogok a magyarázatba, de érzem, arcom elvörösödik, és nem csak a melegtől. – Igazából én nem iszom alkoholt. Csak azért fogadtam el, mert nem akartam bunkó lenni. Bocs, tényleg.
Szemöldöke a homlokára csúszik, szája sarkában nevetés bujkál, de nem engedi szabadon, csak elveszi a poharat. Ujja egy pillanatra hozzáér az enyémhez, nedves a poharára kiült párától.
– Nem volt rád írva.
– Csak kedves akartál lenni, tudom. Az is voltál. – Bátorítóan rámosolygok, legalábbis próbálok bátorító lenni, bár azt sem tudom, azt hogyan kell.
Dumbó is elmosolyodik végre. Egy hajtásra kiissza a sört, elégedetten sóhajt, egész testtartása meglazul. Fáradtnak tűnik, amit nem is csodálok. Délelőtt felvonulás, táncolva végig a város főutcáján, a tánccsoportoknak legalább négy helyen meg kellett állniuk és egy-két koreográfiával szórakoztatni a nézőközönséget. Délután fellépés, húsz perces műsor a fülledt fesztiválsátorban. Ráadásul tegnap este a nyitógála is sokáig elhúzódott, és utána is jó nagy bulit csaptak. Akkor a szerbek meg a spanyolok vitték a táncházat, ma a magyarok, bár a programfüzet szerint a mai nem volt betervezve.
– Egészségetekre, Fül! – kiáltja el magát egy fiú az orrunk előtt, és egy-egy felespoharat nyom a kezünkbe. Elkeni szavait, orromba állott cefreszag kúszik. – Ezt igyátok meg, hogy holnap szerencsénk legyen, aztán Tanci bá’ üzeni, hogy lámpaoltás! Tudod… – A fiú megforgatja a szemét, piros arcába beleolvadnak pattanásai, vászonszalagos szalmakalapja csálén ül a fején. Mielőtt bármit is mondhatnánk, már odébb is sétál.
Ezt a poharat is fel akarom ajánlani Dumbónak, ám legnagyobb meglepetésemre kikapja a kezemből, és mindkét pohárból a földre önti a pálinkát.
– Ha alkoholizálnál, sem engedném, hogy ezt megidd – magyarázza. – Csutora állítólag maga főzte a kémialaborban. Csakhogy meghúzták kémiaszigorlaton. Ennek nem tenném ki a májam…
Dühös pillantást küld részeg társa felé, miközben egymásba teszi a kiürült poharakat. Nem tudom visszatartani, kitör belőlem a nevetés.
– Köszönöm, hogy megmentettél!
– Nem tesz semmit! – Mosolyogva néz egy darabig, amitől belém szorul az iménti jókedv, és szégyenlősen elbújik lelkem mélyére. Dumbó a térdére csap, majd feláll. – Hát akkor, mennem kell, összeszedem a cuccom. Jót beszélgettünk. Holnap megnézitek a versenyprogramot?
– Ki nem hagynánk! – Én is feltápászkodom, de közel sem sikerül olyan fürgén, mint Dumbónak. – A második sorból fogunk drukkolni nektek!
– Akkor, holnap találkozunk.
– Holnap!
Biccent egyet, majd hosszú léptekkel csatlakozik társaihoz. Elmerengve nézem, hogyan pakolják össze hangszerüket a zenészek, hogyan gyülekeznek a táncosok, karjukon vállfára akasztott ruhák, kalapok, csizmák. Dumbó kimagasodik közülük, és egyszer mintha visszafordulna felém, de aztán szóba elegyedik a piros rúzsos lánnyal. Összevonom a szemöldököm. A lány Dumbó karjára fekteti a kezét, szélesen mosolyog rá. Dumbó kiveszi a lány kezéből a csomagját, és készségesen cipeli helyette. Tulajdonképpen egész aranyosak együtt, a lány alig ér Dumbó mellkasa közepéig.
– Annyira helyes ez a srác! – szólal meg mellettem váratlanul Emma. Ránézek, kipirult arcáról és vöröslő ajkáról tudom, hogy smárolt a borostás fiúval. Holnap, legkésőbb holnapután tuti tovább lépnek, ahogy Emmát ismerem.
Belém hasít a féltékenység, ugyanakkor a felismerés is, hogy legalább tíz perce eszembe sem jutottak.
