Egri Zsanna-Zarita-részlet

 

Kitiltva

–Takarodj a házamból! – kapta fel Judit az asztalról a szürke kézitáskát, majd pipacsvörös arccal hozzávágta a lányához. Zarita elhajolt a felé repülő táska elől, amely hangos puffanással csapódott a falnak. Judit tovább őrjöngött. – Hogy mondhatsz ilyet a nevelőapádra?
Zarita elkerekedett szemmel nézett az anyjára, aki magából kikelve üvöltött. Judit alapjában véve csendes nő volt, ritkán emelte fel a hangját, ám most mintha kicserélték volna.
Zaritának fogalma sem volt arról, mi zajlik az anyjában, így értetlenül állt a heves kitörésével szemben. Nem tudhatta, hogy Judit a lelke mélyén érezte, igazat mond a lánya. A felpaprikázott asszony most mégis igyekezett kizárni a gondolatot, hogy Sanyi csalja. Tíz körömmel ragaszkodott ahhoz a férfihoz, akivel összekötötte az életét. Elvakultan védte a férjét a saját lányával szemben is. Amikor Zarita elé állt azzal a képtelen állítással, hogy Sanyi erőszakoskodott vele… Elszakadt a húr, és minden mérgét a lányára zúdította.
–De, anya… – vágott a szavába Zarita. Mérges volt, amiért nem hallgatja meg az anyja. Már többször próbálta elmondani a férfi piszkos kis üzleteit, de Judit mindig Sanyinak adott igazat. Zaritát bántotta, hogy a saját szülőanyja inkább hisz egy féregnek, mint neki. Érezte, az anyja fél, csak nem értette, mitől?  Ketten simán el tudnának bánni Sanyival, könnyedén kirakhatnák a házból. Minden az anyjáé, és az a szemét csak beköltözött az életükbe.
Zarita hallotta a szomszéd szobában a motoszkálást. Pontosan tudta, hogy Sanyi hallgatózik.
Judit elhallgatott, már bánta a szavait.  Félig az ajtó felé fordult. Odabent felsírt Alexander, Zarita kisöccse. Az asszony halkabbra vette a szavait, ami mégis elég hangos volt, hogy a másik helyiségben levő férfi hallhatta azt.
–Elegem van! Mindenki csak vádolja Sanyit, pedig ő nem tenne ilyet. Te sem állhattad sosem, és most igazságtalanul bántod!
–Anya, igazat mondtam, mert Sanyi… – nem volt ideje befejezni a mondatot, az ajtóban megjelent a férfi, karjában a négy hónapos babával, aki keservesen zokogott. Judit idegesen kapta ki a kicsit a férje kezéből, és berohant vele a szobába.
Sanyi termetes alkata eltakarta az előszoba apró ablakán beszivárgó fényt, és sötét árnyékként vetült az idegesen toporgó lányra.
–Mit hazudtál anyádnak? – morogta, és megragadta Zarita karját. A vaskos ujjak belemélyedtek a lány bőrébe, kínzó fájdalmat okozva neki. Az erőszakos mozdulat már nem félelmet, hanem dacot váltott ki Zaritából. Felemelte szabadon maradt öklét, és hatalmas ütést mért a férfi állára.
Sanyi megingott és nekiesett a falnak, miközben két kézzel szorította sajgó állát.
–Te kis ribanc!
Zarita hátrált. A férfi vad tekintette semmi jót nem ígért. Fehér atlétája szabadon hagyta karját, amelyen, vastagon kidagadtak az izmok. Zarita már egyszer megtapasztalta milyen nehéz kiszabadulni azokból a karokból. Érezte, nagy bajban van, de mégsem akarta magát hagyni. Ismét azzal az emberrel állt szemben, aki aljas módon befurakodott a kettejük életébe.
És ezt nem akarja az anyja megérteni. Azt meg, hogy meg akarta erőszakolni a rohadék…
A férfi arca egyre sötétebbé vált, miközben lassan elengedte az állát. Kihúzta magát, óriási kolosszusként magasodott Zarita fölé, amitől a lány egészen aprónak érezte magát. Testét átjárta a jeges félelem. Sanyinak talán a válláig érhetett, és filigrán alkata a semmibe veszett a férfi mellett.
–Csak az igazat mondtam! – sikította ijedten, miközben húzódott egyre távolabb a férfitól, amíg az előszoba fala meg nem fogta.
A férfi keze felé lendült, Zarita összeszorította a szemét. –Essünk túl rajta! Csak legyen jó nagy a pofon, meg kell látszania az arcomon, és akkor anya is megtudja, kivel él együtt – futott át az agyán. Arca mellett suhant el a férfi tenyere, és hatalmasat csattant a falon. Zaritának egy szemvillanásnyi ideje sem volt, máris a nyakán érezte a vasmarok szorítását. Sikoltani akart, de csak halk nyüszítés tört ki a torkából.
–Megmondtam, hogy nagyon megjárod, ha bemersz mártani – sziszegte a férfi a fülébe.
–Sanyi!– hangzott fel a háttérben Judit remegő hangja.
–Ej, te buta kislány! – engedte el Zarita nyakát a férfi, és máris bájmosollyal simogatta a lány haját. – Édesanyáddal mi csak jót akarunk neked. Nem is értem, miért találsz ki ilyen butaságokat. Talán az apja fantáziáját örökölte – nézett aggódó pillantással a feleségére, aki sápadtan nyújtotta felé az elcsendesedett gyermeket.
– Kérlek, fektesd le a kicsit! Nekem beszélnem kell a lányommal.
Judit nem látta pontosan mi történik a lánya és férje között, csak azt a pillanatot, amikor Sanyi kedveskedően beszélt Zaritához, mégis rossz érzés fogta el.
–Zarita, te pedig menj el! – nyitotta ki az ajtót, és tolta kifele, mintha az életéből is ki akarná szakítani.
–Anya…
–Maradj itt! – mutatott Judit a folyósóra – Hozom a táskádat! – lépett vissza Zarita szobájába.
Sanyi arcán széles mosoly terült el, kezével intett az ajtó felé, és egészen halkan mondta.
–Tűnj el az életünkből!
–Az öcsém… Hadd köszönjek el tőle – lépett vissza a lakásba, de a férfi fenyegetően emelte fel az öklét, és szó nélkül belépett a szobájukba.
Zarita nagyot nyelt, visszafogta a könnyeit. Azért sem fog sírni! Ezt a csatát elvesztette, de a háborúnak nincs vége.
Az előtérre síri csend borult, csak Zarita szobájából hallatszott a kihúzott fiókok csattogása. A lány nem tudta elhinni, hogy az anyja csak úgy kiparancsolja a lakásból, és most a szobájában szedi össze a ruháit. Hát, ha így akarja, ő elmegy, és itt hagyja az eszement anyját, a szemét férjével egyetemben. Fáj, hogy nem puszilhatta meg az öcsikéjét, de ő még úgyis olyan pici, hogy nem is fog rá emlékezni. Ettől a gondolattól elszorult a torka, hirtelen olyan magányosnak, szerencsétlennek érezte magát. Össze kellett szednie minden lelkierejét. Kihalászott a zsebéből egy papír zsebkendőt, a lehető leghalkabban belefújta az orrát, majd egy másikkal leitatta a könnyeit is.
Óvatosan visszaosont az előtérbe, leakasztotta a fogasról a kabátját, felvette a földről a kézitáskáját. Abban mindene ott van, amire szüksége lehet.
Éppen időben végzett, amikor az anyja kilépett a szobából egy hatalmas hátizsákkal. Zarita szó nélkül kivette a kezéből, megfordult és kilépett a folyósóra. Szándékosan nem nézett az anyjára, így akarta tudatni, mennyire megbántotta. Judit utána nyúlt, megragadta a vállát, és maga felé fordította. Zarita jól láthatta, hogy könnyes a szeme. Ettől majdnem őbelőle is kitört a zokogás, amitől hangosan felcsuklott.
–Ne mondj semmit! Menj, kövesd az apád útját! – szorította meg Judit a vállát, miközben a tenyerébe csúsztatott egy borítékot.
Az asszonynak a szíve szakadt meg, amiért ezt kellett tennie. Judit biztos volt benne, hogy akkor tesz legjobbat a lányával, ha távol tartja a férjétől. Tudta, Zarita egészen kisgyerekkorától készül arra, hogy felkeresse az apját. Eljött az idő. Nemrég rászánta magát, és levelet írt egykori szerelmének, Zarita apjának. Hozzáküldi a lányát, ismerjék meg végre egymást.
Judit sokszor gondolt azokra az évekre, amikor Miguel még szerette őket. Ha ritkán is, de meglátogatta őt és a lányát. Zarita még kicsi volt, nem is emlékszik az apjára.
Miguel Pérez a mexikói Puerta Vallartában élt, de nyughatatlan lelke nem bírt egy helyben maradni, ő pedig nem akart egy kisgyermekkel együtt a világban csavarogni. Szép lassan elmaradtak a látogatások, a kapcsolatuk teljesen kihűlt, csupán a pénz maradt, amelyet rendszeresen küldött a lányának.
Zarita a csomagra meredt. Abban a pillanatban értette meg, hogy az anyja készült. Előző nap ezért volt a bankban, felvette az apjától kapott pénzt.
–Tényleg ezt akarod? Vagy meg akarsz szabadulni tőlem? – nézett az anyjára, ám az meredten nézte a lánya nyakán a vörös foltokat, amelyről jól kivehető volt az ujjbegyek vonala. Judit képtelen volt megszólalni. Zarita gyorsan átölelte.
–Kérlek! Ne nehezítsd meg! – szakította ki magát Judit a lánya karjaiból. Hatalmas lendülettel fordult be a lakásba. Idegesen csapta be maga mögött az ajtót.
Zarita állt a bejárat előtt, és csak bámulta a csukott ajtót. Nem értette, miért küldte el az anyja. Mire volt jó ez a színjáték? A könnyes pillantásából, a kétségbeesett öleléséből pont az ellenkezője jött át, mint amit mondott.
Kinyitotta a táskáját, becsúsztatta a borítékot. Nem számolta meg a pénzt, hiszen nemrég mesélte a mamája, mennyi gyűlt össze tizenhét év alatt. Három éves korától küldi az apja, ám a huszadik születésnapjára nem pénzt kapott, csak levelet, amelyet máskor egyszer sem küldött neki. Egyetlen szürke borítékot, amelyet csak ő vehetett át. Nem szólt senkinek sem a levélről. Annyira izgatott volt, hiszen azt remélte, eljött a pillanat, amikor magához hívja az apja. Magára zárta a szobája ajtaját, és alig várta, hogy kinyithassa. Elsőre csalódott volt, hiszen egyetlen sort sem volt számára, de amikor alaposabban megnézte a küldeményt annyira izgatottá vált, hogy alig bírt magával. Most is óvatosan hajtogatta ki a papírlapot, és századszor is megnézte.
Nem változott semmit az előző nap óta, csak néhány betű mosódott el a könnyeitől. Néhány órával levél után jött a telefont, az üzenet, amelyből megtudta, a találkozás legkisebb esélye is elveszett. Neki már csak ennyi maradt az apjából. Egy térkép.

