Hallie Nadal: Megmajmoltak ébredése-részlet

PROLÓGUS
Egyre erősödött a nyomás a gyomromban a gondolatától is, hogy perceken belül találkozom a barátnőimmel. Mások ennek örülni szoktak, nem? Oké, nem ők a legnyájasabb társaság, de nekem csak ők vannak itt, Mendinsben. Ők az egyetlenek, akik nem érdekből töltik velem a szabadidejüket. Akik valóban kíváncsiak rám. Összeköt minket a múlt. Együtt váltunk igazán felnőtté, amikor mindannyian a kórházban dolgoztunk kezdő ápolónőként. Bár Lola meg én már tizenkét éve otthagytuk az egészségügyet, úgy negyedévente összejövünk csak mi, négyen lányok, hogy megünnepeljük valamelyikünket. Ma például Shelát. Valld be magadnak, Hallie: te is kíváncsi vagy rájuk! Erre készültél egész héten.
Amikor leszálltam a buszról a házgyári elemekből emelt kórház főbejárata előtt, rögtön kiszúrtam Lolát. Előrehajolva búcsúzkodott a meggypiros kabriósofőrjétől, mély dekoltázsa felett kidomborodott újonnan szerzett melle.
A férfi végigsimított a nő karján, aki viszonzásképpen a pasi arcát cirógatta meg. Sokatmondó pillantást váltottak, majd a kabrió kihajtott az útra. Sofőrje a forgalmat figyelte, de azért a magasba emelte a kezét, arra intve, ahol kedvesét hagyta.
‒ Látom, megleltétek a tartós házasság titkát. Mióta tart? Egy hónapja? ‒ kérdeztem Lolát üdvözlésképpen.
Ő rám nevetett mind a harminckét, tökéletesre szabályozott fogával. Nem kellett gondolkodnia a visszavágáson.
‒ Lassan kettő. Pont kétszer annyi ideje, mint a te leghosszabb kapcsolatod. Ami mikor is volt?
‒ Ne mondd! Vagy ezer éve. Néha úgy tűnik, nem is lesz többé. Nem gáz. Frankó aggszűz lesz belőlem.
‒ Legfeljebb agg.
Megrándult az arcom, ahogy elnyomtam egy mosolyt.
‒ Hol sikerül állandóan ilyeneket felszedned?
A távolodó autót néztem, de Lola hangja elárulta, hogy kajánul vigyorog, miközben válaszol.
‒ Savanyú a szőlő, mi? ‒ kérdezte.
‒ Irtóra. ‒ Izgalmamban megfogtam a karját, mintha attól féltem volna, hogy faképnél hagy, mielőtt megkérdezem: ‒ Mondd, mi a baj velem?
Végigmért meleg mandulaszemével, csak aztán válaszolt:
‒ Az égvilágon semmi. Dögös csaj vagy. A hosszú, barna fürtjeid, na meg a C kosár mindenkinek szemet szúr. Angyali az arcod is. De lassíts a tempón!
‒ Ezt hogy érted?
‒ Nem kéne olyan kétségbeesetten akarnod a dolgot.
‒ Megijesztem a pasikat? Mint Debra?
‒ Deb nem ijeszti meg őket. Hagyja, hogy kihasználják.
‒ Odáig én el sem jutok.
‒ Ma elviszlek titeket a legtutifrankóbb helyre. Lesz kivel gyakorolnod.
Az órámra néztem.
‒ Most végeznek a lányok ‒ mondtam.
‒ Menjünk be eléjük! Ne álljunk itt, mintha strichelnénk! ‒ javasolta Lola.
Végignéztem a rikítóan zöld mini ruhába bújtatott, bomba alakján. Egyből igazat adtam neki. Otthon még kihívónak véltem a citromsárga forrónadrágból és királykék egyiptomi szabású blúzból álló szerelésemet, de már biztos voltam abban, hogy mind a hárman szürke egerek leszünk Lola társaságában.
A női öltöző a második emeleten volt. A folyosók és kórtermek régi ismerősként köszöntek rám, még az ágytálmosóból kiömlő bűz és az azt elnyomni hivatott fertőtlenítőszag sem tudta elrontani a rám törő emlékeket, mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy még egyszer itt dolgozzam. A munkával sohasem volt bajom, de felőrli az embert a megbecsülés hiánya és a kiszolgáltatottság.
A nővérpultból felénk intett egy fiatal ápolónő, aztán folytatta a betegkartonok rendezgetését. Jóval azután került ide, hogy mi Lolával leléptünk, de látásból jól ismert, tudta, hogy a főnővér barátai vagyunk.
Lola előttem riszált, én pedig remekül szórakoztam a betegek elképedt ábrázatán. Ő látszólag ügyet sem vetett rájuk, uralkodói pózban vonult végig a hosszú folyosón, a komplett férfiosztály legnagyobb gyönyörére.
