egrizsanna összes bejegyzése

Egri Zsanna: Lány, akit medvének hívtak-Elveszve Mexikóban 3.

–Nem akarok Magyarországra menni! Azt sem tudom, hol van – morogta Oso.
–Pedig éppen ideje lenne emberek közzé menni – hajolt ki a dolgozószoba ajtaján fivére. – Mióta kijöttél onnan –, hallgatott el egy rövid pillanatra, majd folytatta. – szinte ki sem tetted a lábad az utcára.
–Mond csak ki nyugodtan: a börtönből. Minek játszod meg magad, hiszen a kis feleséged is ott volt!
Lucas arca elkomorodott, de mielőtt visszavághatott volna a húgának, Ofélia békítőleg felemelte a kezét. Megkapaszkodott a székében, hogy fel tudjon állni. Talán egy hónapja volt hátra a szülésig, óriásra nőtt pocakja igencsak megnehezítette mozgását.
–Ugyan már, Oso! Tudod, hogy neked kell menni, Chica azt akarta, hogy keressük meg az anyját, és hozzuk el ide, hogy elköszönhessen tőle.
–A temetőben? – húzta el a száját a lány. – Mit számít az már?
–Sokat – csatlakozott Jorge, Oso fiatalabb fivére. – Ez volt a végakarata, és tényleg igaza van Lucasnak, társaságba is kellene járnod.
–Minek? Van éppen elég dolgom a birtokon.
–Vénlány maradsz – vetette közbe Ofélia. – Gyakorlatilag az elmúlt évben csak velünk mozdultál ki. Nincsenek barátaid, sem pasijaid. Kezdesz egy zsörtölődő öreglány lenni.
Ofélia hangosan kacagott, jól ismerte Osot, tudta ezzel az elevenjébe vág, és valóban így is történt.
–Igen?! Nehogy azt képzeljétek, hogy nem tudok magamnak fogni egy pasit! Megyek és be is bizonyítom! – pattant fel székéből.
–Hé! – kiáltott utána Lucas. – Legalább egy normális ruhát vegyél fel.
Oso végignézett magán. Valóban nem tűnt túl nőiesnek a kopott farmerje a beletűrt kockás inggel. Ő tudta, hogy neki Osonak ez tökéletesen megfelelt, más meg le van ejtve.
–Julia – állt elé Jorge, mintha csak meghallotta volna a gondolatait. – Igaza van Lucasnak. – Ideje lenne nőként viselkedned.
–Mi a szart akarsz? Csipkés, fodros ruhában pillangózzak? Oso vagyok, a medve!
–Nem – rázta fejét a fiatalabb fivér. – Te Julia Pérez vagy.
–Hagyjál! Nem érdekelsz! – lökte félre a nála jóval magasabb bátyját.
Oso tajtékozva rohant át a hallon, egy dühös mozdulattal felkapta övtáskáját, és ugyanolyan gyors tempóban lekapott a fali tartóról egy slusszkulcsot. Meg sem nézte melyik autóhoz tartozik. Valóban régóta nem vezetett. Csak futtában tekintett le az indítókulcsra, és elégedetten állapította meg, hogy az egyik sportkocsijuké.
Néhány perc múlva felbőgött a motor. A testvérpár a bejárati ajtó előtt igyekezett kézjelekkel leállítani húgukat, aki megveszekedett őrültként nyomta a pedált. A kapu előtt az őrök felkapták a fejüket, és sietve kitárták a villa ajtaját. Oso lassítás nélkül vágódott ki a néptelen utcára, és ugyanolyan sebességgel vágódott be a következő saroknál.
A Pérez fivérek futva követték húgukat, de mire a kapuhoz értek már csak a távolodó motor hangot hallották.
***
Oso nem gondolkodott, egyszerűen kizárta maga körül a világot. Úgy érezte szétpattan az agya. Tudta, hogy igaza van bátyjainak, nincs senkije. Ofélia és Chica voltak a barátai. Ám mióta Ofélia hozzáment Lucashoz, már nem az a „céda”, akivel a börtönfalai között olyan jól mulattak. Még Chica ártatlan képe is ott van előtte. Hogy a fenébe tehette, csak úgy meghalni!

  Haragudott az egész világra, és csak meredten nézte az aszfaltutat, a lába egyre erősebben nyomta a gázpedált, csupán a közeledő piros lámpa láttán lassított.

Szeme sarkában egy sötét foltot látott meg, majd egyetlen pillanat alatt belehasított a fájdalom az oldalába, és szinte ugyanebben a percben jött a csattanás. A biztonsági öv belevágódott a gyomrába, amitől másodpercek alatt összegörnyedt, kezét a hasához kapta, szemét a hirtelen jött kíntól összeszorította. Mindez egyetlen minutum alatt történt. Lassan kinyitotta a szemét. A sportkocsi bal oldalába egy sötét dzsip ékelődött, amely erőteljeset rándult, majd hátratolatott. Oso érezte, hogy nincs olyan nagy baj.