Miguel Pérez

Miguel Pérezt mindig vitte a vére, az egész világ rá várt. Kalandor volt, aki ha kellett napokat gyalogolt a dzsungelek mélyén, hegyeket mászott, harcba szállt az óceán hullámaival egyetlen fényes érméért, rozsdaette régiségért. Mágnesként vonzották a múlt rejtett kincsei.
Mindez már mit sem számított, mert Miguel haldoklott.
Három férfi állt az ágya mellett, egyikőjük a papi reverendájához imakönyvet szorított, és kérlelően fordult a két férfi közül az idősebbhez.
–Señor Rodrigez, engedje meg, hogy feladjam az utolsó kenetet a haldoklónak.
Rodrigez ránézett, összekulcsolta két kezét, úgy kérte a lelkipásztort.
–Csak egy percet kérek, Atyám! – hajolt le Miguel ajkához egészen közelre, hogy megértse a halk szavakat, de a haldokló csak egyetlen szót súgott a fülébe:
–Nem!
–Mondd el, hol van a térkép! – kérlelte továbbra is Felipe Rodrigez Miguelt, de az hajthatatlan maradt, ám végül meggondolta magát és rábökött a fiatalabb férfira.
–Neki elmondom.
Felipe mérges grimaszt vágott, de mégis hátrább húzódott,  csak egy pillantást vetett a várakozó papra, aki biztatóan a vállára tette a kezét. A férfit ez nem igazán foglalkoztatta, ugrásra készen figyelte a haldokló minden mozdulatát, ám minden igyekezete ellenére egyetlen szó sem jutott el a füléhez.
A fiatalabb férfi tétován hajolt a beteghez, hogy az a fülébe súghassa a titkot.
– Nem mondhatod el senkinek! Vigyázz rá! – csuklott el Miguel hangja, már nehezére esett kimondani a szavakat. Ezután mély sóhaj hagyta el az ajkát, és lassan lecsukta a szemét, örökre.
Úgy halt meg, hogy tudta, átadta lányának az örökségét. Zaritának, akit tizenhét éve nem látott, de mégis ő volt a legkedvesebb a szívének.