***
Másnap egész délelőtt a konferencián ülünk Emmával, hatalmába kerít az érzés, hogy sosem lesz vége. Utoljára a spanyol hölgy kap szót, a tolmács ellenére is hallom pergő, dallamos szavait. A magas és mély hangzók szapora váltakozásáról a tegnapi táncház jut eszembe, és hirtelen Dumbót látom magam előtt, ahogy felém tartja a sört. Megrázom magam, lopva körülnézek, és megdörzsölöm az arcom. Melegebb van itt bent, mint gondoltam. Mikor vége az előadásoknak, valósággal kimenekülök a szabadba. A havas hegyek felől fújó szélben alaposan kiszellőztetem a fejem, a szívverésem is lelassul.
Délután szabadok vagyunk, céltalanul sétálunk a városban a füstölt sajtoktól és giccses szuvenírektől roskadozó bódék között, henyélünk egy csendes, cukorillatú kávéházban, és századszor is kénytelen vagyok végighallgatni, milyen jók a makói fiúk. Legszívesebben Emma fejéhez vágnám, hogy fogja be, majd este tesztelheti, melyik is a legjobb.
Csak akkor jövök rá, mennyire vártam a délután hat órát, mikor helyet foglalunk a fesztivál központjául szolgáló cirkuszi sátor közepén, a színpad jobb széle előtt. Mivel a konferencia résztvevői vagyunk, a VIP-részlegbe szól a jegyünk. Én kerülök a sor szélére, de innen is jó a rálátás a színpadra. Hiába egy másik tánccsoport, nagyon drukkolok a magyaroknak, hogy ügyesek legyenek, és ne csak a közönséget nyűgözzék le a versenyprogramjukkal, hanem a zsűrit is.
Nagyot dobban a szívem, amikor a táncosok énekelve színre lépnek. Dumbót azonnal kiszúrom, leghátul áll, lazán átnéz mindenki feje fölött. Lendületes táncaikat és vidám dalaikat tapssal kíséri a közönség. Most is jár a lábam a ritmusra, a fejemet a szoknyák ringásával egyszerre mozdítom, és amelyik nótát ismerem, halkan velük éneklem. A színpad előtt két fotós rohangál, minél jobb pózban akarják elkapni a táncosokat. Hát igen, ez a rengeteg alsószoknya, és a sok, fényesen csillogó csizma nem semmi látvány!
Miközben nézem, azon töprengek, mi Dumbó valódi neve. Hiába illik rá, mégsem szólíthatom a kiselefánttól kölcsönzött néven, ha legközelebb találkozunk. Mondjuk ma este. Az órámra pillantok, még van bőven az ő műsorukból és az esti programból is. Legszívesebben siettetném az idő múlását. Biztosra veszem, hogy a makóiak ma is a tábortűz körül fogják kiengedni a gőzt, és akkor talán lesz alkalmam beszélgetni Dumbóval. Pulzusom az egekbe szökik. Aztán meglátom, kivel táncol. Azzal a lánnyal, akinek tegnap olyan készségesen segített. A lány szélesen vigyorog, pirosra rúzsozott ajka alól előbukkannak ragyogóan fehér fogai, Dumbó szélesen viszonozza a mosolyt, miközben együtt forognak. Olyanok, mint az egymásba feledkező szerelmesek. A szívem hirtelen ütemeket hagy ki.
Elhallgat a zene, és a fiúk magukban kezdik el a szatmári verbunkot. Azonnal kiesik a fejemből minden más gondolat. Hideg futkos a karomon és a hátamon, egyre gyorsabban, mert a fiúk is egyre gyorsabb ütemet diktálnak. Akrobata mutatvánnyal ér fel, ahogy egyszerre ugranak, egyszerre csapnak a csizmasarokra a levegőben, és egy emberként érkeznek vissza a színpadra. Csodálom, hogy a helyén maradt a kalapjuk, biztos gumiszalaggal fogták a fejükhöz, de hiába meresztem a szemem, nem látok árulkodó nyomot.
Géppuska lábuk felkavarja a port, lihegésüket elnyomja a sok csattanó tenyér, a fülledt melegben arcszesz illata száll felém, miközben fordulnak egyet. Ezt is olyan egyszerre csinálják, hogy valóságos szelet kavarnak az állott sátorbelsőben. Szélmalomként lendül a karjuk, jobbra és balra hajolnak, verik a csizmaszárat, és közben kurjongatnak és füttyögnek. A közönség már eksztázisban van, izgalom hullámzik a sötét arcok fölött.