–Hogy az a! Te barom, nem látsz a szemedtől! – üvöltötte ki az ablakon, és megpróbálta feltépni az ajtót. A zár nem engedett. Dühösen rántotta le magáról a biztonsági övet, hogy az anyósülés felöl kiugorjon. A lendület nagy volt, de azonnal vissza is huppant az ülésbe, egy pisztoly csöve meredt rá. Ijedten húzódott vissza a vezetőülésbe, ám ahogy megfordult, egy kést látott meg a szeme sarkában, és abban a pillanatban egy ököl vágódott az arcába, amelyet rögtön követett a második ütés, amely az állkapcsát találta el. Feje oldalra hanyatlott, majd arccal a szélvédőnek csapódott, amikor ismét megcsillant a gyilkos penge. Oso utolsó erejével a támadója felé fordult, arca elé kapta a kezét, érezte, ahogy a hideg fém a tenyerébe csapódik. A világ elsötétült.
***
Őrülten kavargott a világ. Oso megpróbálta kinyitni a szemét, de csak a jobb oldalon sikerült egy szűk résen kitekintenie. A szagokból, a látványból, de legjobban a testéből előtőrő fájdalomtól Oso azonnal rájött, hogy kórházban van. Kissé távolabb három homályos alakot látott, kettőről tudta, a bátyjai azok. Ők ketten olyanok voltak, mint valami mesebeli óriások. Osohoz képest igencsak nagyra nőttek testvérei. Régebben sokszor mondták, hogy ő csak maradék, neki alig jutott anyag. Apró termetű gyermek volt Oso, és felnőttként is elég alacsony maradt. Erőfitogtatással próbálta kompenzálni a magasságát, és mindig is elég harcias volt. Szüleik elnézően kacagtak, amikor Oso a kezébe kerülő tárgyakkal fordult szembe a bátyjaival, akik már akkor is ügyesen elhajoltak előle, vagy felkapták és labdáztak vele. Olyankor üvöltözött, kalimpált keze–lába. Utólag már tudja, hogy elég vicces látványt nyújtott. Később a szüleik halála mindent megváltoztatott. Attól kezdve Lucas és Jorge féltőn kezdték óvni, de a vadóc természete rossz irányba vitte Osot.
Mindegy, hogy játékszernek, vagy porcelánbabának tekintették, ő imádta a testvéreit. Ahogy most meglátta őket, teljes nyugalom járta át. Tökéletes biztonságban érezte magát.
A harmadik fickót nem ismerte, kórházi ruha nem volta pasin, így nem gondolta volna orvosnak.
Szólni akart, de csak hangosan felnyögött. Két fivére forgószélként termett mellette, egymás szavába vágva faggatták.
–Jobban vagy? Fáj valamid? Hívjunk orvost?
–Jól vagyok, nem látjátok? – nyögte rekedten.
–Nem úgy néz ki – szólt közbe az idegen, aki ügyesen befurakodott a két fivér közzé. Oso rövid időre ráemelte a tekintetét. A kíváncsi fickó olyan harmincas lehetett, de a hajában már vaskos ősz hajszálak keveredtek a mélyfekete tincsekkel. –Elég jóképű – állapította meg Oso.
– Ki tette ezt magával? – hajolt közelebb a férfi, és megpróbált mélyen a lány szemébe nézni, ami némi akadályba ütközött. Oso bal szemén óriás kék– zöld duzzanat ékeskedett, míg a másik oldalon csak egy résnyi csík volt látható, így bármilyen szemkontaktus lehetetlenné vált.
–Ez meg ki? – mordult Oso a bátyjaira.
–Ő itt Daniel Gámez nyomozó.
–Zsaru? – húzta el Oso a száját. Érthető okokból ki nem állhatta a rendőröket. Két éve úgy csaptak le rá, mint a keselyűk, és egyenesen abba a rohadt börtönbe vitték.
–Így is lehet mondani – mosolyodott el a férfi, majd a Pérez fivérekre pillantott. – Kettesben hagynának vele egy kis időre.
–Meg ne próbáljátok! – hörögte Oso, de a bátyjai széttárták a kezüket, egy nyomozónak nem mondhatnak ellen.
–Nos, elárulja támadója nevét? Vagy találjam ki? – ült le az ágy szélére.
–Találd ki! – húzta el a száját Oso, ami némi fájdalmat jelentet, de annyit megért, hogy odavágjon a zsarunak. Nagyon is pontosan tudta, ki támadta meg. Ó, hogyne emlékezett volna! Elmosolyodott a gondolatra, ahogy eszébe jutott a véres képű férfi, a törött orrával, és a pillanat, amikor ő a vasalt bakancsával állon rúgta. Igen, akkor legszívesebben megölte volna azt az embert. Nem bánt meg semmit, leülte a büntetését. Álmában nem gondolta, hogy újra felbukkan és fegyverrel támad rá. Esze ágában sem volt elárulni egy zsernyáknak. Majd ő megvédi magát, és bosszút áll a történtek miatt.
–Azon ne múljék! Mártirez. Pablo Mártirez. Nem volt nehéz kitalálni –nevetett fel Daniel. – Komolyra fordítva szót. Nem kellene titkolóznod, amikor néhány órával ezelőtt majdnem megöltek, és csupán a bátyáidnak köszönheted, hogy élve megúsztad – tért át tegeződésre a nyomozó, ha már Oso is úgy tett.
–A testvéreim? – motyogta a lány az orra alatt.
–Igen, ha ők nem indulnak a keresésedre, vagy más irányba mennek, már nem élnél. Nekem meg az a feladatom, hogy elkapjam azt a férfit.
–Miattam nem kell! – csapott a paplanra, amitől ismét felnyögött, a bal kezébe erős fájdalom hasított.
–Oké! Akkor tegyünk úgy, hogy nem miattad, én magam akarom a skalpját.
–Nincs is haja – röhögött fel Oso, még ha fájt is az arca a nevetéstől.
–Akkor a bőre – vigyorodott el a férfi, és ettől valamilyen szövetség kötődött közöttük, vagy legalábbis Daniel így gondolta. – Akkor teszel vallomást?
–Meglátom – dünnyögte az orra alatt. – Majd ha lesz kedvem, és ha tudom használni ezt.  – emelte fel keservesen sajgó karját. Abban a pillanatban új gondolat fészkelt be az agyába.–Előbb megkeresem azt a tetűt, és most már tényleg agyonverem. Ketten jönnek ellenem! Gyáva férgek!
–Balkezes vagy? – mutatott a karjára Daniel. – Csak azzal tudsz írni?
–Igen – szűrte ki a fogai közül. Kezdett mérges lenni, mi köze van hozzá, hogy ő melyik kezével ír vagy törli ki a seggét.  – Hagyjál már a fenébe! – kiáltott rá a férfira. Rohadt nehezére esett a beszéd, különösen az üvöltés. Szüksége is volt minden erejére, hogy kiadja magából minden ellenszenvét a rendőrökkel szemben. – Mit bámulsz? Menj már innen! Hányok a zsaruktól– dobta oldalra a fejét, nehogy meglássa a fickó az arcára kiült kínt. Észre ne vegye, mekkora fájdalmat okoz neki a beszéd. Igazából nem tudta, hogy az arca is el van torzulva, és a látvány magáért beszélt.
Daniel felállt, lehajolt a durcás lány füléhez.
–Akkor készülj fel, mert még hosszú ideig lesz hányingered. Addig leszek a közeledben, míg kezemre nem adod – súgta. Oso közvetlen közelről érezte a férfi leheletét, a dohány illatot. Ő sosem cigizett, de most egyáltalán nem érezte zavarónak a füstös szagot, annál inkább a mondandót.
–Felejtsd el! – csapta vissza a fejét. Amennyire csak lehetséges volt, tágra nyitotta az ép szemét, így közvetlen közelről nézett farkasszemet a férfival.  Másodpercek töredéke volt csak a pillanat, ám Osonak mélyen a lelkébe vésődött.
–Meglátjuk! – lépett hátra Daniel, sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott.
A kinyíló ajtón majdnem beestek a Pérez fivérek.
Folytatás hamarosan.

Minden napra egy könyv – nyereményjáték szabályzat

Az EZ-Könyv játékot hirdet az EZ-könyv Facebook oldalán az oldal felhasználói számára

Minden napra egy könyv
címmel.

A játék időtartama: 2019.08.04-2019.08.31 

A játék menete:


1. Naponta bemutatunk egy vagy két könyvet. A játékosok az ez-könyv facebook oldalon megjelenő bejegyzéseket megosztják és lájkolják. Ahányszor megosztja a játékos az EZ-Könyv facebook oldalán megjelenő napi könyvbemutató bejegyzéseket,videókat annyiszor vesz részt a sorsolásban.
2. Az adott időszakban webáruházunkban vásárlói között egy könyvcsomagot sorsolunk ki. Nyomtatott könyv vásárlóknak dupla esély.
Kik vehetnek részt a játékban?

A játékon azon Magyarországon állandó lakhellyel rendelkező természetes személyek, felhasználók vehetnek részt, akik csatlakoztak a EZ-Könyv Facebook oldalhoz.

