Egri Zsanna-Sivatagi tánc

Az örökség

–Kezdhetjük? Úgy látom az örökhagyó idősebb lánya nem jelent meg – nézett körbe Dr. Kabai közjegyző.

–Itt vagyok! – vágódott ki az ajtó. Minden szem az ajtóban álló arab ruhás nőre szegeződött. Földig érő sötétkék köpenyt viselt, haját mustársárga kendő takarta el, ami még a nyakára is rátekeredett. Vakító kék szemét külön kiemelte napbarnított bőre.

A pillanatnyi döbbent csöndet csak a közjegyző krákogása törte meg.

–Ön Sárközi Diana?

Diana zavarodottan igazította meg az öltözékét, tudta, Magyarországon furcsán fognak ránézni, de nem volt ideje vásárolni, átöltözni, a repülőtérről vonattal érkeztek, egyenesen egy motelbe, majd onnan a közjegyző irodájába sietett. Furcsa, de néhány napja még a kecskenyáj nyomában nyelte a sivatag porát, és most visszacsöppent a szülővárosába. Kínosan érezte magát, hiszen az utóbbi években alig hagyta el a sivatagi otthonát.

–Igen, de hivatalosan Diana Bint Ahmad a nevem – nyújtotta az útlevelét miközben végigtekintett a jelenlévőkön. Anyja húgát, Máriát jól ismerte. Az asszony gyilkos pillantást vetett rá, majd sértődötten el is fordította a fejét.  Mellette két tizenéves lány ült.  Diana meglepetten tekintett az ikerlányokra. Nem is tudta, hogy a nagynénjének gyerekei vannak, hiszen sosem akart utódokat. A lányok csak egy pillanatra néztek fel, egyikőjük fitymálóan elhúzta a száját, a másik szemében bujkált némi kíváncsiság. Mindez csak egy futó pillanat volt, és máris elmerültek a mobiltelefonjuk világában.

Dianának rossz érzései támadtak, gyomra egészen kicsire szorult, de büszkesége felülkerekedett. Sejtette, hogy lesz konfliktusa a nagynénjével, mindig érezte, mennyire nem kedveli őt, és most még a két csitri lánya ellenszenvét is el kell viselnie. Nemcsak azt nem értette, hogy miért szült a gyerekgyűlölő Mária néni, de azt sem, minek hozta el a porontyait az ő anyja hagyatéki tárgyalására.

–Kérem, üljön le, mert kevés időm van – intett a férfi az egyik üres szék felé. – Rá is térek a tárgyra. Ez egy egyszerű hagyatéki eljárás lenne, az örökség egyenlő arányban oszlana meg az elhunyt gyermekei között.

–Gyermekei? – kapta fel a fejét Diana. – Mi van? Ők a testvéreim? – emelkedett fel a székből. Mit kellene tennie? Odaugrani, és átölelni őket. – Miért nem írta meg anyám? Most kell megtudnom?

Igen, ők a húgaid – szólt oda gúnyosan Mária. Arcára kiült az utálat.

Diana sosem tudta megérteni, miért viselkedett vele így a nagynénje. Gyerekként félt tőle, ha az anyja nem lett volna köztük, talán még bele is rúgott volna az a nő. Ekkor egy futó pillanatra megvilágosodott.

–Lehet, Mária néninek is benne volt a keze? Éppen előtte költöztek anyámhoz a potrohos férjével, és akkor tört ki a balhé. Már majdnem elfogadta anyám, hogy Nassim felesége leszek, és egyszer csak… Mint egy rongyot, kidobott a saját anyám.

–Miért nem szóltatok? – nyögte ki, miközben idegesen csavargatott egy szemébe lógó rakoncátlan hajfürtöt, amely kendője alól kicsúszott.

–Kérem, a családi megbeszélést tegyék későbbre, mondtam, hogy kevés az időm. Az elhunyt hagyott egy végrendeletet, amely elsősorban önnek szól, asszonyom – emelte fel a papírlapot. – Az örökhagyó megbízza önt, a testvérei felügyeletével, illetve az édesapa felkutatásával.