Nincs visszaút

Zarita hátára igazította hátizsákját, izgatott és egyben szomorú is volt. Az öreg bérház volt az otthona, és most eljött az idő, el kell hagynia. Mióta is készül a nagy útra? Talán egy évtizede?
Előző napig még azt hitte az apját fogja megkeresnie, magyarázatot fog tőle kérni.
Most mégis minden összekavarodott egyetlen pillanat alatt. Az öröm, hogy levelet kapott tőle, és a fájdalom a telefonhívást követően. Az apja halálhíre nagyon mellbe vágta. Hirtelen minden olyan üressé, céltalanná vált. Már nem volt kitől választ várnia, feleslegesnek tűnt a nagy utazás is.
Telesírta a levelet, ugyanakkor gyűlt benne a harag. Mi az, hogy csak úgy meghal az apja, mielőtt találkozhattak volna! Még arra sem volt képes, hogy elbúcsúzzon tőle, vagy legalább pár sort írjon az egyetlen lányának. Annyira mérges volt, hogy még az anyjával sem közölte a halálhírt. Mi értelme lett volna? Úgysem érdekelné.
Megtorpant, bizonytalanul toporgott, szemével végigpásztázta az öreg bérház kopott falait. Teste megfeszült, és egy lépést tett visszafele. – Mit csinálok? Oda nem mehetek vissza! – súgta maga elé, majd hirtelen a homlokára csapott. Előkapta mobilját, ami hosszan kicsörgött, míg az ügyvéd végre felvette.
–Jó napot! Pérez Zarita vagyok. Bemehetek most önhöz apám öröksége ügyében? – hadarta. – Igen? De, jó! Máris indulok – szaladt át a túloldalra a buszmegállóba.
Abban a pillanatban egy távolabb parkoló autó elindult felé, és hajszál híján összeütközött az érkező busszal. Az autó vezetője mérgesen legyintett, majd megállt a helyi járat mögött. Néhány másodperc múlva az autóbusz nagy lendülettel kifordult a megállóból, nyomában a titokzatos autóval.

***

Zarita könnyedén leugrott a buszról, amelynek azonnal zárult az ajtaja, és máris elhagyta a megállót. Csupán néhány lépésre volt az ügyvéd irodája. Zarita keze már a kilincsen volt, amikor meghallotta a fékcsikorgást. Majdnem két keréken fordult be egy fekete Ford. Zarita megrökönyödve nézte, ahogy a jármű néhány méterre megáll tőle még mindig füstölgő kerekekkel. Egy rövid pillanatra megállt az idő, az autóban ülő két férfi nem mozdult. Zarita zavartan fordította el a fejét, de egy dolog azonnal a szemébe ötlött. Az autó jelzése, és a spanyol zászló. E betű, és az összetéveszthetetlen címer a piros-sárga zászlón.– Egy spanyol autó? Mit keres itt? – Bár abban a pillanatban átfutott az agyán: az ügyvéd, a neve alapján, spanyol származású lehet.
Ez azonnal meggyőzte, és tovább nem gondolkodott a kérdésen. Az jutott eszébe, hogy ha a két férfi is ügyfél, akkor még előttük kellene megérkeznie, ezért sietve belépett az épületbe.
Kopott ügyvédi iroda fogadta, az előtérben enyhe dohszag terjengett, az ajtó félig nyitva volt. Egy kopasz, öltönyös férfi telefonált az asztal mellett, és intett Zaritának, hogy azonnal befejezi a beszélgetést. Zarita unottan bámulta a falakat, a sárgára fakult függönyöket, a poros ablakokat, szeme a parkolóra tévedt. Az előbbi Ford még mindig ott várakozott, a két férfi továbbra sem szállt ki belőle. –Hát ezek? Miért nem jönnek be?– meredt az autóra.
Nem sok ideje volt gondolkodni, mert bentről az ügyvéd hangja szólította.
–Jöjjön be, Zarita! Üdvözölni! – nyújtotta a kezét. –Kicsit rosszul beszélni magyart, de lenni ügyfeleim spanyol.
–Beszélhetünk spanyolul is, gyerekkoromtól tanulom – váltott nyelvet Zarita.
–Remek! Térjünk a tárgyra. Az édesapja engem bízott meg az öröksége átadásával. Nem készített végrendeletet, csak szóban adott instrukciókat. Ne haragudjon, kedves, de nem volt átlagos ügyfél az édesapja. Nem is értem, hogy miért így üzent. Arra kéri önt, hogy vegye át ezt –emelt ki a szekrényből egy borítékot, – és haladéktalanul induljon Mexikóba. Lehet, hogy ebben van a végrendelet? – tapogatta végig a paksamétát, mielőtt a lány tenyerébe helyezte volna.
Zarita lehajtotta a fejét, és arra gondolt, miért? Miért most üzeni ezt az apja? Miért nem akkor, amikor még élt? Tétován szorította a borítékot, ujjai érezték, hogy bélelt, de valahogy mégis úgy sejtette, mégsem az van benne, amire vár. Zakatolt a szíve. –Talán mégis ebben van a levél, ami mindent megmagyaráz. Annyira szeretném megtudni, miért hagyott el! Istenem! Nem is érdekel a végrendelet, csak tudjam meg az igazságot.
Reszketett a keze, ahogyan feltépte.
–Ez komoly? – nézett a férfira. Felé mutatta a kibélelt borítékot, amelynek a bélése vastagabb volt, mint a tartalma.
Egy kulcs és egy árva öt pesos érme volt benne, semmi más.
Fernandez egy pillanatra elnevette magát.
–Bocsánat, de nem tudtam, mit tartalmaz a boríték, ez azért meglepő.
–Igen, úgy látom az apám szeretett tréfálkozni.
–Lehet, hogy mégsem, talán az a kulcs egy lakásé, de akkor nem értem, miért nem tájékoztatott erről. Nekem egyértelműen azt mondta telefonban, hogy semmilyen ingó és ingatlan vagyona nincs. Tudja mit? Megadom Mexikóvárosban az egyik kollégám elérhetőségét, hátha ő tud segíteni.
Leírt néhány sort, majd átnyújtotta a lapot, miközben kinézett az ablakon, és zavartan krákogni kezdett. Zarita ránézett és úgy értelmezte az ideges köhögés arra utal, hogy le akarja rázni a férfi.
–Mivel tartozom?
–Ó, semmivel, az édesapja rendezte a díjamat.
–Rendben, akkor megyek. Köszönöm! – indult a kijárat felé.
–Ennél többet nem tehetek. – állt fel az ügyvéd, miközben elhúzta a függönyt az ablakon. –Mondja csak Zarita, ismeri a hátsó kijáratunkat? Talán jobb lenne, ha ott távozna.
–Nem, de miért kellene ott mennem?
–Mostanság nem túl biztonságos ez az utca – terelte ki Zaritát, hogy megmutassa a másik kijáratot. – Akkor elutazik Mexikóba? – terelte más irányba a beszélgetést.
–Nem is tudom. Most minden olyan bizonytalanná vált.
–Véleményem szerint, jobb lenne, ha utánajárna. Tudtommal az apja elég menő régész volt, és kizárt, hogy minden jövedelmét felélte volna. Hallottam, hogy neves díjakat is kapott, és ezek mind busás jövedelemmel járnak együtt. Nekem egyértelműen azt mondta, hogy ön az egyetlen lánya, senki más nem örökölhet utána. Azt is megemlítette, hogy ön tudni fogja, hol van, amit a lányának szánt. Tud erről valamit?
Zarita meglepetten rázta a fejét. Ezek szerint van még más is? De mi az? Hogy ő tudja, miről van szó? Nem értette. Ő nem vagyonra vágyott, az apját akarta, akit már nem kaphat meg. Mégis izgatott lett a gondolatra, kincset hagyott rá az apja, valami rejtélyes dolog vár rá.
–Lehet, hogy mégis… – hallgatott el, de az ügyvéd mégis felkapta a fejét.
–Nos? Írt valamit erről a papája?
–Nem, dehogy, egy szót sem írt – meredt maga elé. Igazat mondott, de úgy érezte nem szólhat a térképről az ügyvédnek.