Nyeremények:
1.A résztvevő Játékosok (megosztók) között 2019. 09. 15.-én kisorsolunk  egy darab 2000 Ft, és egy darab 1000 Ft értékű könyvutalványt, valamint egy 500 Ft értékű sorsjegyet.
2. A webáruház vásárlói között kisorsolunk egy darab könyvcsomagot. 
 A nyertest e-mailben/Facebook privát üzenetben értesítjük, amelyben a nyeremény átvételének pontos feltételeiről, helyszínéről és határidejéről is tájékoztatást kapnak. A nyertes által megadott személyes adatok hiányosságáért/hibájáért (pl. névelírás, email-cím elírás stb.) a (szervező ) semmiféle felelősséget nem vállal. Személyes adatok kezelése: A játékban való részvételhez a felhasználó egyes Facebook-on megadott adataira van szükség, mely adatok az alkalmazás engedélyezésére való felszólítás előtt részletezve vannak a felhasználó előtt. Az adatvédelem megegyezik a www.ezkönyv.hu webáruház adatvédelmi nyilatkozatában leírtakkal. A nyertes a játékban való részvételével hozzájárul, hogy az EZ-Könyv webáruház a nyertes személyi adatait és személyes jellegű információit (név, állandó lakcím) díjmentesen nyilvántartásba vegye és a jelen nyereményjáték lebonyolítása és dokumentálása céljára a jövőben is díjmentesen kezelje a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvényben foglalt célból, valamint marketingtevékenysége és a Nyereményjáték lebonyolítása és dokumentálása céljára. További harmadik személyeknek a EZ-Könyv ezen információkat nem adja tovább. A EZ-Könyv kötelezettséget vállal arra, hogy a résztvevők személyes adatait a hatályos jogszabályi rendelkezések betartásával kezeli. Kik nem vehetnek részt a játékban? A játékban nem vehetnek részt a EZ-Könyv munkatársai. A játék szervezője az esetleges hibás, valótlan regisztrációkért felelősséget nem vállal. Az előírttól eltérő formátumú regisztrációk helyességének elbírálására a jogot a játék szervezője fenntartja magának. A nyeremények készpénzre nem válthatók. A EZ-Könyv magának a jogot jelen Játékszabály módosítására illetve kiegészítésére. NAIH szám bekérése folyamatban. Ezt a nyereményjátékot a Facebook semmilyen formában nem támogatja, azzal összefüggésbe nem hozható. This promotion is in no way sponsored, endorsed or administered by or associated with, Facebook.

 