Egy térváltásnál Dumbó kerül előre, átbújik két másik srác karja alatt, de szegénynek beakad a kalapja, leesik a színpadról, és legurul a széksorok elé. Dumbó csak egy pillanatra néz utána, járja tovább a táncot fedetlen fővel.
Mire észbe kapnék, felpattanok a helyemről, felkapom a kalapot, mielőtt valamelyik fotós megtaposná. Visszaülök a helyemre, úgy szorongatom azt a szerencsétlen fejfedőt, mintha a fiúk lendülete elsodorhatná a kezemből.
A taps gyorsul a színpadon, és a nézők is csatlakoznak hozzájuk. A makói fiúk, ha eddig gyorsan táncoltak, most még inkább rákapcsolnak. Eltátom a számat a precíz mozdulatok láttán. Lábemelés, csapás, ugrás, csapás, majd csak ugrálnak, talpuk alig éri a deszkákat, és a levegőben csapnak a csizmaszárra. Elképesztő látvány! Amikor beleállnak az utolsó mozdulatba, felocsúdni sincs időm, máris forognak be a lányok, és kezdődik a csárdás. Gyönyörű kosztümjük van, egyszerű, de káprázatos szoknyák, én azonban még a verbunk hatása alatt állok. Ez a finálé, ilyet még nem láttam! Ezerrel ver a szívem, még most is bennem dübörög a ritmus, amit a fiúk diktáltak a végén.
Arra eszmélek fel, hogy a közönség körülöttem felpattan, és a hangos ováció valósággal szétszakítja a sátrat. Gyorsan csatlakozom, vigyorogva ünneplem én is a makóiakat. Megérdemlik a tapsot, elvarázsolták a nézőket. Szaporán lihegnek, izzadt bőrük fénylik a reflektorok kereszttüzében, mosolyogva meghajolnak újra és újra. Végül integetnek, és levonulnak a színpadról.
Előre szaladok, és Dumbó felé nyújtom a kalapot. A színpad csak a derekamig ér. Dumbó mosolyogva letérdel elém, szinte lehasal, én lábujjhegyre állva a fejébe nyomom kalapját. Közben elkapja a másik kezem, és egy csókot nyom rá. Aztán kacsint, majd eltűnik az oldalsó lejárón. Az egész nem tartott tovább, mint amíg kettőt dobbant a szívem.
Vaku villan közvetlenül az arcom mellett, és ez észhez térít, visszafutok a helyemre. Tenyeremet arcomra szorítom, de így sem tudom csillapítani azt a forróságot, ami elöntötte a testemet. Emma röhög mellettem, száját a markába rejti.
Elfordulok tőle, a színpad mellett, a félhomályban még ott állnak a makóiak, körbejár néhány palack, és úgy nyelik a vizet, mintha egy hete nem ittak volna. A színpadra irányított reflektorok körbeforognak, amíg átrendezik a mikrofonokat a következő együttes zenészeinek, és pár másodpercre megvilágítják Dumbót. Elkapom a pillantását, mosolya kiszélesedik, majd ajka megmozdul, és valamit mond nekem.
Azt hiszem, megköszönte, hogy visszaadtam a kalapját.
Aztán piros rúzsos párja lép mellé, valósággal hozzásimul. Követi Dumbó tekintetét, arcvonásai azonnal megkeményednek. Ajka mozog, Dumbó máris vele foglalkozik.
Belső szerveimre egy láthatatlan kéz csomót köt.
***
Ahogy sejtettem, az este megint táncházba torkollik a tábortűz mellett. Emma megint a borostás fiú karjaiban pörög. A makói táncosok láthatóan sokkal felszabadultabbak, mint tegnap, több üveg sört látok a kezekben, és le merném fogadni, hogy füves cigaretta jár körbe. Túl vannak a versenyen, megtettek mindent, ami tőlük telt, a többi fellépésnek nem lesz ekkora tétje.
Egy darabig nézem a táncolókat, de már nincs kedvem velük énekelni. Ma sem kért fel senki, és hiába nézek bármerre, csak Emmát és a pasiját látom.