A terv

Zaritának nem sok választása volt, egyetlen helyre mehetett, a nagynénjéhez. Mióta az eszét tudta, mindig náluk töltötte a szünidőket. Andi, a nagynénje teljesen más volt, mint az anyja. Tele volt életörömmel, vidámsággal. Gábor, a férje mindig bölcs nyugalommal tűrte, ha felforgatták a lakást, ami gyakran megesett, ha náluk nyaralt, vagy csak egy hétvégre becuccolt hozzájuk. Két unokaöcsével majdnem egyidősek. Talán ezért is volt másmilyen az Andival való kapcsolata, mert neki nem volt lánya. Így állandóan őt babusgatta, de ugyanakkor olyan volt, mint egy barátnő. Zarita tudta, nála meghúzhatja magát egy darabig, és biztosan lesz egy–két jó tanácsa is.
Nem volt túl messze Andiék lakása az ügyvédi irodától. Még jól is jött, hogy a hátsó kijáraton hagyta el az épületet, mert így néhány métert kellett csak megtenni a buszig, amely egyenesen a panelház előtt tette le.
–De, jó! Itt van az én kis unokahúgom! – sikította Andi a panel csendjébe. Andi éppen ellentéte volt Juditnak. Míg Zarita anyja véresen komolyan vette a dolgokat, Andi mindig lazán kezelte a problémákat. Mindig szívesen látta Zaritát, ahogy a lány is boldogan töltött a nyarait nála. Különösen mióta Sanyi beköltözött az életükbe.
–Szia! Anya kidobott – közölte Zarita minden bevezető nélkül.
–Mit csinált? Ez komoly? Nem hiszem el! Lökött az a tyúk! Nem csodálkozom, az én nővérem – nevetett fel. – Sosem volt teljesen komplett. Majd laksz nálam, míg rendeződnek a dolgok, de gyere, mesélj el mindent!– ölelte magához unokahúgát. Andi tudta, hogy Judit teljesen a férje hatása alá került, ráadásul mindig elég labilis idegzetű volt, így gyakran döntött hirtelen, minden átgondolás nélkül. Kicsit örült is, hogy az unokahúga hozzáfordult. Ő sem állhatta a sógorát, mindig rossz érzései voltak a férfival kapcsolatban, és biztonságosabbnak is látta, ha az unokahúga velük marad.
–Van más baj is – szakadt ki Zaritából a panaszáradat, abban a pillanatban, ahogy lerakta a hátizsákját az előszobai padra, és követte nagynénjét. Mire beértek a nappaliba, Zarita minden bánatát kiadta magából.
–Te jó Isten! Meghalt az apád? – kapta Andi a kezét a szája elé. – Hihetetlen! Minden összeesküdött ellened! Tényleg most járt le a szerződésed? Munkád sincs? Szegénykém! – ölelte át az unokahúga vállát. – Majd kitalálunk valamit! Lényeg, hogy itt biztonságban vagy.
–Mondd, Andi, mi a véleményed arról, hogy elmenjek Mexikóba?
–Mexikóba? Te teljesen megőrültél? – kerekedett el az asszony szeme. – Hiszen apád már meghalt, és te magad mondtad, hogy semmit nem hagyott rád.
–Valamit mégis – teregetett ki egy papírlapot.
–Ez egy kincses térkép? Jesszus! Most azt kellene mondanom, hogy ez gyerekes, de olyan izgalmas! – kapott Andi a szívéhez, majd kirántotta Zarita kezéből a lapot. Kipirult az arca, ahogy ujjai végigpásztázták a térképet. –  Sosem értettem anyádat, miért nem ment apáddal. Számomra izgalmasnak tűnt egy régész mellett élni, aki ráadásul kincskereső is volt, és lám –, tette ujját a térképen a rajzolt csillagra – ez itt, mi lehet más, mint a hely, ahol megtalálod az elrejtett értékeket?
–Hát ez az! Oda kell mennem! – pattant fel Zarita, a legszívesebben azonnal elindult volna.
–Azt gondolom, hogy ez a hely Mexikóban van, de hol is van pontosan? – intette le a nagynénje.
–Puerto Vallartában, ott élt az apám. Itt van valami, egy étterem – mutatta Zarita az elmosódott betűket és az alig látszó piktogramot. – Valamilyen jel van a csillag alatt, de nem tudom kinézni.
–Van egy ötletem, nézzük meg az interneten is, hátha találunk valamit – ugrott fel lelkesen Andi. Felkapta laptopját, és fürge ujjakkal kereste Puerto Vallarta térképét. Mindkét nő feszülten próbálta összehasonlítani a monitoron látható és az asztalon lévő térképet. Andi találta meg előbb. –Itt van az étterem, ez a Brisa de mar – csúsztatta tovább az ujját.– Azta! – kiáltott fel. – Itt egy szálloda van.
–Egy szálloda?
–Na, kislány, te ott nem ásol ki egy darab kincset sem – nevetett fel Andi.
–De van itt még más is – tette Zarita az asztalra a kulcsot és az érmét.
–Hú, ez tényleg izgalmas! A kulcs egy ajtóhoz tartozhat, de hogy jön hozzá a peso? Várj csak! Ezen a kulcson van egy szám. Ez egy szobaszám lenne?
–Fogalmam sincs, ahogy arról sem, miképpen jutok el oda – szontyolodott el Zarita.
Andi hosszan nézte az unokahúgát, majd felkiáltott. Zarita összerezzent a hirtelen hangra, de a következő mondattól leesett az álla.
–Együtt megyünk!
–Micsoda?
–Várj! – merült el Andi ismét a laptopjában, Zarita feszülten figyelte a nagynénjét.
– Bingó! Ekkora mázlit! Van egy las minute utazás, és már holnapután mehetünk.
–Már holnapután megyünk? Ezt nem gondolod komolyan!
–Dehogynem! Tudod, hogy nem szoktam totojázni. Holnap indulunk, ugyanis ez az utazás Londonból indul.
–De te…
–Miattam ne izgulj! Egy hónapig nincs munkám, mert csak akkor kezdődik a forgatás. Egy maszkmester csak akkor dolgozik, ha a színészek is. A fiaim már kamaszok, el vannak nélkülem is. Gábor meg –, nevetett fel Andi – azt csinálja, amit én mondok. Vele majd este megbeszélem. Én ezt az utazást máris lefoglalom! Ez kell nekünk! – bökött a képernyőre, és se szó se beszéd, elindította a foglalást.
Zarita teljesen meg volt zavarodva. Hosszú ideje készült erre az útra, de nem gondolta, hogy ilyen hamar valóra válik, meg volt rettenve a gondolattól. Idegesen sétált fel-alá, míg nagynénje a foglalást intézte, végül kinyögte.
–Andi!  Én nem nyaralni akarok, nekem ott feladatom lesz.
–Tudom, de lesz tíz napunk, meglátjuk majd, miként alakulnak a dolog. Nem foglak akadályozni, igazság szerint, én tényleg nyaralni, pihenni akarok. Egyedül kell megoldanod, de ott leszek kéznél. Nézd csak! – mutatott a térképre. – Mi ebben a szállodában leszünk, és itt van az, ahol elvileg a kincs van. Nem nagy távolság, talán egy kilométerre lehet.
–Van egy ötletem – ugrott Zarita a laptophoz. – Vajon hány szoba lehet abban a szállodában? – reszkető ujjakkal próbálta keresni a szoba információt.
–Nyugalom! – fogta meg a csuklóját Andi. – Mit akarsz csinálni?
Zarita nem válaszolt, felpattant, és ismét elővette a kulcsot
–A kulcson szobaszám van, beállok szobalánynak – lengette meg lelkesen a titokzatos kulcsot Andi arca előtt.
–Nem tudom, hogy jó ötlet-e, szerintem így nem lehet – gondolkodott el a nagynéni, majd hirtelen maga felé fordította unokahúga fejét. – Túl szép vagy, és biztos zaklatnának a vendégek.
Zarita egzotikus szépség volt, hullámos vöröses árnyalatú fekete hajához, karamellszínű bőréhez csillogó zöld szem társult, ami bizony sok férfiszívet megdobogtatott már. Ezzel nagyon is tisztában volt Andi, akinek sokszor elmesélte a lány jó és rossz élményeit is. Jól emlékezett arra, amikor Zarita nyári szünetben pincérként akart némi kis pénzhez jutni, és bizony nem bírta sokáig. Ettől rögtön támadt egy ötlete.
–Gyere! – kapta el az unokahúga kezét, és egyenesen a szomszédos műhelybe húzta.
Zarita imádta azt a helyet. Andi, mivel maszkmester volt, sokszor gyakorolt rajta, hiszen a fiait ilyesmire nem tudta rávenni. Zarita most is engedelmesen ült a székbe, és hagyta, hogy a nagynénje dolgozzon rajta. Ilyenkor becsukott szemmel álmodozhatott. Hirtelen minden olyan közel került, volt min gondolkodnia. Gondolatban maga mögött hagyta a gyermekkort, az anyja viselkedését, az undorító Sanyit, és minden rosszat. Már csak a csodálatos jövőt látta. Megtalálja a kincset, amit neki akart adni az apja, és új életet kezd. Bebizonyítja az anyjának az igazát, és segít kidobatni a mostohaapját. Úgy érezte, neki kell felnyitni az anyja szemét. Rá kell döbbenteni, egy szemét alakkal él együtt, aki csak kihasználja, és folyton megcsalja.
–Elaludtál?
–Dehogy! – nyitotta ki Zarita a szemét, és egyenesen a tükörre meredt. – Fú, de csúnya lettem!
–És ez nem minden – kacagott Andi. – Hajolj csak előre – húzta lentebb a lány pólóját a hátán. Még jó ideig pepecselt a hátán. Zarita vigyorogva meredt a padlóra, imádta, hogy a nagynénje így el tudja változtatni.
–Kész! Nézd meg magad a nagytükörben. Zarita illegette magát, miközben hangosan kacagott.
–Púpot csináltál nekem? Mi vagyok én, Quasimodo? Andi a könnyeit törölgette.
–Betti, a csúnya lány.
–Jó, Mexikóba megyünk, de ez nem egy szappanopera!
–Akkor mi lesz? Indiana Jones?
A két nő jól mulatott, még egyikőjük sem tudta, mi vár rájuk, és azt sem, hogy a lakással szemben egy sötét autó áll, hátulján spanyol felségjellel. Zarita nem tudhatta, hogy hiába a hátsó kijáraton hagyta el az ügyvédi irodát, hamarosan ismét a nyomába szegődött a fekete Ford.