Velencei Rita: Kávé és krémes

Minden Annamarinak
***
Név: Tóth Annamária
Életkor: 28 év
Születésnap: május 28. (Ikrek)
Szem: zöldeskék (vagy kékeszöld – a fényviszonyoktól függ)
Haj: világosbarna, félhosszú (kábé mint Drew Barrymore-nak a Charlie angyalaiban)
Foglalkozás: oktatásszervező (hát, ez elég unalmasan hangzik)
Hobbik: dumcsi a barátnőkkel, zenehallgatás, sütisütögetés (krémesek minden mennyiségben!)
Családi állapot: egyedülálló (sajnos)
*
Na, ezzel megvagyunk. Majd holnap beviszem a szemközti társkereső irodába. Már csak egy fotót kell találnom hozzá… Hopp, ez jó is lesz. Igaz, hogy ezen még Tibivel vagyok, de őt majd kivágom a képről.
1. fejezet
Minden azzal kezdődött, hogy Terka néném egy szeles, augusztus végi délutánon felhívott, és számon kérte rajtam, miért nincs pasim. Egyúttal közölte, hogy beíratott egy kerámiatanfolyamra, amelyet egy régi kedves barátnéja fog tartani, nem messze attól a háztömbtől, ahol lakom.
Terka néni időről időre felbukkan a jótékony feledés homályából, hogy alapjaiban rázza meg az ember szépen felépített univerzumát. Egy éve, két hónapja és tizenhét napja voltam facér, s ebbe a lassan megszokottá váló, egyhangú állóvízbe elemi erővel, üstökösként csapott be nagynéném telefonja.
– Aztán nehogy meghalljam, hogy nem jársz el rendesen! – rikoltotta végszó gyanánt vészjóslóan, és köszönés nélkül letette.
Első gondolatként az villant be, hogy milyen igaza is volt Jani bácsinak, hogy inkább szívrohamot színlelt, semmint hogy együtt öregedjen meg Terka nénivel. A továbbiakban viszont be kellett látnom, hogy kénytelen leszek megadni magamat a Terka néni képében üldöző sorsnak, mivel nincs kedvem megalázó szélmalomharcokban felőrölni értékes energiáimat.
Egy kerámiatanfolyam különben sem tarthat olyan sokáig (legalábbis szívből remélem)…
Szeptember
2. fejezet
Nyakunkon az iskolakezdés, indulnak az őszi nyelvtanfolyamok. Főnökasszonyunk pontban nyolc órakor belibegett kis piros kosztümjében, és előadta az elképzeléseit.
– Nálunk legyen a legtöbbféle nyelv, a legtöbb anyanyelvi tanár és a legszuperebb tantermek! A B.Ábel Nyelviskola híres a minőségéről. Ezt persze a konkurencia is tudja, de a legfőbb, hogy a hallgatóink is tisztában legyenek vele! – szögezte le, és tűzvörösre festett karmaival egyenesen rám mutatott. – Megrendelted már a hirdetéseket, Annamari?
– Épp dolgozom rajtuk – válaszoltam, és óvatosan félrecsúsztattam a horoszkópnál nyitva hagyott hírlapomat.
– Helyes… Majd szeretném látni – hagyta jóvá, sarkon fordult, és kitipegett tízcentis tűsarkain, csak egy átható parfümfelhő maradt utána, ami nyomokban Terka néni hajdani Krasznaja Moszkva kölnijére emlékeztetett.
Verával kissé értetlenül néztünk egymásra. Még túlságosan reggel volt ahhoz, hogy felvegyük ezt a szédítő fordulatszámot. Már éppen folytatni akartam a horoszkóp böngészését, amikor Zsuzsa visszatért, egy csésze gőzölgő kávét kavargatva.
– Ja igen, azt akartam ezzel mondani, hogy van egy finn hölgy, a volt sógornőm szomszédja, akinek megígértem, hogy kap egy csoportot, de csak csütörtökön és pénteken ér rá, hattól nyolcig. A finn egy nagyon egzotikus nyelv, vinnék, mint a cukrot! Szandra, az unokahúgom most jött haza Korfuról, perfekt görögből, és még nincs állása. – Belekortyolt feketéjébe, amit rendszerint méregerősre főzet Verával. – Hm… most pont jó benne a cukormennyiség, Vera! Hirdessünk meg egy kezdő görög tanfolyamot! – folytatta felém biccentve. – Hajnikám új barátja pedig oktatási szoftvereket forgalmaz, veszünk tőle néhány újdonságot.
Nos, a lobbiérdekek nálunk is erőteljesen befolyásolják az üzletpolitikát…
***
A napom további része azzal telt, hogy a főnökasszony igényei szerint állítsam össze a félév órarendjét. Finn tanfolyam mindig csütörtök-péntek este?! Ki a bánatos pitypang fog erre jelentkezni? Már előre láttam magam előtt: Zsuzsa naponta fog ostromolni azzal, hogy mikor jön végre össze a kellő számú, mindenre elszánt jelentkező. Brrr!
Mit is ír a horoszkópom?
Az Ikrek ma új kihívásokkal találkozik a munkahelyén. Legyen nagyon körültekintő! Szerelmi életében egy új románc lehet kibontakozóban.
Új szerelem? Ez már jól hangzik. Bár én a régivel is teljesen meg lennék elégedve.
Amikor még Tibi ébresztett reggelente, édesebb volt a cappuccino, és szebben csicseregtek a madarak. Ritkábban esett az eső, a napsütéses órák száma már-már a trópusi éghajlatot idézte, elenyésző volt a légszennyezettség a városban, és még a jegyellenőrök is szélesen mosolyogtak az emberre. Röviden szólva: a világ egy sokkal boldogabb hely volt.
– Leugrom a boltba. Hozzak neked is valamit? – Vera hangja térített magamhoz a bambulásból.
– Ó igen, egy-két krémest hozhatnál.
A krémes a gyengém. Akár kettőt is képes vagyok egy ültő helyemben befalni belőle (akut szívfájdalom esetén akár két és felet is). Nekem aztán édesmindegy, hogy sima hagyományos, holland, francia vagy mézes krémes – én mindet imádom. Kár, hogy ez egyáltalán nem látszik meg rajtam. Százhetvenhárom centi magas vagyok, és csak ötvenhét kiló. Ezen semmiféle hízókúra nem tudott még segíteni.
Az Ikrek ma ne vegye félvállról a kötelességeit, mert könnyen megütheti a bokáját. Figyeljen oda partnerére is, nehogy úgy érezze, hogy elhanyagolják!
Az összes kéznél levő újság horoszkópját át szoktam böngészni reggelente.
Az Ikrek ma érdekes ismeretséget köthet.
Csak azt tudnám, hogyan figyeljek jobban a partneremre, ha nem létezik, és hol bontakozik már az a bizonyos románc. Remélem, nem Luigira céloznak…
Luigi az olasz óraadónk. Az utóbbi hetekben az a gyanúm, hogy flörtöl velem: úgy kerülget, mint macska a forró kását. Egy Csányi Sándor-külsejű (a színészre gondolok), vérmes itáliaitól ez talán nem is olyan meglepő. Pár napja egy doboz olasz bonbonnal ajándékozott meg, és az volt az érzésem, hogy ezért cserébe valamit vár tőlem.
– Jó reggelt, szevasztok! – robbant be Hamilton Keti, és majdnem kiverte a visszatérő Vera kezéből a krémeseimet. – Hopp! Sorry! – szabadkozott, előreengedve Verát a kis csomaggal. – Megjöttem. A diákok?
– Azt hiszem, már mind a tanteremben vár.
– That’s fine. Akkor futok is.
– Itt vannak a fénymásolt lapok – szólt utána Vera, egy pakkot nyújtva felé.
– Köszi, darling! – Azzal Keti elviharzott órát tartani.
Összemosolyogtunk Verával.
Keti tulajdonképpen Kati, természetesen. Csak mi hívjuk így magunk közt, mióta férjhez ment egy angolhoz, és kicsit maga is angollá vált. Azóta bizonyos allűröket vett fel: enyhe angol akcentussal beszél, és a teát is kávétejszínnel issza. És persze folyton rohan, mert mindig késésben van. Viszont cserébe, azt hiszem, legalább jó tanár.
– Köszi a krémest! – bólintottam Vera felé, immár teli szájjal.
Persze a telefon többnyire akkor szokott megszólalni, amikor épp a számba tömöm a következő falatot, még véletlenül sem akkor, amikor lenyeltem. Szerencsére Verára ilyenkor is számíthatok.
– Angoltanfolyam? Hogyne. Három szinten, és indul nyelvvizsgára felkészítő is. A szintfelmérés pénteken, fél öttől. Érdekli? Felírom az adatait, jó?…
Mire elfogyasztottam a két krémest, már volt három új jelentkezőnk.
– Jó reggelt, Annamari és Vera – jelent meg az ajtóban Zita, az egyik némettanárunk. – Zsuzsát nem láttátok?
– Azt hiszem, tárgyal – feleltem. – Sürgős lenne?
– Á, nem – válaszolta beletörődő tónusban, és levette szögletes, barna keretes szemüvegét. – Két napja nem tudom elcsípni. – Toporgott, mintha azon tanakodna, leüljön-e nálunk a titkárságon, vagy elinduljon haza.
– Kérsz egy kávét? – kínálgatta Vera, és már meg is indult a termosz felé. – Most főtt ki. Hátha pár percen belül megérkezik.
– Rendben, köszönöm – adta meg magát Zita, és helyet foglalt. Átvette Verától a kávét, beledobott három kockacukrot, és szórakozottan kavargatni kezdte.
Tibi is három cukorral itta, kávékrémporral. Naponta akár négyet is megivott, és semmi hatással nem volt rá. Amikor aludni akart, aludt, akár közvetlenül kávézás után is.
– Arról lenne szó – szólalt meg Zita, tétován adagolva mondanivalóját –, hogy nyertem egy ösztöndíjat. Kimehetnék Svájcba. Ezért szeretnék beszélni vele.
Hűha. Ez számomra azt jelentené, hogy vihartempóban új némettanárt kell találnom a helyére.
Zsuzsa pár percen belül be is futott, a plázacica külsejű lánya és egy hasonlóan trendi fiatalember társaságában.
– Hadd mutassam be nektek Zolit, aki a szupertechnikát hozza el nekünk, interaktív táblák képében! Ismerkedjetek meg vele, mostantól gyakran fogtok találkozni! A mi tantermeink lesznek a legmodernebbek! Annamari, ezt is írjuk bele a hirdetésbe!
Amíg sorra bemutatkoztunk egymásnak, Zita máris lefoglalta magának a főnökasszonyt, aztán egy pillanattal később megrohantak az óráról kitóduló angolos diákok, hogy befizessenek a tankönyvekre. Alig fogytak el, már újra csörgött a telefon, aztán megérkezett Réka, az olaszos, Anikó, az (egyik) angolos, Vera maratoni fénymásolásba fogott – szóval beindult a nap.
***
Ebédszünetben elugrottam a sarki Szantorini kávézóba, ahol már előre el szokták készíteni nekem az ebédemet: pizzát, spagettit, gíroszt – mindig a konyhafőnök ajánlatát. Jól ismerjük egymást a tulajjal, valaha hozzánk járt angolra. Egy jókora adag cappuccino mellett szoktam ebédelni, és figyelgetem a betérő embereket. A lelkem mélyén mindig abban reménykedem, hogy egyszer Tibi is betoppan, ahogy annak idején nemritkán tette. Sokszor járt errefelé munkaügyben, így gyakran együtt tölthettük az ebédidőnket.
Azok a boldog, Tibis napok, ég veled…
***
Délután nekiálltam az új hirdetés megszövegezésének, aztán a gépemen szépen megszerkesztettem. Jó lett volna megmutatni Zsuzsának, de már órák óta nem bukkant fel, talán vásárolni ment a lányával.
A telefon változatlan lelkesedéssel csörgött csakúgy, mint délelőtt.
– Halló, Detti vagyok. Csak azért hívlak, Annamari, hogy mi újság, lesz-e tanfolyam.
Detti a franciás-spanyolos óraadónk. Azaz csak lenne, ha tudnánk neki hallgatókat adni. Valami rejtélyes oknál fogva a jelentkezők száma sosem képes elérni a bűvös hatos álomhatárt, így csupán örökös reménybeli diákok maradnak. Detti, szegény, időről időre betelefonál, hogy érdeklődjön. Érdekes, hogy az olasz mennyivel kelendőbb… Ezt a rejtélyt talán soha nem fogom megfejteni.
Fél három körül megjött Károly is, a másik némettanárunk, egyenest a gimiből, ahol főállásban dolgozik. Szinte teljes mára a létszám. Vagyis nem, Luigi még nincs itt.
Voltaképp nem is tudom, hányadán állok vele. Nem akarok belebonyolódni, veszedelmes híre van. Járt már Gabival, a harmadik angolosunkkal, aztán Vera elődjével, és megkörnyezte a diákok jó részét is (persze a nőket)… Nem mondom, sármos meg helyes, de nem kívánok egy következő trófea lenni a gyűjteményében, meg hogy mindenki rólunk pletykáljon.
Mindazonáltal a bonbonja nagyon finom volt. Marcipános, ami az egyik kedvencem.
Mivel Zsuzsa háromnegyed négyig sem került elő, elküldtem a lapnak a hirdetést. Most már ilyen lesz, akár tetszik neki, akár nem!
– Jössz ma a fitneszbe? – kérdezte Vera, és készülődni kezdett.
– Azt hiszem, nem – válaszoltam némi lelkifurdalással. Az utóbbi időben egészen leszoktam a testmozgásról. Tibi rosszallóan ingatná a fejét, ha erről tudomása lenne.
Miután Vera elment, én még felhívtam a kultúrházat, titkon azt remélve, hogy a kerámiatanfolyamon már egyetlen hely sincs, és én megúszhatom. Sajnos azonban Terka néni már mindent elintézett, rám csupán a részvételi díj kipengetése maradt. Szombat délelőtt már kezdődik is, és egészen karácsonyig eltart! Ez azért több, mint amit egy ember elviselni képes.
– Feltétlenül hozzon magával olyan inget vagy kötényt, amit nem sajnál, drágám! – mondta búcsúzóul a hölgy, akivel beszéltem.