Hátat fordítok az egésznek, és a fabódék felé indulok, amerről sülő hús illata száll felém. A kínálatot fixírozom, egyelőre csak tisztes távolságból, de innen is ki tudom venni a hagymás ragut a kondérokban és a megpirult kolbászokat a hatalmas serpenyőkben. Önkéntelenül is nyelek egyet. Egy szakács áll fehér köpenyben a pult mögött, hatalmas, lisztes héjú kenyérből szel egy jókora szeletet. Szinte ide hallom, ahogy megroppan a kenyérhéj a kés alatt.
Nem kéne ennem, így is olyan széles a combom, mint Emma két lába lazán egymás mellett. A csípőmre rakódott zsírpárnákról nem is beszélve. De a makóiak között is van egy gömbölyded lány, szólal meg egy suta hang a fejemben, mire rögtön letorkollja egy másik, erősebb: de annak a lánynak melle is van, jó nagy, nem olyan aprócska alma, mint az enyém. Ilyen szánalmas alakkal sosem fog egy fiú sem táncba hívni, és az sem segít, hogy itt állok nyálcsorgatva a kajásbódék előtt. Legyen elég vacsorára az az alma, amit a versenyprogramok után elrágcsáltam!
– Kérsz a kolbászomból?
Fel sem fogom, hogy hozzám beszél valaki. Megfordulok, hogy sétáljak egyet, és két hatalmas kolbásszal találom szemben magam. Lelógnak a papírtányérról, amit már pirosra festett a kisült zsír. Mustár, káposzta és friss, ropogós, barna kenyér áll halomban mellettük a tálcán. Hangosan megkordul a hasam.
– Öhm… – Nem jön ki más a számon, aztán rádöbbenek, hogy bunkóság ilyen nyíltan szemezni egy idegen kajával. Felemelem a fejem, és először fekete mellényt látok, alatta fehér inget, mely nedvesen tapad egy széles mellkasra. Gyorsan tovább emelem a fejem, és mielőtt meglátom az arcát, már tudom, hogy Dumbó áll előttem.
– Te szóltál hozzám az előbb? – kérdezem.
Felcsillan a szeme, elvigyorodik. Még a rés is mosolyog az első fogai között.
– Persze! Meg akartam köszönni, hogy felvetted a kalapom. Meg megkérdezni, éhes vagy-e. Szívesen megosztom veled a vacsorámat… – Megemeli a tálcát, sült kolbász és köményes káposzta illata befurakszik az orromba, megtelepszik a számban. Ha nem kóstolhatom meg, csak egy falatot, vagy belehalok, vagy ámokfutásba kezdek.
Hirtelen kitör belőlem a nevetés.
– Ezt a meghívást nem lehet visszautasítani! És nincs mit. Mármint a kalapot – teszem hozzá.
– Kösz még egyszer. Üljünk oda – bök a hátam mögé, és határozott léptekkel elindul. Alig bírom követni. – Hozok valamit inni. Mit kérsz?
– Majd én. Te hoztad a kaját, a piát én állom. Sört?
– Inkább bort.
– Vöröset? – Egyszerűen érzem, hogy ő amolyan vörösboros fiú. Azt hiszem, most értem meg, miért mondja mindig apám azt, hogy a száraz vörösbor igazi férfias ital.
Elkapom a fejem, és úgy teszek, mintha a táskámban kotorásznék. Hogy juthatott ilyen az eszembe?
– A vörös jó lesz!
– Mindjárt jövök! Ezt itt hagyom – hajítom az asztalra a táskámat, és pénztárcámat a kezembe fogva elsietek a bódé felé. Nem akarom, hogy Dumbó lássa, mennyire piroslik az arcom.
Röpke öt perc alatt megszerzem az italt, három deci, hideg, száraz vörösbort, és egy palack Sprite-ot magamnak. Dumbó csak ül az asztalnál, egyik kezét a táskám pántján pihenteti, másik kezével az állát támasztja, és üveges tekintettel néz előre. Szerintem nem sokat foghat fel abból, ami körülötte történik. Túl közel kerültünk a tábortűzhöz, innen, ahová le kell ülnöm, pont jól lehet látni Emmát, ahogy összebújik a borostás fiúval. Eszembe jut, első nap mennyire szerettem volna én ilyen közelségbe kerülni vele. Megkérhetném Dumbót, hogy cseréljünk helyet, de nem merem.