***

Zarita türelmetlenül toporgott az ajtóban. Nagynénje még gyorsan kiosztotta a feladatokat a gyermekei között, újra és újra megölelte őket. A két kamasz fiú esetlenül igyekezett túlesni a búcsúzáson. Gábor, Andi férje vetett véget a kínos jelenetnek, feleségét a kijárat felé terelte. Az alagsori garázsban gyorsan begyömöszölték bőröndjeiket.
–Akkor induljon a nagy kaland! – lendült be az anyósülésre Andi.
–Kaland? Nem pihenni mentek? – nézett rá a férje
–Ó, ezt csak úgy mondtam! Persze, hogy nyaralni megyünk.
–Sajnálom, hogy én most nem mehetek – rázta csalódottan a fejét Gábor, miközben a garázsajtó nyitógombját megnyomta.
Zarita a hátsó ülésről még visszanézett a csukódó garázsajtóra, és a panelház mögötti parkolóra. Ugyanebben a pillanatban fordult ki nyomukban a fekete Ford. Zarita egy pillanatra rámeredt, de a gondolatai egészen másfele jártak. Elővette mobilját, az anyját hívta, de csak a monoton géphang válaszolt: –A hívott szám jelenleg nem elérhető.
–Gábor! Szólsz anyámnak, hogy elutaztam?
–Miért? Nem tudja? – szaladt fel férfi szemöldöke.
–Dehogynem! – vágott közbe Andi. – Csak nem tudhatta, hogy ilyen hamar sikerült megoldani az utazást.
–Jól van, lassan megszokom, hogy mindent az utolsó pillanatban tudok meg – nevetett fel Gábor. – Remélem, Judit nem esik nekem.
–Nem lesz semmi gond – nyugtatta Andi.
Zarita hallgatott a hátsó ülésen. Óvatosan megfordult. A fekete Ford még mindig a hátuk mögött volt. Megpróbálta a gondolatait más irányba terelni, ami nem volt túl nehéz, hiszen ezerfele csapongtak a gondolatai. A repülőtérig sikerült elfelejtkeznie az őket követő autóról. Kiszálláskor már nem látta sehol a gyanús Fordot, így megnyugodva készülhetett az utazásra.