Tiszlavicz Mária: Lüktetés

– Kérsz sört?
Nem tudom, honnan jön a kérdés. Arcomra fagyott hamis mosollyal forgatom a fejem, míg észreveszem a söröspoharat, már foszlik el a hab a tetejéről. Tekintetem tovább siklik a poharat tartó kézre, keresem, kihez tartozik. Feljebb kell emelnem a fejem, mint számítottam rá, és a legmagasabb makói fiúval találom szemben magam. Talán ő a legmagasabb a lengyel néptáncfesztivál résztvevői között. Dumbó, így nevezte el barátnőm, Emma, mert hatalmas, elálló fülei vannak. Legalább fél fejjel magasodik a csoportja fölé, a felvonuláson könnyen kiszúrtuk szegényt a hibájával együtt. Nem mondtam Emmának, de nekem kedvencem az a nagyfülű kiselefánt, és a fiú tényleg emlékeztet rá.
A háttérben összekeveredik a táncolók és a vásárban tolongók zsibongása, a szabadtéri tűz megvilágítja Dumbó arcát. Bőre izzadságtól fénylik, sötét, hullámos haja a homlokára tapad, mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. Erdei fenyőre emlékeztető illat lengi be, a fakeretek illata jut eszembe róla, amire a festővásznat feszítem. Akaratlanul is közelebb hajolok hozzá, hogy jobban érezzem, és közben alaposabban megnézem magamnak. Fehér inge ujját könyékig feltűrte, láthatóan nem fázik a fellépő ruhájában. Augusztus vége van, a Tátra felől hűvös szelek fújnak. A fiú kitartóan tartja előttem a sört, másik kezében egy félig üres poharat fog. Nem lehet több tizennyolc évesnél, döbbenek rá, ahogy simára borotvált arcába nézek. Egyidős velem.
– Köszi – motyogom. De nem iszom sört, akarom mondani, aztán mégis elveszem a poharat.
Dumbó lehuppan mellém a farönkre, háttal a tábortűznek, és egy darabig szótlanul nézzük a rögtönzött táncházat. A délutáni nap sugarai csak a fák tetejét ragyogják be, a hatalmas máglya és az oszlopok közé aggatott lampionok fénye játszik a tisztáson táncolókon. Az a furcsa alkony száll ránk, mikor minden rózsaszínes-vöröses árnyalatba öltözik, és szinte vibrál a légkör. Olyan tökéletes az árnyék és fény játéka, ahogy a szoknyák és szalagok incselkednek a színekkel, hol feketében, hol szivárványszínben pompáznak – kedvem lenne lefesteni.
Körben idegen emberek állnak, lengyelek, svédek, olaszok, és még ki tudja, milyen népek mosolyogva nézik a produkciót, sokan fényképeznek vagy kameráznak. A tánctanáromnak igaza volt, ezen a fesztiválon mindig favorit a magyar csapat, mindegy, honnan jönnek, és mit táncolnak.
– Király ez a fesztivál! – mondja Dumbó, de nem néz rám. Nagy kortyokban megissza a sörét, dúdolgat, csizmájával veri a ritmust. Térde a mellkasával van egyvonalban, nem az ő hosszú méreteinek tették ide ezt a pihenőnek szánt farönköt. – Pedig azt mondták, iszonyatos lesz a hajtás a verseny miatt.
– Gondolom, arra értették, hogy erős a mezőny – mondom bizonytalanul, pedig nem is ismerem a csapatukat. Csak tegnap láttam őket először. – Csúcs volt tegnap a műsorotok a nyitógálán. Meg a mai fellépésetek is jó volt.
A fiú felém dob egy mosolyt, talán köszönömöt is mond, de nem értem, mert erősödik a zene, a táncosok kurjongatnak és kiabálnak.
Arcom zsibbadni kezd a ráerőltetett mosolytól, és a gombóc a torkomban egyre csak nő. A párok között megint meglátom Emmát, egy helyes, borostás fiúval táncol. Bezzeg őt egyből felkérték!
– Levente vagyok – szólal meg mellettem a fiú.
– Boróka – suttogom a söröspohárnak. Akárhányszor bemutatkozom, úgy érzem magam, mintha bioszóráról maradtam volna itt. Megrázom a felém nyújtott jobbot. Kézfogása határozott, de nem szoros. – De azt szeretem, ha Borkának hívnak.
– Borka.
Nem mondja, nem suttogja, csak leheli a nevem. Olyan puhán, hogy idegenül hangzik a fülemnek. Felkapom a fejem, egyenesen ránézek, viszonozza a pillantásom. Sötét szeme van. Csontozata erős, arányos, mint egy görög szoboré. Tovább tartja a tenyerében az ujjaimat, mint a mozdulat indokolná. Meleg markában elvész a kezem, mint egy féltőn ölelő kabátban, és ráeszmélek, hogy máris elfelejtettem, hogy hívják.
– Ti tulajdonképpen honnan jöttetek? – kérdezi, miután elengedte a kezem, és ezúttal kíváncsian méreget. – Majdnem azt kérdeztem, kik vagytok. – Emma felé bök az állával, és széles vigyorral várja a válaszom. Rés van a felső két metszőfoga között.
Megforgatom a kezemben a söröspoharat, és hosszú órák óta először őszintén elmosolyodom.
– Táncosok vagyunk Balassagyarmatról – felelem. Zavar Dumbó fürkésző tekintete, ezért visszafordulok a sörben cikázó buborékok felé. Nekem ő már Dumbó marad. – A tanárunk évtizedek óta zsűrizik itt a fesztiválon, és úgy döntött, elhoz kettőnket. Mivel idén van egy konferencia is. A folklór és a kultúra a huszonegyedik században.
– Jó lehet. Mármint a konferencia.
– Ja, az. – Visszafordulok a táncolók felé. Nem tudom levenni a szemem Emmáról. Igazságtalanság, én szúrtam ki a felvonuláson a borostás srácot. Azon kapom magam, hogy dől belőlem a szó, csakhogy eltereljem a figyelmem Emmáékról. – Minden zsűritag a kultúráról és a gyökerekhez való ragaszkodásról beszél. Mindenki a saját anyanyelvén beszél, és szinkrontolmács fordít, de olyan monoton a hangja, hogy percenként tudnék ásítani. Elvileg az lenne a cél, hogy kitaláljanak valamit, hogyan hozzák közel a folklórt a mai, modern társadalomhoz, de senki sem mondott még eddig semmi használhatót. Szerintem csak elbeszélnek egymás mellett. Kicsit másra számítottam. Izgalmasabbra. De a fesztivált élvezem, tök jó, hogy ennyiféle nép jött itt össze.
– Hassatok egy kicsit a tanárotokra, hogy max. pontot adjon holnap a versenyprogramra.
Dumbó pillantásától viszketni kezd a karom, de sikerül megállnom, hogy vakarózni kezdjek.
– Luca néni igazságos. Annyit pontot fog adni, amennyi jár, de szerintem nyugodtak lehettek. Baromi jók vagytok!
Dél-alföldi zene csendül fel, a táncolók kört alkotnak. Egyszerre kapkodják a lábukat, egészen magasra, a sarkuk a térdüket veri. Innen is látom, mennyire izzadnak, szaporán szedik a levegőt, de a mosoly az arcukon őszinte. Boldogan néznek egymásra, miközben énekelnek és forog a kör körbe-körbe. Van állóképességük, azt meg kell hagyni.