–Engem? – mutatott Diana magára. – Akit kitagadott, és még azt sem írta meg, hogy van két húgom. Miért pont engem, miért nem Máriát?

A közjegyző felhúzta a vállát.

–Nézze, hölgyem, egyértelműen ön van megjelölve a kiskorú testvérpár felügyeletére, és itt van egy csomag is – nyúlt a fiókjába egy sárga dossziéért, és nyújtotta Diana felé, aki bizonytalan mozdulattal vette át.

–Engem meg sem említ?– húzta el a száját Mária néni. – És ki veszi át az üzletet?

–Miféle üzletet? – meredt Diana a nagynénjére.

–Igen, ezzel akartam folytatni – vágott közbe Dr. Kabai. – Azt is a legidősebb lányára bízta. A Market-ház, a város legnagyobb piaca, és az édesanyja tulajdonában volt – fordult a tátott szájú Diana felé, akinek egy hang sem jött ki a torkán.

–De, hát nem is ért az üzlethez! – csattant fel a nagynéni.

Kabai ismét felhúzta a vállát, majd folytatta.

–És ez még nem minden, az elhunyt elkülönített húszmillió forintot Diana nevű lánya számára, azzal a kikötéssel, hogy csak abban az esetben kapja meg, ahogy az üzlet végleges jogát is, ha a testvérei édesapját megkeresi. Amennyiben az elkövetkező egy évben ez nem történik meg, a számla és a rajta lévő pénzösszeg kamataival, valamint a Market-ház végleges tulajdonjogával együtt az örökhagyó húgára, Varga Máriára száll.

–És a húgaim? Kizárja őket is? – kerekedett el Diána szeme.

–Nem teljesen, ebben az esetben minden örökös megkapja a köteles rész ráeső hányadát, ami az érték fele.

Mária szája széles mosolyra húzódott, miközben Diana még mindig nem tért magához. –Szóval az anyámnak van rajtam kívül két gyereke, üzlete, és egy rakás pénze. Miből? – nézett meredten a testvérpárra, akik mit sem törődtek az elhangzottakkal, mindketten elmélyülten nyomogatták a mobiljukat.

–Még néhány formaság, és végeztünk is. Kérem, itt írjanak alá! – intett feléjük. Diana a benne felgyűlt feszültség ellenére, határozottan lépett az asztalhoz, ügyesen megelőzve a törtető nagynénit. Egy pillanatra úgy érezte, ott helyben nekiugrik Mária néni, hogy megfojtsa, mielőtt aláírná az iratokat. Hosszasan tanulmányozta a papírokat, hiszen abban olvasta először a húgai nevét: Kovács Bella és Arabella. –Ez jellemző anyámra, még nevet is hasonlót adott nekik.– Nem tudta nevessen vagy sírjon, ezért csak megrázta a fejét.

–Mi van? Elfelejtettél magyarul? – undokoskodott a hátérben Mária néni. Diana legszívesebben hátrafordult volna. Egy jó nagy pofonnal szívesen helyre tette volna a nagyszájú nagynénit.

–Nem írok alá akármit!

–Naná! Kaptál egy rakás pénzt, közben rá sem néztél anyádra.

Dianának ökölbe szorult a keze. Na, most jött el az idő! Megtámaszkodott az asztallapban, egyre mélyebben vette a levegőt, érezte, robbanni fog.

–Hölgyeim! A családi vitát az ajtón kívül szíveskedjenek!

Diana magával viaskodott, csak az ügyvéd szavai csillapították le. Válasz nélkül hagyta a nagynénje pufogását, csak magában morgott. –Allah szakállára mondom, ha nem hagyja abba, kimegyünk és agyonverem!

***

Alig léptek ki az utcára, Mária sürgősen belekarolt a testvérpárba, mintha érezte volna a Dianában dúló vihart. A lányokat egyenesen a parkoló felé vontatta.