‒ Nyissátok ki, csajszik! ‒ dörömbölt az öltözőajtón.
Úgy terveztem, kint várom meg a többieket. Mindig utáltam a közös öltözők hangulatát, de minden szempár ránk szegeződött, hát én is becsusszantam a nyíló ajtón át az öltözőbe.
Shela kibontotta hosszú barna haját, és az utolsó simításokat végezte a sminkjén. Ez utóbbi igen merész vállalkozásnak számított az alultervezett neonfényben. Igencsak közel kellett hajolnia a tükörhöz, hogy a megfelelő színek a megfelelő helyre kerüljenek.
Mindig ilyen rossz volt itt a világítás. Nem egyszer előfordult, amikor még én is ebben az öltözőben öltöztem, hogy a más osztályon dolgozó ápolónők összetévesztettek bennünket Shelával.
Debra egy szál bugyiban üldögélt a szekrénye előtti padon, végtagjai esetlenül lógtak szanaszét.
‒ Ébresztő, Debra! ‒ kiáltott rá Lola. ‒ Mindannyian rád várunk.
Deb fel sem nézett. A járólap és az olajfesték találkozását bámulta, de a nyakamat rá, hogy semmit sem látott belőle. Elnyűtt hangon dünnyögött.
‒ Halál fáradt vagyok. Menjetek nélkülem!
‒ A nagy szart! ‒ közölte Lola. ‒ Ma van Shela szülinapja. Nem teszed tönkre a nyafogásoddal.
Debra lerázta magáról a fáradtságot, ültében kidomborította a mellkasát, és Lolának támadt.
‒ Hűtsd le magad! Ez nem a te napod. Az az előző buli volt.
Lola szavai kirángatták Debrát a mélabúból. Azt hittem, ez a cél, de Lola nem hagyta abba, akadt még mondanivalója.
‒ Nem is a tiéd. Úgyhogy próbáld meg jól érezni magad, és ne rontsd el a többiek szórakozását! Megmutatom nektek a törzshelyemet. Itt az ideje, hogy összeszedj egy dögös pasit.
Shela ellépett a tükör elől, hogy behajolhasson a szekrénysorokat elválasztó szűk folyosóra, ahol Lola az egyik zárt szekrénynek támaszkodva a táskájában keresgélt, és egy kézitükröt vett elő. Az állát vizsgálgatta a makacs félhomályban, majd elégedetten visszarakta a tükröt a retiküljébe. El se hiszem, hogy látott bármit is. Debra a szeme sarkából leste Lolát, Shela rám kacsintott.
‒ Semmi szükség rá, hogy még jobban feldobd a hangulatot ‒ súgtam, hogy csak ő hallja.
Shela megvillantotta mindkét szemöldökét. Ez jelezte egyedül, hogy hallott engem, mert a kérésemnek fittyet hányva megszólalt.
‒ Az a mókusos izé? Úgy hangzik, mint holmi gyermekmegőrző. Gyerünk, Deb! Biztos rábukkansz egy gyerekes pacákra. Annak nem kell majd szülnöd, vigyázhatsz az alakodra.
‒ A Frivol Mókusok cuki szórakozóhely. Nem győztök majd hálálkodni ‒ ígérte Lola.
Debra megint összeesett,elnyújtott hangon nyafogta:
‒ Figyelj, szivi! Nem akarok dögös pasit, meg olyat se, aki anyát keres a kölykeinek. Olyan kell, amelyik komolyan vesz.
‒ Olyan is akad. A lényeg, hogy valóságos pasi legyen. Na, gyerünk, húzz bele!
Debra homlokán összeszaladtak a ráncok, ahogy felkapta a fejét.
‒ Mi az, hogy valóságos? ‒ kérdezte.
‒ Akit nem kell megfizetni, hogy társaságot nyújtson, mondjuk egy esküvőn.
Lola színpompás, tavaszi esküvőjére Debra ismeretlen férfivel állított be. Sem azelőtt, sem azután nem látta senki, ott viszont nyalták-falták egymást. A meghívottak között akadt néhány régebbi kollégánk, egy részük még ma is a kórházban dolgozik. Tőlük eredhetett a pletyka, amely bejárta az kórházat. Azt beszélték, hogy Debra természetben fizetett a pasinak.
Lola ártatlan hanglejtése sem ellensúlyozhatta a szavak erejét. Deb képe elszürkült, ujjai ívben megfeszültek, mintha karmolni készülne. Felvonta felső ajka jobb felét, ami láttán nekem egy acsarkodó nagymacska képe ugrott be. Debra külön nyomatékot adott minden szava első szótagjának.
‒ Egyetlen fillért sem fizettem neki.
‒ Nem pénzre gondoltam. ‒ Lola olyan mesterkélten beszélt, hogy Shela meg én a nevetésünkkel küszködtünk.
‒ Nekem úgy tűnt, oltárian gondolsz rá.