Emma is jól bírja, bár ő liheg a legjobban. Bárcsak velem táncolna a borostás srác, de valószínű, pár perc után kidőlnék a sorból, és szűkölve kaparnék a hörgőtágítóm után. Pocsék dolog az asztma.
Egy fekete hajú, nagyon pirosra rúzsozott lány felénk néz. Ő az egyetlen, aki nem mosolyog. Szája keskeny vonallá préselődik, de a következő pillanatban tovább viszi a kör, nem látom az arcát.
– Kösz – szólal meg mellettem Dumbó.
Csak most tudatosul bennem, hogy még mindig engem néz. A tűz és a színes lampionok fényében furcsa árnyalatot ölt a szeme, barnából játszik szürkébe és zöldbe. Ahogy lobog a hátunk mögött a láng, úgy tekeregnek a színek az íriszében, mint a lávalámpa buborékjai. Órákig el tudnám nézni. Igazi kihívás lenne papíron megörökíteni ezt a szempárt.
–Ugyan, ez tény – legyintek. Visszafordulok a sör felé. Kezd felmelegedni, kár lenne érte, ezért Dumbó felé nyújtom. – Látom, hogy szomjas vagy, idd csak meg nyugodtan. – Kérdőn néz a pohárra, majd rám, aztán vissza a pohárra. Belefogok a magyarázatba, de érzem, arcom elvörösödik, és nem csak a melegtől. – Igazából én nem iszom alkoholt. Csak azért fogadtam el, mert nem akartam bunkó lenni. Bocs, tényleg.
Szemöldöke a homlokára csúszik, szája sarkában nevetés bujkál, de nem engedi szabadon, csak elveszi a poharat. Ujja egy pillanatra hozzáér az enyémhez, nedves a poharára kiült párától.
– Nem volt rád írva.
– Csak kedves akartál lenni, tudom. Az is voltál. – Bátorítóan rámosolygok, legalábbis próbálok bátorító lenni, bár azt sem tudom, azt hogyan kell.
Dumbó is elmosolyodik végre. Egy hajtásra kiissza a sört, elégedetten sóhajt, egész testtartása meglazul. Fáradtnak tűnik, amit nem is csodálok. Délelőtt felvonulás, táncolva végig a város főutcáján, a tánccsoportoknak legalább négy helyen meg kellett állniuk és egy-két koreográfiával szórakoztatni a nézőközönséget. Délután fellépés, húsz perces műsor a fülledt fesztiválsátorban. Ráadásul tegnap este a nyitógála is sokáig elhúzódott, és utána is jó nagy bulit csaptak. Akkor a szerbek meg a spanyolok vitték a táncházat, ma a magyarok, bár a programfüzet szerint a mai nem volt betervezve.
– Egészségetekre, Fül! – kiáltja el magát egy fiú az orrunk előtt, és egy-egy felespoharat nyom a kezünkbe. Elkeni szavait, orromba állott cefreszag kúszik. – Ezt igyátok meg, hogy holnap szerencsénk legyen, aztán Tanci bá’ üzeni, hogy lámpaoltás! Tudod… – A fiú megforgatja a szemét, piros arcába beleolvadnak pattanásai, vászonszalagos szalmakalapja csálén ül a fején. Mielőtt bármit is mondhatnánk, már odébb is sétál.
Ezt a poharat is fel akarom ajánlani Dumbónak, ám legnagyobb meglepetésemre kikapja a kezemből, és mindkét pohárból a földre önti a pálinkát.
– Ha alkoholizálnál, sem engedném, hogy ezt megidd – magyarázza. – Csutora állítólag maga főzte a kémialaborban. Csakhogy meghúzták kémiaszigorlaton. Ennek nem tenném ki a májam…
Dühös pillantást küld részeg társa felé, miközben egymásba teszi a kiürült poharakat. Nem tudom visszatartani, kitör belőlem a nevetés.
– Köszönöm, hogy megmentettél!
– Nem tesz semmit! – Mosolyogva néz egy darabig, amitől belém szorul az iménti jókedv, és szégyenlősen elbújik lelkem mélyére. Dumbó a térdére csap, majd feláll. – Hát akkor, mennem kell, összeszedem a cuccom. Jót beszélgettünk. Holnap megnézitek a versenyprogramot?
– Ki nem hagynánk! – Én is feltápászkodom, de közel sem sikerül olyan fürgén, mint Dumbónak. – A második sorból fogunk drukkolni nektek!
– Akkor, holnap találkozunk.
– Holnap!
Biccent egyet, majd hosszú léptekkel csatlakozik társaihoz. Elmerengve nézem, hogyan pakolják össze hangszerüket a zenészek, hogyan gyülekeznek a táncosok, karjukon vállfára akasztott ruhák, kalapok, csizmák. Dumbó kimagasodik közülük, és egyszer mintha visszafordulna felém, de aztán szóba elegyedik a piros rúzsos lánnyal. Összevonom a szemöldököm. A lány Dumbó karjára fekteti a kezét, szélesen mosolyog rá. Dumbó kiveszi a lány kezéből a csomagját, és készségesen cipeli helyette. Tulajdonképpen egész aranyosak együtt, a lány alig ér Dumbó mellkasa közepéig.
– Annyira helyes ez a srác! – szólal meg mellettem váratlanul Emma. Ránézek, kipirult arcáról és vöröslő ajkáról tudom, hogy smárolt a borostás fiúval. Holnap, legkésőbb holnapután tuti tovább lépnek, ahogy Emmát ismerem.
Belém hasít a féltékenység, ugyanakkor a felismerés is, hogy legalább tíz perce eszembe sem jutottak.
***
Másnap egész délelőtt a konferencián ülünk Emmával, hatalmába kerít az érzés, hogy sosem lesz vége. Utoljára a spanyol hölgy kap szót, a tolmács ellenére is hallom pergő, dallamos szavait. A magas és mély hangzók szapora váltakozásáról a tegnapi táncház jut eszembe, és hirtelen Dumbót látom magam előtt, ahogy felém tartja a sört. Megrázom magam, lopva körülnézek, és megdörzsölöm az arcom. Melegebb van itt bent, mint gondoltam. Mikor vége az előadásoknak, valósággal kimenekülök a szabadba. A havas hegyek felől fújó szélben alaposan kiszellőztetem a fejem, a szívverésem is lelassul.
Délután szabadok vagyunk, céltalanul sétálunk a városban a füstölt sajtoktól és giccses szuvenírektől roskadozó bódék között, henyélünk egy csendes, cukorillatú kávéházban, és századszor is kénytelen vagyok végighallgatni, milyen jók a makói fiúk. Legszívesebben Emma fejéhez vágnám, hogy fogja be, majd este tesztelheti, melyik is a legjobb.
Csak akkor jövök rá, mennyire vártam a délután hat órát, mikor helyet foglalunk a fesztivál központjául szolgáló cirkuszi sátor közepén, a színpad jobb széle előtt. Mivel a konferencia résztvevői vagyunk, a VIP-részlegbe szól a jegyünk. Én kerülök a sor szélére, de innen is jó a rálátás a színpadra. Hiába egy másik tánccsoport, nagyon drukkolok a magyaroknak, hogy ügyesek legyenek, és ne csak a közönséget nyűgözzék le a versenyprogramjukkal, hanem a zsűrit is.