Leteszem elé az italát, mire mintha álomból ébredne. Egy pillanatra zavart látok az arcán, aztán felderül, és mosolyogva felnéz rám. Végre egyszer nem az én nyakam törik hátra, gondolom, és lassan letelepszem a padra.
– Kösz! Melyiket kéred? – tolja felém a tálcát, majd kést és villát rak elém.
– Jó lesz a kisebb. Az is elég soknak tűnik.
– Akkor, jó étvágyat!
Kézzel fogja meg a kolbászt, alaposan megforgatja a mustárban, és nagyot harap belőle. Behunyt szemmel élvezi a vacsoráját. Tör a kenyérből, a káposztát villára szúrja. Szaft csurran ki a szája sarkából, kenyérbéllel törli le. Kinyitja a szemét, és abbahagyja a rágást, ahogy meglát.
– Nem vagy éhes? – kérdezi. Mintha aggodalmat hallanék a hangjában. – Vagy nem ízlik?
– Ó, de, éhes vagyok! – vallom be az igazságnak megfelelően. – Csak… Jó nézni téged. Olyan, természetes, ahogy kézzel eszel. Bárkinek meghoznád az étvágyát.
Röhögni kezd, csuklója mögé rejti száját, gondolom, ki nem adná a kezéből a kolbászt. Ha jól látom, elpirult, bár a bódék felől érkező narancssárga fényben ebben nem vagyok olyan biztos.
– Borka, megtennéd, hogy inkább eszel, és nem azt elemzed, én hogyan malackodom?
– Nem malackodsz – mondom, és példáját követve kézzel nyúlok a kolbászhoz. Emlékezett a nevemre, sikít bennem egy hang.
Még langyos a kolbász, a csípős mustár tökéletesen harmonizál a zsíros hússal. A káposzta roppanós, a kenyér omlósan puha, szinte mállik a számban. Életemben nem ettem még ilyen finomat! Hogy őszinte legyek, még sosem ettem utcán sült kolbászt, mert undorítónak találtam, ahogy a bajszos bácsik tolják magukba, és mindenhonnan csöpög a zsír. De Dumbóval szemben ülve rájövök, nagy hiba lett volna kihagyni ezt a vacsorát.
Egyre több ember kering körülöttünk a bazárban, egyre nő a hangzavar. Evés közben szinte nem is beszélgetünk Dumbóval. Nem tudom, mit mondhatnék. Dumbó, habár laposakat pislog, jóízűen falatozik, és láthatóan örül, hogy társasága akadt. Nyújtózik egyet, miután eltüntette a hatalmas kolbászt, és nyalogatja a szája szélét, szeme sarkából a hatalmas kondérok felé pillant. Nekem még majdnem a fele megvan a sajátomnak, de már kezdek tele lenni. Mustár és káposzta is több van, mint amennyit meg tudnék enni, és egy egész szelet kenyér hever a szalvétán érintetlenül. Késsel levágok egy kicsi darabot a kolbászomból, azt a végét, ahonnan haraptam. A többit Dumbó elé tolom.
– Ezt edd meg te, ha kéred! Nekem bőven elég lesz ennyi.
– Biztos vagy benne?
Tele szájjal bólintok. Nem kell kétszer mondanom neki. Nagyon éhes lehetett, a verseny biztos sokat kivett belőle. Mire végzek a saját két falatommal, ő is eltünteti az adagját, az utolsó darab kenyérrel kitörli a papírtányérból a zsírt és a mustárt.
– Ez nagyon finom volt, köszönöm szépen! – Megiszom a maradék Sprite-omat. A zsíros kolbász és a káposzta mocorogni kezd a hasamban. Egyelőre békében vannak odabent, de ki tudja, meddig.
– Egészségünkre! – bólint Dumbó, és felém emeli a poharát. Nagyokat kortyol a vörösborból, ádámcsutkája szorgosan liftezik a nyakán. Szép arányai vannak a testének, jegyzem meg magamban.
El akarok fordulni, de nem tudom elszakítani a tekintetem a borról. Magamnak is hoznom kellett volna, ha csak egy decit is. Holnapra nagyon szarul leszek ennyi zsíros kajától…
Dumbó mintha megérezné a gondolataimat, felém nyújtja a poharát.
Innen letöltheted

Vélemény, hozzászólás?