Puerto Vallarta

Zarita és Andi képtelen volt betelni azzal a csodával, amibe belepottyantak. A hosszú utazás alatt mindent pontosan elterveztek. Már tudták, hogy a keresett szállodát ironikus módon Pirata del tesoronak hívják, ami magyarul Kincses kalózt jelent. Andi aggódott az unokahúga miatt, de kénytelen volt hagyni, hogy egyedül intézze a dolgát. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért magára hagyja, de Zarita megnyugtatta.
–Minden rendben lesz, ne izgulj!
–Azért egy kicsit kerülget a frász, anyád kinyír, ha valami bajod esik. Amúgy, hogy engedhetett el egyedül? Egyszerűen csak a kezedbe nyomta a pénzt, hogy eredj apádhoz?
–Azt hitte, találkozni fogok vele. Azt hiszem, nem rég levelet is írt neki.
–Akkor sem értem! Micsoda? – kerekedett el a nagynéni szeme. – Te nem mondtad el neki, hogy meghalt?
–Nem.
–Te éppen olyan makacs vagy, mint az anyád! Mentek a saját fejetek után, én meg mindig bedőlök nektek.
–Éppen ezért szeretünk – ölelte át nevetve Zarita.
–Istenem! Mibe kevertem magunkat? – csóválta a fejét a nagynéni.
Andi a hirtelen jött kétségei ellenére, másnap mégis átmaszkírozta Zaritát, aki elindult a nagy kaland felé. Aznap egy kopott ruhás, szépnek egyáltalán nem mondható lány kopogtatott a Piratában munkát keresve.

***

Simán ment minden, csak éppen nem úgy, ahogy Zarita elképzelte. Mexikóban született, és apja révén kettős állampolgársága volt, ráadásul spanyolul is jól beszélt. A neve is mexikói származásra utalt, így senki nem gondolta, hogy tulajdonképpen magyar.
–Takarítani szeretnél? – nézett rá a fiatal tulajdonos. Zarita szíve erősebben vert, ahogy belenézett az izzó fekete szempárba. Abban a pillanatban már bánta, hogy hagyta magát elváltoztatni. A férfi a markáns vonások ellenére vonzó volt, amitől Zarita ujjai is megmozdultak, legszívesebben végigsimította volna a borostás arcot. A férfi fehér ingje kiemelt a széles vállát, izmos karját. Zarita nyelt egy nagyot, megszólalni sem tudott, csak bólogatni.
–Nem is tudom – rázta a fejét a tulajdonos, amikor kinyílt az ajtó, és egy középkorú nő lépett be.
–Nicolas. Fel van véve! – intett az asszony.
–De, Anyám!
Az asszony félrevonta a fiát, halkan súgta a szavakat, de Zarita minden szót hallott.
–Elég volt, hogy szép nőkkel veszed körbe magad, és utána sírva mennek el. Ettől a lánytól nem kell féltenem téged – intett a zavartan álldogáló Zarita felé.
–Rendben, ha így akarod – nevetett Nicolas, megfordult, és fehér fogsorát Zaritára villantotta. – Tied az állás! Reggel a partot takarítod, este a konyhát. A béred a megbeszéltek szerint lesz.
–De…
–Ennyi, elmehetsz! Reggel hatkor itt jelentkezel!
Zarita kábultan lépett ki a napfényre. Hogy fog így bejutni abba a szobába, aminek a kulcsa a zsebében rejtőzik?

A bár ura

Nicolas jókedvűen dobálta a magasba az üvegeket, elemében volt, pedig hosszú volt az éjszaka. Már csak a pulton maradt üvegeket kellett a zárható szekrénybe helyeznie, de ő kihasznált minden alkalmat, hogy gyakorolhasson.  Jobban kedvelte a bárpincér szerepét, mint a menedzseri beosztását. A szüleié az egész szálloda, így tulajdonképpen bármit csinálhat.
Mégis a bár a mindene, imádta, ahogy körbezsongták a nők. Kedvére válogathatott, ő volt a sztár.
A Pirata del tesoro tengerparti bárjában három férfi kápráztatta el a turistákat, de Nicolas kiemelkedett közülük. Nem véletlen, hiszen a másik két fickót ő vette fel, gondosan ügyelt arra, hogy nála ne nézzenek jobban ki. Szerette maga intézni az újak felvételét, ezért sem tetszett, hogy az anyja beleszólt az előző napi lány felvételébe. Náluk minden szobalány kivételes szépség, igaz, elég sűrűn változott a személyzet. Egyszerűen nem tudta megállni, hogy ki ne próbálja velük a lakosztályok ágyait. Ettől a gondolattól szélesre húzódott a szája. Ekkor látta meg az új lányt.
Ez meg olyan, mint nagyanyám! Honnan öltözik ez?
Zarita unottan baktatott az óceán partján, nem ilyennek képzelte a Puerto Vallartai nyaralását. Mérgesen rángatta meg a mohazöld színű, két számmal nagyobb ruháját. Már az első este majdnem összevesztek Andival, aki külön ezért hozta ezt a nagyanyja korabeli göncöt. Mégsem ez bosszantotta igazából.
Kincskeresés helyett, napok óta a homokból kell szedegetnie a más szemetét. Nem valami változatos a munkája, egy-egy eldobott szalvétát, üres vizes flakonokat kergetett a szél, néhol eltaposott csík hevert a homokban. – Mi a fenét csinálok én? Itt kotorgatom a homokot, amikor már rég bent kellene lennem abban a szobában, és megkeresni az örökségemet –, állt meg egy függőágy mellett. – és már innen nézni a naplementét –ereszkedett a kötélágyba. – Ez igen! Így már mindjárt jobb! – mosolygott a hajnali napfénybe.
–Hé! Te lány! Mi a fenét csinálsz? – csattant a férfihang a háta mögött.
Zarita ijedten ült fel a ringatózó kötélágyban, teljesen megszédült, de nem a férfi miatt. Mérges lett, amiért rákiabált Nicolas, mint egy cselédre. Másodpercek alatt elfelejtette, hogy mennyire tetszett neki a férfi első pillantásra.
–Hogy dögölnél meg! – bukott ki belőle a magyar mondat.
–Mi van? Mit hablatyolsz?
– Semmit, csak egy kicsit pihentem – ugrott le, és hajszál híján a férfi karjaiba esett. Nicolas szigorú tekintete az övébe fúródott. Zarita éppen időben sütötte le a szemét. Mert bármennyire elmaszkírozta a nagynénje, a szép szemét nem tudta eltűntetni. Andi külön figyelmeztette, hogy kerülje az emberekkel a szemkontaktust.
–Ez itt nem alvóhely! Lódulj a dolgodra! – üvöltötte Nicolas eltorzult arccal.
–Jól van, megyek már – fordított hátat a férfinak, és ismét magyarra váltott. – Hülye köcsög! Azt hiszed, hogy minden a tied? Esküszöm, megveszem ezt a szar szállodát, ha megtalálom a kincset. Téged meg…
–Ne motyogj! Dolgozz! Este nem kell jönnöd, a másik lány lesz – kiáltott utána a férfi.
Zarita felkapta a szemeteszsákot és lehajtott fejjel sietett az óceán partján szétdobált szemétdarabok felé. Majd szétvetette a méreg, igazán rossz kedve volt. Nem elég, hogy neki kell összeszedni a mások hátrahagyott szemetét, még Nicolas is így semmibe veszi. Eléggé hozzá volt szokva, hogy a férfiak körberajongják. Ez most egyáltalán nem esett jól neki. Így semmibe venni, és lealázni, mint egy rabszolgát!
Dühösen rúgott bele a homokba, amikor a felszálló homokfelhő alól elővillant valami. Letérdepelt, kezével óvatosan kipiszkálta a fénylő tárgyat. Egy ezüstszínű, kék gyönggyel kivarrt pénztárcát tartott a kezében.
–Zarita! Mit piszmogsz? – hallotta a távolból Nicolast.
–A fene egyen meg! Mindig engem kell bámulod? – morogta az orra alá.
Dacosan összeszorította a száját, és gyorsan a zsebébe süllyesztette a szerzeményét.