Nagyot dobban a szívem, amikor a táncosok énekelve színre lépnek. Dumbót azonnal kiszúrom, leghátul áll, lazán átnéz mindenki feje fölött. Lendületes táncaikat és vidám dalaikat tapssal kíséri a közönség. Most is jár a lábam a ritmusra, a fejemet a szoknyák ringásával egyszerre mozdítom, és amelyik nótát ismerem, halkan velük éneklem. A színpad előtt két fotós rohangál, minél jobb pózban akarják elkapni a táncosokat. Hát igen, ez a rengeteg alsószoknya, és a sok, fényesen csillogó csizma nem semmi látvány!
Miközben nézem, azon töprengek, mi Dumbó valódi neve. Hiába illik rá, mégsem szólíthatom a kiselefánttól kölcsönzött néven, ha legközelebb találkozunk. Mondjuk ma este. Az órámra pillantok, még van bőven az ő műsorukból és az esti programból is. Legszívesebben siettetném az idő múlását. Biztosra veszem, hogy a makóiak ma is a tábortűz körül fogják kiengedni a gőzt, és akkor talán lesz alkalmam beszélgetni Dumbóval. Pulzusom az egekbe szökik. Aztán meglátom, kivel táncol. Azzal a lánnyal, akinek tegnap olyan készségesen segített. A lány szélesen vigyorog, pirosra rúzsozott ajka alól előbukkannak ragyogóan fehér fogai, Dumbó szélesen viszonozza a mosolyt, miközben együtt forognak. Olyanok, mint az egymásba feledkező szerelmesek. A szívem hirtelen ütemeket hagy ki.
Elhallgat a zene, és a fiúk magukban kezdik el a szatmári verbunkot. Azonnal kiesik a fejemből minden más gondolat. Hideg futkos a karomon és a hátamon, egyre gyorsabban, mert a fiúk is egyre gyorsabb ütemet diktálnak. Akrobata mutatvánnyal ér fel, ahogy egyszerre ugranak, egyszerre csapnak a csizmasarokra a levegőben, és egy emberként érkeznek vissza a színpadra. Csodálom, hogy a helyén maradt a kalapjuk, biztos gumiszalaggal fogták a fejükhöz, de hiába meresztem a szemem, nem látok árulkodó nyomot.
Géppuska lábuk felkavarja a port, lihegésüket elnyomja a sok csattanó tenyér, a fülledt melegben arcszesz illata száll felém, miközben fordulnak egyet. Ezt is olyan egyszerre csinálják, hogy valóságos szelet kavarnak az állott sátorbelsőben. Szélmalomként lendül a karjuk, jobbra és balra hajolnak, verik a csizmaszárat, és közben kurjongatnak és füttyögnek. A közönség már eksztázisban van, izgalom hullámzik a sötét arcok fölött.
Egy térváltásnál Dumbó kerül előre, átbújik két másik srác karja alatt, de szegénynek beakad a kalapja, leesik a színpadról, és legurul a széksorok elé. Dumbó csak egy pillanatra néz utána, járja tovább a táncot fedetlen fővel.
Mire észbe kapnék, felpattanok a helyemről, felkapom a kalapot, mielőtt valamelyik fotós megtaposná. Visszaülök a helyemre, úgy szorongatom azt a szerencsétlen fejfedőt, mintha a fiúk lendülete elsodorhatná a kezemből.
A taps gyorsul a színpadon, és a nézők is csatlakoznak hozzájuk. A makói fiúk, ha eddig gyorsan táncoltak, most még inkább rákapcsolnak. Eltátom a számat a precíz mozdulatok láttán. Lábemelés, csapás, ugrás, csapás, majd csak ugrálnak, talpuk alig éri a deszkákat, és a levegőben csapnak a csizmaszárra. Elképesztő látvány! Amikor beleállnak az utolsó mozdulatba, felocsúdni sincs időm, máris forognak be a lányok, és kezdődik a csárdás. Gyönyörű kosztümjük van, egyszerű, de káprázatos szoknyák, én azonban még a verbunk hatása alatt állok. Ez a finálé, ilyet még nem láttam! Ezerrel ver a szívem, még most is bennem dübörög a ritmus, amit a fiúk diktáltak a végén.
Arra eszmélek fel, hogy a közönség körülöttem felpattan, és a hangos ováció valósággal szétszakítja a sátrat. Gyorsan csatlakozom, vigyorogva ünneplem én is a makóiakat. Megérdemlik a tapsot, elvarázsolták a nézőket. Szaporán lihegnek, izzadt bőrük fénylik a reflektorok kereszttüzében, mosolyogva meghajolnak újra és újra. Végül integetnek, és levonulnak a színpadról.
Előre szaladok, és Dumbó felé nyújtom a kalapot. A színpad csak a derekamig ér. Dumbó mosolyogva letérdel elém, szinte lehasal, én lábujjhegyre állva a fejébe nyomom kalapját. Közben elkapja a másik kezem, és egy csókot nyom rá. Aztán kacsint, majd eltűnik az oldalsó lejárón. Az egész nem tartott tovább, mint amíg kettőt dobbant a szívem.
Vaku villan közvetlenül az arcom mellett, és ez észhez térít, visszafutok a helyemre. Tenyeremet arcomra szorítom, de így sem tudom csillapítani azt a forróságot, ami elöntötte a testemet. Emma röhög mellettem, száját a markába rejti.
Elfordulok tőle, a színpad mellett, a félhomályban még ott állnak a makóiak, körbejár néhány palack, és úgy nyelik a vizet, mintha egy hete nem ittak volna. A színpadra irányított reflektorok körbeforognak, amíg átrendezik a mikrofonokat a következő együttes zenészeinek, és pár másodpercre megvilágítják Dumbót. Elkapom a pillantását, mosolya kiszélesedik, majd ajka megmozdul, és valamit mond nekem.
Azt hiszem, megköszönte, hogy visszaadtam a kalapját.
Aztán piros rúzsos párja lép mellé, valósággal hozzásimul. Követi Dumbó tekintetét, arcvonásai azonnal megkeményednek. Ajka mozog, Dumbó máris vele foglalkozik.
Belső szerveimre egy láthatatlan kéz csomót köt.
***
Ahogy sejtettem, az este megint táncházba torkollik a tábortűz mellett. Emma megint a borostás fiú karjaiban pörög. A makói táncosok láthatóan sokkal felszabadultabbak, mint tegnap, több üveg sört látok a kezekben, és le merném fogadni, hogy füves cigaretta jár körbe. Túl vannak a versenyen, megtettek mindent, ami tőlük telt, a többi fellépésnek nem lesz ekkora tétje.
Egy darabig nézem a táncolókat, de már nincs kedvem velük énekelni. Ma sem kért fel senki, és hiába nézek bármerre, csak Emmát és a pasiját látom.
Hátat fordítok az egésznek, és a fabódék felé indulok, amerről sülő hús illata száll felém. A kínálatot fixírozom, egyelőre csak tisztes távolságból, de innen is ki tudom venni a hagymás ragut a kondérokban és a megpirult kolbászokat a hatalmas serpenyőkben. Önkéntelenül is nyelek egyet. Egy szakács áll fehér köpenyben a pult mögött, hatalmas, lisztes héjú kenyérből szel egy jókora szeletet. Szinte ide hallom, ahogy megroppan a kenyérhéj a kés alatt.