–Álljatok már meg! – kiáltott rájuk Diana. – Mi folyik itt?

–Mi lenne? Ott a kocsim, meg a férjem – mutatott a távolabb álló autóra. –Hazavisszük ezt a két kis árvát. Ugye jó lesz, édeseim? Kis ikerbogaraim – csicseregte Mária. – Ó, sajnálom!  – fordult az unokahúga felé. –Te nem férsz be az autónkba. Hívjak neked egy taxit? A szülőházad címére emlékszel? Vagy írjam le?

Ettől Dianában tovább érlelődött a tettlegesség gondolata, hiszen pontosan tudta, az autó ötszemélyes, és csupán kifogást keres az öreglány, hogy ne kelljen magukkal vinni. Mindenáron le akarják rázni.

–Tudok hívni magamnak, és pontosan emlékszem a címre, de ma még nem megyek hozzátok.  Kérlek benneteket, legalább mondjátok el, mi történt Anyával? Miért nem írtátok meg, hogy beteg volt? Legalábbis, te, Mária néni. Ti lányok, tudtatok egyáltalán rólam?

–Ugyan kit érdekelsz? – fordult szembe vele az egyik fruska. –Nekünk nem kellesz!

Diana tett egy lépést felé, a nagyszájú leányzó, gyorsan a néni mögé bújt.

–Mit ártottam én nektek? Még azt sem tudtam, hogy vagytok. Hiába írtam anyánknak, választ sosem kaptam.

–El akarsz innen vinni bennünket abba a koszos sivatagba – kiabált ki Mária néni biztonságából az előbbi leányzó, mire a másik is odabújt. Diana nagynénje úgy állta el az utat, mint egy hős oroszlán. Bár inkább hasonlított egy fújtató, kövér tevére. Ettől a gondolattól Diana elmosolyodott egy futó pillanatra, de ez éppen elég volt arra, hogy az ellenséges asszony támadásba lendüljön. Öklét rázva Diana elé penderült.

–Most jutott eszedbe az anyád? Húsz évig rá sem gondoltál! Most is csak a pénze miatt jöttél vissza.

–De, én… – hátrált meg Diana, nem akart verekedésbe kerülni. Érezte, ha kezet emel a nagynénjére, az kórházba kerül. Pedig nagyon szívesen földhöz vágta volna, szinte hallotta a puffanást.

–Na, figyelj! Én nem hagyom ezt a két kis drágát! Nem fogod elvinni az arabokhoz!

Diana a testvéreire nézett, akik a néni takarását elveszítve egymásba kapaszkodta. –Olyan egyformák! Hogy lehet őket megkülönböztetni? Istenem, annyi idősek lehetnek, mint a kisebbik lányom. – A nagyszájú testvér dacosan nézett nővére szemébe. – Mintha magamat látnám – kerülte ki a hőbörgő nagynénjét, és indult a lányok felé. Mária néni belekapaszkodott a karjába.

–Hagyd békén őket!

Lerázta az asszony kezét.

–Nem! Egy csomó dolgot tisztáznunk kell. El kell dönteni, mit fogunk csinálni? –  Akkor vette észre, hogy reszket a keze. A feszültség csak nőtt benne, lassan úgy érezte, csupán néhány perc, és szétrobban. Vissza kellett fognia magát. – Holnap átmegyek hozzátok.

–Úgysem engedünk be! – taposott Diana lelkébe az egyik húga, az autó felé sietve, miközben egy pillantást sem vetett a nővérére.

Diana nem válaszolt, csak nézett a lányok, majd az őket követő nagynénje után.

–Meglátjuk – súgta maga elé.

–Álljatok meg lányok! – kiabált Mária néni az ikrek után. – Beszéltek vele?

–Nem. Mi úgysem megyünk vele, menjen csak vissza nyugodtan a kecskepásztorhoz.