***

Zaritának, míg a parton takarított, azon járt az esze, vajon mi lehet abban a tárcában, de végül majdnem elfelejtkezett róla. Miután végzett a partszakasz takarításával, még Nicolas rábízta a bárban felgyűlt poharak elmosogatását. A férfi elhagyta a bárt, és helyette egy kedvesebb pincér érkezett, aki még néhány szót is váltott vele.
Délben végzett a munkával, de csak akkor jutott eszébe a tárca, amikor visszatért Andihoz.
–Nézd, mit találtam!
–Ezt meg hol szedted össze?
–A parton a homokban. Nézzük már meg, mi van benne – nyitotta ki izgatottan.
A tárca nem sok mindent tartalmazott, csupán bankkártyák, némi készpénz, és egy névjegy bújt meg a belsejében.
–Ezt vissza kell adni a gazdájának! – közölte Andi, miközben kiemelt egy lapot a gyöngyös erszényből. –  Gondolom ez a névjegye a tulajdonosnak.
–Felhívom – kapta ki nagynénje kezéből a kártyát.
A készülék hamar kicsöngött, és a vonal túloldalán egy fiatal női hang örvendezett a hír hallatán. Már egészen letett a tárcájáról. Zarita biztosította, hogy a pénze, és kártyái is biztonságban vannak, és személyesen viszi a szállodába.
–Oké, ott leszek – mosolygott bele a telefonba, majd nagynénjéhez fordult.. – Andi! Mégis bejutok a szállodába. Bár ez a szoba egy emelettel lentebb van, de hátha…
–Óó! Kezd izgalmas lenni – mosolygott Andi. – Menjek veled?
–Nem, az most nem lenne jó, szerintem, egyedül jobban boldogulok.
–Rendben, de bármi van, hívjál!
–Nem kell aggódnod miattam, valahogy besurranok abba a szobába. Ebben a hülye ruhában megyek – rángatta meg a mohazöld lebernyegét. – Így már ismernek ott. Ha kell, reggelig meglapulok valahol, de akkor is bejutok abba a szobába.

***

Nicolas összedörzsölte a tenyerét. Lassan sötétedett, és máris egyre több szép nőt látott maga körül. Mégis elállt a lélegzete, ahogy meglátta a közeledő lánycsapatot. Azonnal tudta, kik azok. A szépségverseny jelöltjei, akik náluk szálltak meg.
A szépségek arcát különböző színű bársonymaszk takarta. Nicolas vére azonnal pezsegni kezdett.
A vadászösztöne felszínre tört, és csak a hat fenséges prédát látott maga előtt. Valamelyiket meg kell szereznie! A szerencse mellette volt, mert az egyik lány egyenesen felé tartott. A vörös álarcos lány turbékoló hangon kérte az italát.
Nicolas egészen közel hajolt hozzá, és azonnal megbabonázta a lány zöld szemének csillogása, finom halványbarna bőre, a belőle áradó varázslatos illat. Hirtelen nem tudta mi történt vele, képtelen volt másra figyelni. Csak annak a gyönyörű nőnek a kegyeit akarta keresni.
Azon az estén, a másik két pincér kidolgozta a belét is, mert Nicolas nem mozdult a lány mellől.
–Táncolsz velem? – súgta a lány. – És ők a barátnőimmel? – mutatott a másik két férfira.
–De a vendégek… – aggodalmaskodott Nicolas.
–Ne aggódj, édes! Majd a barátnőim besegítenek – intett a lány a többiek felé, és mintha azok tudnák, miről van szó, két lány besuhant a pult mögé.
–De… – nézett meglepetten Nicolas a lányokra, és a széttárt kézzel álló pincérekre.
–Ne aggódj! Tudják a dolgukat – búgta a vörös álarcos szépség, miközben a táncparkettre vontatta a férfit, ahogy a másik két lány az elképedt pincéreket.
–Hűha! Ez tetszik! – vigyorgott elégedetten Nicolas.
Villództak a fények, őrjítően dübörgött a zene, a férfival forgott a világ. Még soha nem érzett olyat, mintha valami varázslat történt volna.
Mindez csupán percekig tartott, amikor az a csodálatos nő fülébe súgta, hogy most csak ők lányok akarnak táncolni. A vörös álarcos tünemény intett a barátnőinek, akik kipenderültek a vendégek alkotta kör közepére.
Nicolas szédülten rogyott a bár belső oldalán egy székre. Bódultan nézte, ahogy a hat álarcos lány összekapaszkodva táncol, majd, mint a virágszirmok szétszóródtak. A titokzatos lányok futva hagyták el a táncparkettet.
Nicolas lihegve rohant utánuk, mire sikerült elkapnia a vörös álarcos lány karját.
–Nem mehetsz el csak így! – hajolt a lány ajkához, de az kacagva elfordult.
–Majd holnap találkozunk – simította végig a férfi arcát, és könnyű gazella léptekkel a többiek után sietett.
Nicolas megbabonázva figyelte a távolodó női alakokat, olyan volt, mintha valamit elvettek volna tőle.