Deb hangsúlya az oltárin volt, már fröcsögött, de Lolát nehéz vállalkozás kihozni a sodrából. Hetykén vetett oda:
‒ Nem a pénze miatt mentem hozzá Paulhoz.
‒ Ugyan már, szivi! Jártál valaha csóringer pasival?
‒ A csóró meg a nagyszerű nem szinonimák, tudtad?
Shelának szintén elege lett a veszekedésből, közéjük ugrott.
‒ Erre semmi szükség. Ha nincs kedve…
‒ Dehogy nincs, csak játssza az eszét ‒ mondta Lola.
Odalépett Deb mellé, engem is odaintett. Fölrángattuk Debrát a padról, bepacsmagoltuk kölnivel, és belepréseltük a nyári ruhájába. Shela eltűntette a karikákat a szeme alól. Kicsit eltolta magától, érdeklődve vizsgálta az eredményt.
‒ Egész olyan vagy, akár egy nő ‒ dicsérte, ami végre mosolyt csalt Debra arcára.
Lola megjegyezte:
‒ A végén még igazán pasit fog. Ki gondolná egy egész napos meló után, ami totál leszívja az embert?
‒ Oda se neki ‒ mondta Shela Debrának ‒, Lola úgysincs versenyben. Paul nem díjazná, ha neki is összejönne egy numera.
Deb szeme elsötétült.
‒ Ahogy a házastársak általában ‒ dünnyögte.
Shela Lolához és hozzám fordult.
‒ Gondolom, egyetlen percre sem bántátok meg, hogy itt hagytátok ezt a kócerájt. Úgy nézünk ki a nap végén, mint a lúgozott babaszar, a bérünk meg úgy tűnik el a hó végére, mintha sosem lett volna.
Lola az égre emelte a tekintetét, a szája széle lebiggyedt.
‒ Ez gyönyörű volt. De süketelj inkább a nővérkéidnek!
Debra felkapta a ridiküljét, ami kifordult a kezéből, és a tartalma szétgurult a járólapon. Az igazolványai, a lakáskulcsa a lába mellett landolt, de az apróságokat messzebb vitte a lendület. Egyszerre guggoltunk le, dobáltuk vissza a holmikat. Deb szórakozottan tartotta felénk a ridikült, miközben a mobilját nézte.
‒ Működik? ‒ kérdezte Shela.
Debra idegesen, merev ujjakkal próbálgatta.
‒ Azt hiszem ‒ mondta. Bevágta az öltözőszekrénye ajtaját, ráfordította a kulcsot. Ujjai elfehéredtek, ahogy a kistáskát szorította. Felém fordult, miközben tovább fűzte Shela gondolatait: ‒ Nálad, szivi, dől a lé, Loláról már ne is beszéljünk!
Shela Lolára nevetett:
‒ Bizony, arany életed van, csajszi.
Lola egy szöszt sodort le a ruhájáról, lassan emelte szemeit Shelára.
‒ Azért, mert háztartásbeli vagyok, nem a körmeimet hegyezem egész nap.
‒ Sejtem, milyen megterhelő lehet Mhic Namarának lenni ‒ jegyezte meg epésen Shela.
‒ Szerinted nálunk láblógatásért adják a nagy zsét? Ti ugyanúgy elmehetnétek pénzt keresni ‒ mondtam, mire Debra hevesen megrázta a fejét.
‒ Olyan mondvacsinált munkával, mint a tiéd? Kösz, nem!
Én lettem a célpont, de ezt is jobbnak találtam, mint a feltüzelt csajokat hallgatni.
Shelának megint csak volt hozzáfűznivalója.
‒ Boldogabb lennél, ha a férfiakra összpontosítanál a pénz helyett.
‒ Azért leesik itt-ott ez meg az. ‒ Debra két szemöldöke már egyetlen csíknak látszott, szeme villámokat szórt. Nem értettem, miért pont rám haragszik, hisz én egy rossz szót sem szóltam hozzá.
Shela folytatta a mondandóját, mintha meg sem hallotta volna a többieket.
‒ Ennek a melónak legalább van haszna.
‒ Már ha haszonnak nevezzük a magas válási arányt ‒ szólt közbe Debra.
Felé nyújtottam a kezem.
‒ Köszönöm!
‒ Akkor miért dolgozol még itt? ‒ támadta le Shela.
‒ Mert nálad jobb főnököt senki sem kívánhatna ‒ vágtuk rá kórusban.Elnevettük magunkat. A feszültség, mintegy varázsütésre elillant. Shela mindnyájunkat kitessékelt a folyosóra, és kulcsra zárta az öltözőajtót. Debra még játszotta kicsit a durcást, de nem tudott sokáig ellenállni Shela tréfáinak. Úgy volt minden, mint régen. Néztem őket, és átjárt az összetartozás csalóka érzése.

I.

Mint portyára induló oroszlánok, léptünk ki a kórházból a szombat estébe. Elménk mélyére temettük, hogy nem állunk a városi tápláléklánc csúcsán. Legalábbis nem mindannyian.

Könyv megvásárlása

Vélemény, hozzászólás?