Diana csak állt, egy szó nem jött ki a torkán, meredten nézett a távozók után. Teste idegesen rándult össze a szavaktól, de legfőképpen a felhangzó kacagástól.

***

Szólni kellett volna, kiáltani, elmondani az igazságot, de hagyta elmenni a testvéreit. Túl sok volt ennyi megpróbáltatás. Leintett egy arra tévedt taxit, nem foglalkozott a kíváncsi tekintetekkel, egyenesen a városszéli motelbe vitette magát.

Nézte az elsuhanó utcákat. Mennyit változott a város azóta, hogy alig tizennyolc évesen búcsút intett. Több ezer kilométerre várt rá a boldogság. Semmit nem bánt meg, otthonra talált egy férfi oldalán. Nem érdekelte, hogy második feleség. Azzal sem foglalkozott, hogy idegen volt. Ott abban a kis beduin faluban családra talált, azok az emberek befogadták. Bármit is gondolt a magyarországi családja, a sivatag a szabadságot jelentette számára. Még akkor is, ha a hátán kellett a főzéshez a tüzelőt vinni, vagy el kellett viselni a gondolatot, hogy a férje Munával, az első feleségével alszik egy ágyban. Ugyanakkor úgy nevelték egymás gyermekeit, mint a sajátjaikat. Kívülálló nem tudhatja, hogy mennyire természetes volt, amikor Muna, az ő lányával a karjában sétált, ugyanakkor ő meg a kis Mohameddel együtt tanulta a nyelvet. Az arab írás nem könnyű egy magyar nőnek. Ketten voltak feleségek, de még is egy családként éltek. Annyira szerette volna, ha az anyja megérti, vagy ha mégsem, legalább az unokáinak örülhetett volna. De ő még tudomást sem vett róluk.

Mennyire igazságtalan volt Mária néni, pedig az ő lelkiismerete nyugodt. Mindhárom lánya születését megírta az anyjának, aki sosem válaszolt. Miért is nem látogatott haza? Félt, egyszerűen rettegett a gondolattól, hogy ismét kidobja az anyja. Várt, arra, hogy egyszer megérkezik a hívó szó, de sosem tette meg az anyja, akármennyit rimánkodott a leveleiben. Egyszerűen válaszra sem méltatta.

Össze kell szednie magát! Amirah nem láthatja ilyen állapotban.

–Kérem, megállna egy ruhabolt mellett – tette kezét a taxis vállára, aki csak bólintott, és néhány sarokkal arrébb leparkolt egy üzlet előtt.

Diana kissé felélénkült a vásárlástól, az elmúlt években ez kimaradt az életéből. Amikor Nassim beteg lett, csak vele törődött. – Nassim! – sóhajtott. – Miért hagytál magamra? – Elszorult a torka. A férje halála után minden megváltozott. Nassim után Mohamed, az első feleségétől származó fiú lett a sejk. Ő pedig még túl fiatal, könnyen befolyásolható. Lamya, az anyósa kezébe vette a hatalmat, és ügyesen irányította az ifjú sejket. Attól kezdve neki nem volt nyugta.

A két nagyobbik lánya szerencsére már férjnél volt, így csak a legkisebb lányát, Amirah–t szemelte ki az anyós. Diana dühös volt, amiért az öregasszony a háta mögött rábeszélte a lányát, hogy beleegyezzen a férjhez menésbe. –Istenem! Hiszen még csak tizennégy éves! – sóhajtott. Hiába annyi idős volt a két nagyobbik lánya is, amikor férjhez adták őket, de ők másmilyenek voltak. Amirah művészlélek, álmodozó, a nagyobbaknak inkább járt a gondolatuk a férjhez menésen. Őket nem is tartotta vissza.

A taxi nagy lendülettel befordult a motel parkolójába. Diana előrenyújtotta a papírpénzt.

–A többi a magáé.

A sofőrje, a nem mindennapi borravaló hatására lelkesen pattant ki, villámgyorsan ajtót nyitott utasának, még ki is segítette. Diana elmosolyodott, aznap először, és könnyed léptekkel felsietett az első emeletre. A kopogtatásra óvatosan nyílt az ajtó. Amirah finoman elmosolyodott.