Méreg

A hajnali napfény végigsimította az üresen maradt napágyakat, talán még el is borzadt, a rengeteg ottmaradt szemét miatt. A part teljesen kihalt volt, csak két autó parkolt a bár mellett, az egyiken Policia felírat díszelgett.
Nicolas kábultan nézte, ahogy a karjára kattintják a bilincset, a rendőrök szava távoli hangként jutott el a füléhez. Alig emlékezett az előző éjszaka eseményeire, csak az a vörös álarcos lány járt a fejében. Szédülten hagyta magát vezetni a rendőrautó felé, amikor egy pillanatra megtorpant. A kihalt part, az üres napozóágyak között meglepő látvány volt a függőágyban alvó takarítólány. Ébenfekete haja a kötélcsomókra simult, angyali arcát a hajnali napfény simogatta. Nicolas révülten nézte.
Miféle varázslat történt az elmúlt éjjel? Őt rendőrök kísérik, a takarítólány meg megszépült?
–Túl sokat ittam? – meredt maga elé.
–Az meglehet – nevetett fel mellette az egyik egyenruhás, majd ő is az alvó lányra meredt.
Zarita hatalmasat sóhajtott, az éjsötét színű szempillái felemelkedtek. Szélsebesen ült fel, miközben nem vette észre, hogy a ruhája a lábára tekeredett. A hirtelen mozdulattól kifordult vele a kötélágy, és egyetlen puffanással a földre zuhant. Nicolas szorult helyzete ellenére elnevette magát, de a szigorú arcú rendőrökből is kitört a kacagás.
Nicolasnak teljesen kiment a fejéből, hogy bilincs van rajta, és egy lépést tett a lány elé, hogy felsegítse, de a karját fogó rendőr visszatartotta. Nicolas ennek ellenére továbbra is ott állt. Várta, hogy Zarita felemelkedjen, és újra megnézhesse az átváltozott lányt. Tényleg olyan szép, mint amilyennek a függőágyban látta?
Zarita lassan felült, kócos haját hátradobta, egy gyors mozdulattal leseperte a homokot tűzben égő arcáról, és csak ezután emelte fel a tekintetét. Nicolas abban a pillantásban azonnal meglátta a mélyzöld ékkövet, a dzsungel színeivel.
Kolumbia! Igen, ott láttam először ilyen színű smaragdot. – mélyedt el sötétzöld tekintetben. Zarita ijedten sütötte le a szemét.
–Gyerünk – rángatta meg Nicolas karját az egyenruhás, és a rendőrautó felé irányította.
Nicolas nehezen mozdult meg, még mindig Zaritát figyelte, és csak az a zöld smaragd járt az eszében. A fülében pedig ott hangzottak nagybátyja szavai. –„Látod ezt a színt? Ez a mélyzöld színű smaragd a legdrágább, még akkor is, ha apró zárványok vannak benne.” – tartotta elé a nagyítót. Nicolas, még egészen kicsi volt, de mégis különleges élmény volt, amikor Kolumbiában a smaragd bányában jártak.
–Menjünk már! – ösztökélte újra a türelmetlen rendőr, így Nicolas kényszeredetten elindult, de újra meg újra visszafordult, és ekkor látta meg a lány kezében a vörös bársonyálarcot.

Vörös bársony álarc mögött

Zarita azon a bizonyos estén nem ment vissza Andihoz.
Amikor délután megtalálta a lányokat, és átadta a gyöngyös pénztárcát, nem sejtette, mekkora bajba keveredik. Az volt a terve, hogy valahogy beoson az egy szinttel lentebb levő szobába, amelynek a kulcsát az apja ráhagyta. Ám, minden megkavarodott, amikor a szépségkirálynő jelöltek szobájába betoppant.
–Helló! Te is a versenyre jöttél? – nyitott ajtót egy bronzvörös lány.
–Á, dehogy! – mosolyodott el Zarita. – Én csak Zita Lucia Sanchez Roldánhoz jöttem – olvasta a névjegyről.
–Az én vagyok! –– ugrott fel a kanapéról egy fekete szépség. – Te pedig, aki megtalálta a tárcámat – ölelte át Zaritát, aki félszegen ácsorgott az ajtóban.
A lányok lelkendezve kapták körbe vendégüket. Számukra nem mindennapi volt az olyan ember, aki ahelyett, hogy zsebre vágta volna a pénzt, még vissza is viszi a gazdájának.  Mindent tudni akartak róla. Zarita, bár igazán nem akarta, valahogy mégis kikotyogta, hogy a szálloda alkalmazottja. Ezzel, mintha lavinát indított volna el.
–Tényleg itt dolgozol, és ilyen tisztességes vagy? Pedig nekünk nem a legjobb a véleményünk a személyzetről – csodálkozott Zita. – A londinerek, a pincérek is szemtelen módon tartják a markukat, és ha nem adtál elég pénzt, még be is szólnak. Mi nem vagyunk gazdagok, nekünk mindent az ügynökség fizet. Az a szemét Nicolas, vagy, hogy is hívják a bárból, az meg mindegyikőnket le akarta fektetni.
–Nekem meg a főnököm – kuncogott Zarita. Zita rámosolygott.
–Igazán? Még sosem láttalak. Örülök, hogy nem annak a Nicolasnak adtad oda a tárcámat, mert visszaélt volna vele.
–El tudom képzelni, mit kért volna – nevetett fel az egyik lány, majd kötekedve fordult a társához. – Zita, te meg dolgozhattál volna érte az ágyában.
–Én ugyan nem! Nincs az a pénz! – És te, hogy bírod elviselni azt a fickót? – fordult Zita Zaritához. – Biztos téged is le akar fektetni, mint minden szép lányt.
–Nem, dehogy! –tiltakozott Zarita. –Én napközben csúnya vagyok.
–Micsoda? Mi vagy te, Hamupipőke? – kacagott fel a fekete szépség.
–Dehogy! Csak egy kicsit elmaszkírozom magam – árulta el Zarita titkot.
–De jó! Ez néha nekünk is jól jönne.
–Ugyan! Nektek semmi szükségetek rá, a szépségetekből éltek.
–Néha kipróbálnám, hogy senki ne ismerjen meg, ne figyeljen rám – sóhajtott fel Zita. –Elbújnék, és úgy figyelném az embereket, mintha valami maszk mögött lennék.
–De hiszen, ott vannak az álarcok! – csapott a homlokára az egyik lány, és máris a komódhoz ugrott. Egész köteg színes álarc került elő. –Ezt használtuk a múltkor a fotózáshoz – mutatta Zaritának, aki elvett egy vörös színűt, és az arcához próbálta
–Érdekes.  Ez nem takar el mindent, így is látható, hogy gyönyörűek vagytok – nézett a többiekre.
–Ahogy te is – mosolygott Zita. – Van egy ötletem. Gyere velünk este a partra, így biztos nem ismer meg Nicolas. Igazán megleckéztethetnéd!
–Én? Ugyan! Nézzetek rám, ebben a ruhában… Azonnal felismerne.
–Ez nem gond – nyitotta ki az egyik szekrényt Zita. – Ez csak egy része – mutatott a ruhakölteményekre. – A többi szobában is van elég. Nézd csak! Ez a vörös ruha pont megy az álarchoz. Próbáld fel!
–Jó, de mit csináljak?
–Ó, te lány! Nem tudod? Szerintem csavard el a fejét, és hagyd szépen faképnél. Az ilyen alak megőrül, ha nem éri el, amit akar. Igaz lányok?
Zaritát egy pillanat alatt elvarázsolta a gondolat, hogy bebizonyítsa, pillanatok alatt az ujjai köré csavarhatja a nagyképű főnökét. Haragudott rá, de ugyanakkor tetszett is neki.

Vélemény, hozzászólás?