–Ó, de jó, hogy már itt vagy!

–Mondtam, hogy sietek, csillagom – ölelte magához a gyermekét.

Amirah vékony, törékeny kislány volt, Diana szerint túlzottan is gyengécske, ezért sem akarta még férjhez adni.

–Minden rendben volt? Most már hazamehetünk? – nézett Amirah az anyjára.

–Nem megyünk haza, kicsim. Itt maradunk.

–Itt? De nekünk nem itt van az otthonunk. Nekem pedig férjhez kell mennem.

–Dehogy kell! – csattant fel Diana. Igazán mérges lett. – Mit gondolsz, miért szöktettelek meg?

–Én csak azt gondoltam, hogy meg akarod mutatni a helyet, ahol születtél – hajtott le a fejét a lány. Bár tetszett neki a kaland, ahogy megszöktek a nagymamája elől, pedig annyira vigyázott rá. A gondolattól elmosolyodott. – Azért nagyon szuper volt, amikor a nagymama mellől kicsempésztél.

–Én csak az arcát szerettem volna látni, amikor felébredt és nem voltál mellette – kacagott Diana. Tényleg izgalmas volt, ahogy az éjszaka közepén belopózott a sátorba, és ölben kihozta a lányát, mint egy kisbabát. Ugyanakkor dühös volt az anyósára, amiért beleavatkozott az életükbe. Attól meg egyenesen felment benne a pumpa, amikor közölte vele a banya, hogy ha visszatér Magyarországról, őt is férjhez adja. Őt? A falu sejkjének az özvegyét! És kihez? Egy csóró vénemberhez. Teljesen megbuggyant az öregasszony! És Mohamed támogatja. Összeesküdtek ellene, pedig Mohamedet tízéves kora óta ismeri. Ugyanúgy kölyökkora óta ismeri a vőlegénynek kiszemelt Zahidot is, Nassim húgának a fia, aki így tulajdonképpen az unokaöccse. A magyar lelke ezért sem tudja elfogadni, hogy a lányát az unokatestvére vegye feleségül. Ha Nassim élne, nem hagyná. Ő, tényleg modern felfogású férfi volt. Amikor a városban éltek, sok mindent megengedett neki, többet is, mint az első feleségének.

Motyogott is az anyósa, amikor Nassim magával vitte őt és a lányokat a városba. Pedig még nem is tudta az öreglány, hogy nem Salalah–ba mentek, hanem a sivatagba. Nassim megmutatott nekik minden titkos helyet, és mindenre megtanította. Sok arab asszony nem tud annyit a sivatagról, mint ő.

–Tudod, hogy nagyanyádnak, sőt még Mohamednek sem volt fogalma arról, hogy hol vagyunk? Ők a másik faluban kerestek, ahol a nővéreid vannak – nevetett fel.

–A testvéreim nem árulták el?

–Dehogyis! Ők sem tudták. Elbúcsúztam tőlük, ahogy kell, és csak utána mentem vissza érted. Addig a wádiban voltam, ott, ahol a régi folyómeder kiszélesedik. Tudod, ott van egy barlang.

–Jó kaland volt, de vissza kell mennünk! Te mondtad, hogy nincs annyi pénzünk, hogy itt éljünk. Én haza szeretnék menni – bújt az anyjához Amirah.

–Nem lehet. Azt hiszem, mégis itt maradunk. Tudod, van két testvérem.

–Testvéred? Azt mondtad, egyedüli gyerek vagy.

–Én is azt hittem, de kiderült, hogy született egy ikerpár, két kislány, egy évvel idősebbek nálad.

–Tényleg? Megismerhetem őket? Annyira kíváncsi vagyok!

–Persze, holnap átköltözünk, és mindent megbeszélünk.  Nézd csak, mit hoztam neked – kapta fel a földre dobott szatyrokat.

–Mi ez?

–Ruhák. Felpróbálod?

–Most nincs kedvem – nézett bele Aminah az egyik táskába. Nem volt elragadtatva. Ő mindig a beduin viseletet hordta, nem vágyott másra. – Inkább elmennék fürödni. Tudod, itt fürdőkád van.

–Tudom – nevetett fel Diana. – Menj! – paskolt a lánya fenekére. Eszébe jutott a sivatagi fürdőzésük. A faluban nem volt fürdőszoba, de volt damilájuk. Így hívták a sziklák közötti kis medencét. Abban eső után összegyűlt a víz, és egész sokáig langyos fürdőt szolgáltatott nekik, lányoknak, asszonyoknak, amikor vízért mentek. A faluban voltak víztartályok, de azokban elég poshadt volt a víz, és inkább csak az állatokat itatták belőle.

Aminah nevetve foglalta el a fürdőszobát, Diana tudta, onnan hosszú ideig nem jön ki, így előveheti a sárga dossziét, hogy végre megtudja, mit akar tőle az anyja.

***

Lányom!

Diana felhúzta a szemöldökét. –Ennyi? Mintha csak a családi kapcsolatunkat említené. Rosszul esett ennyi év után egy ilyen megszólítás. Titokban remélte, hogy legalább kedvesként, netalán drágámként említi, de csak a lányom szóra tellett. Vett egy mély levegőt, érezte nem azt fogja kapni, amiről annyiszor álmodott.

Úgy döntöttem, rád bízom a húgaid gyámságát. Azt akarom, hogy keresd meg az apjukat, bárhol is van a világban. Nem hagyhatod magukra, legfeljebb pár hétre. Vinned kell magaddal az ikreket, akármerre is mégy! Nem érdekel a magánéleted, sem az arab férjed, csak minél hamarabb találd meg az exférjemet, Kovács Lászlót, aki attól kezdve a lányok gyámja. Te pedig megkapod a pénzt, és a Lászlónál lévő örökségedet.

Mindent megtalálsz a mappában, a magánnyomozó címét, telefonszámát is, aki megmondja, merre találod meg a lányok apját.

Anyád

Diana megkövülten nézte a rövidke levelet, és még mindig nem akart hinni a szemének. Komolyan ennyit írt az anyja? Ezt akár írhatta volna a takarítónőnek is.

Kényszeredetten vette elő a citromsárga mappát. Mély levegőt vett. Lesz, ami lesz! Óvatosan kihajtogatta. Az iratcsomó tetején rögtön egy fotó volt. Nem volt kétsége, a férfi az, akit keresnie kell. Kézbe vette, jól megnézte. Semmi különlegeset nem látott, egy negyvenes férfi nézett vissza rá. Azonnal az eszébe ötlött, hogy mennyivel fiatalabb, mint az anyja volt. Ösztönösen megfordította. Jól sejtette, nemrég készülhetett a kép. A férfi ránézésre vele egykorú vagy valamivel idősebb lehetett. – Ezek szerint, az anyám legalább tizenöt-húsz évvel idősebb volt. Milyen férfi lehet, aki egy nála idősebb nőt vesz feleségül? Vajon, anyám vele is olyan lekezelő volt, mint az apámmal, amikor még élt az öregem?– Nagyon jól emlékezett arra az időre. Mégsem a múltra akart gondolni, a jövőre kellett koncentrálni. A saját és lánya sorsa mellett most már a két húgáról is gondoskodni kell. Az első benyomásai ellenére azonnal döntött, teljesíti az anyja végakaratát. Beletúrt a dossziéba. A házassági anyakönyvi kivonat mellett a lányok születési bizonyítványai is ott voltak. –De fura! Csak pár hónap van a húgaim és Amirah lányom között? Istenem! Milyen érdekes lett volna tudni, hogy egyszerre voltunk terhesek az anyámmal, és alig előttem szült. – Eljátszott a gondolattal, ha Magyarországon lett volna, együtt jártak volna orvoshoz, és ő látta volna felnőni a húgait. – Ahogy anyám az unokáit, de rájuk sosem volt kíváncsi. – Mérgesen megrázta a fejét. Azért sem fog könnyeket hullajtani! Sok mindent a vállára rakott a sors, de ő kitartóan cipeli ezeket. Nem fogja feladni!

Tovább kutatott a dossziéban, míg végül megtalálta a magánnyomozó névjegyét.

–Jó napot! Sárközi Diána vagyok – nyögte ki a lánykori nevét. –Édesanyám, Sárköziné Varga Julia hagyta meg nekem az ön számát.

–Kicsoda? – hangzott a vonal túlsó végéről.

–Ja, ő már Kovácsné volt! – kapott a fejéhez.

–Igen, így már tudom, kiről van szó. Már vártam a hívását. Bejön személyesen az irodámba, vagy így telefonon is elmondhatom a címet, ahol az úriembert megtalálja?

–Igen, talán jobb lenne, ha most elárulná. Szeretném végre tudni, hova kell utaznunk.

–Máris mondom – hallgatott el a férfi, csak papírzizegés hallatszott a telefonba. – Meg is van! Szerintem ez nem jelent önnek gondot. Ha jól tudom arab területen élt.

–Igen, Ománban.

–Remek! Az még jobb, ugyanis éppen ott van, akit keres.

–Ománban? – kapta szája elé a kezét Diana, nehogy elkáromkodja magát. Éppen oda nem akart visszamenni.

–Igen, Muscatban. Ha jól tudom, az a főváros.

–Pontosan – sóhajtott fel Diana, az mégiscsak az ország másik felében van. Salalah–tól messze lesznek, nem kell tartania az anyósától, attól, hogy Amirah–t elszakítják tőle. Megkeresik a férfit, és átpasszolja a lányokat, utána végleg hazatérnek Magyarországra.

–Rendben. Tudna adni egy email címet? Megírom a cégnek a pontos nevét, ahol dolgozik, mert fogalmam sincs, hogy kell ezt ejteni – nevetett bele a magánnyomozó a telefonba.

Diana, miután megadta az email címét, hátradőlt a fotelben és felnevetett. Amirah ebben a pillanatban lépett be.

–Mit nevetsz, anya?

–Megyünk vissza Ománba.

–Hogyan? Hiszen azt mondtad az előbb, nem megyünk, itt kell maradnunk. Mi történt?

–Most tudtam meg, hogy ott van a lányok apja. Tudod, kicsim, az édesanyám azt akarta, vigyem el a húgaimat az édesapjukhoz. Lehet, hogy ezért kellettem én, mert ott éltünk? – mondta ki hangosan a gondolatát.

–Ugyan, anya! Biztosan szeretett téged, csak nem tudta kimutatni az érzéseit, ahogy a nagymama sem.

–Na, azért ne hasonlítsuk őket össze! Téged biztos szeret a nagymamád, de engem… – ölelte magához a lányát. – Hú, de finom illatod van! – húzta végig az orrát a lány nyakán, aki csiklandósan nevetett. – Beleborítottad az összes habfürdőt a kádba?

–Egy kicsit megcsúszott a kezem – sütötte le a szemét Amirah.

–Nem baj, ha visszajöttünk minden nap úszkálhatsz habfürdőben.

–Visszajövünk? De miért? Nekünk Omán az otthonunk, ott él a családunk. Itt nincs senkik, illetve csak a húgaid, de őket nem is ismered.

–Lehet, de ne aggódj, kicsim, mi itt leszünk egymásnak.

Amirah szemei könnybe lábadtak. Diana nézte, és teljesen elbizonytalanodott. Vajon jól cselekszik? Helyesen teszi, hogy a lányát kiszakítja a megszokott életteréből? Okos gondolat rákényszeríteni, hogy egy számára idegen országban, idegen kultúrában éljen?

Vélemény, hozzászólás?