Nem kéne ennem, így is olyan széles a combom, mint Emma két lába lazán egymás mellett. A csípőmre rakódott zsírpárnákról nem is beszélve. De a makóiak között is van egy gömbölyded lány, szólal meg egy suta hang a fejemben, mire rögtön letorkollja egy másik, erősebb: de annak a lánynak melle is van, jó nagy, nem olyan aprócska alma, mint az enyém. Ilyen szánalmas alakkal sosem fog egy fiú sem táncba hívni, és az sem segít, hogy itt állok nyálcsorgatva a kajásbódék előtt. Legyen elég vacsorára az az alma, amit a versenyprogramok után elrágcsáltam!
– Kérsz a kolbászomból?
Fel sem fogom, hogy hozzám beszél valaki. Megfordulok, hogy sétáljak egyet, és két hatalmas kolbásszal találom szemben magam. Lelógnak a papírtányérról, amit már pirosra festett a kisült zsír. Mustár, káposzta és friss, ropogós, barna kenyér áll halomban mellettük a tálcán. Hangosan megkordul a hasam.
– Öhm… – Nem jön ki más a számon, aztán rádöbbenek, hogy bunkóság ilyen nyíltan szemezni egy idegen kajával. Felemelem a fejem, és először fekete mellényt látok, alatta fehér inget, mely nedvesen tapad egy széles mellkasra. Gyorsan tovább emelem a fejem, és mielőtt meglátom az arcát, már tudom, hogy Dumbó áll előttem.
– Te szóltál hozzám az előbb? – kérdezem.
Felcsillan a szeme, elvigyorodik. Még a rés is mosolyog az első fogai között.
– Persze! Meg akartam köszönni, hogy felvetted a kalapom. Meg megkérdezni, éhes vagy-e. Szívesen megosztom veled a vacsorámat… – Megemeli a tálcát, sült kolbász és köményes káposzta illata befurakszik az orromba, megtelepszik a számban. Ha nem kóstolhatom meg, csak egy falatot, vagy belehalok, vagy ámokfutásba kezdek.
Hirtelen kitör belőlem a nevetés.
– Ezt a meghívást nem lehet visszautasítani! És nincs mit. Mármint a kalapot – teszem hozzá.
– Kösz még egyszer. Üljünk oda – bök a hátam mögé, és határozott léptekkel elindul. Alig bírom követni. – Hozok valamit inni. Mit kérsz?
– Majd én. Te hoztad a kaját, a piát én állom. Sört?
– Inkább bort.
– Vöröset? – Egyszerűen érzem, hogy ő amolyan vörösboros fiú. Azt hiszem, most értem meg, miért mondja mindig apám azt, hogy a száraz vörösbor igazi férfias ital.
Elkapom a fejem, és úgy teszek, mintha a táskámban kotorásznék. Hogy juthatott ilyen az eszembe?
– A vörös jó lesz!
– Mindjárt jövök! Ezt itt hagyom – hajítom az asztalra a táskámat, és pénztárcámat a kezembe fogva elsietek a bódé felé. Nem akarom, hogy Dumbó lássa, mennyire piroslik az arcom.
Röpke öt perc alatt megszerzem az italt, három deci, hideg, száraz vörösbort, és egy palack Sprite-ot magamnak. Dumbó csak ül az asztalnál, egyik kezét a táskám pántján pihenteti, másik kezével az állát támasztja, és üveges tekintettel néz előre. Szerintem nem sokat foghat fel abból, ami körülötte történik. Túl közel kerültünk a tábortűzhöz, innen, ahová le kell ülnöm, pont jól lehet látni Emmát, ahogy összebújik a borostás fiúval. Eszembe jut, első nap mennyire szerettem volna én ilyen közelségbe kerülni vele. Megkérhetném Dumbót, hogy cseréljünk helyet, de nem merem.
Leteszem elé az italát, mire mintha álomból ébredne. Egy pillanatra zavart látok az arcán, aztán felderül, és mosolyogva felnéz rám. Végre egyszer nem az én nyakam törik hátra, gondolom, és lassan letelepszem a padra.
– Kösz! Melyiket kéred? – tolja felém a tálcát, majd kést és villát rak elém.
– Jó lesz a kisebb. Az is elég soknak tűnik.
– Akkor, jó étvágyat!
Kézzel fogja meg a kolbászt, alaposan megforgatja a mustárban, és nagyot harap belőle. Behunyt szemmel élvezi a vacsoráját. Tör a kenyérből, a káposztát villára szúrja. Szaft csurran ki a szája sarkából, kenyérbéllel törli le. Kinyitja a szemét, és abbahagyja a rágást, ahogy meglát.
– Nem vagy éhes? – kérdezi. Mintha aggodalmat hallanék a hangjában. – Vagy nem ízlik?
– Ó, de, éhes vagyok! – vallom be az igazságnak megfelelően. – Csak… Jó nézni téged. Olyan, természetes, ahogy kézzel eszel. Bárkinek meghoznád az étvágyát.
Röhögni kezd, csuklója mögé rejti száját, gondolom, ki nem adná a kezéből a kolbászt. Ha jól látom, elpirult, bár a bódék felől érkező narancssárga fényben ebben nem vagyok olyan biztos.
– Borka, megtennéd, hogy inkább eszel, és nem azt elemzed, én hogyan malackodom?
– Nem malackodsz – mondom, és példáját követve kézzel nyúlok a kolbászhoz. Emlékezett a nevemre, sikít bennem egy hang.
Még langyos a kolbász, a csípős mustár tökéletesen harmonizál a zsíros hússal. A káposzta roppanós, a kenyér omlósan puha, szinte mállik a számban. Életemben nem ettem még ilyen finomat! Hogy őszinte legyek, még sosem ettem utcán sült kolbászt, mert undorítónak találtam, ahogy a bajszos bácsik tolják magukba, és mindenhonnan csöpög a zsír. De Dumbóval szemben ülve rájövök, nagy hiba lett volna kihagyni ezt a vacsorát.
Egyre több ember kering körülöttünk a bazárban, egyre nő a hangzavar. Evés közben szinte nem is beszélgetünk Dumbóval. Nem tudom, mit mondhatnék. Dumbó, habár laposakat pislog, jóízűen falatozik, és láthatóan örül, hogy társasága akadt. Nyújtózik egyet, miután eltüntette a hatalmas kolbászt, és nyalogatja a szája szélét, szeme sarkából a hatalmas kondérok felé pillant. Nekem még majdnem a fele megvan a sajátomnak, de már kezdek tele lenni. Mustár és káposzta is több van, mint amennyit meg tudnék enni, és egy egész szelet kenyér hever a szalvétán érintetlenül. Késsel levágok egy kicsi darabot a kolbászomból, azt a végét, ahonnan haraptam. A többit Dumbó elé tolom.
– Ezt edd meg te, ha kéred! Nekem bőven elég lesz ennyi.
– Biztos vagy benne?
Tele szájjal bólintok. Nem kell kétszer mondanom neki. Nagyon éhes lehetett, a verseny biztos sokat kivett belőle. Mire végzek a saját két falatommal, ő is eltünteti az adagját, az utolsó darab kenyérrel kitörli a papírtányérból a zsírt és a mustárt.
– Ez nagyon finom volt, köszönöm szépen! – Megiszom a maradék Sprite-omat. A zsíros kolbász és a káposzta mocorogni kezd a hasamban. Egyelőre békében vannak odabent, de ki tudja, meddig.
– Egészségünkre! – bólint Dumbó, és felém emeli a poharát. Nagyokat kortyol a vörösborból, ádámcsutkája szorgosan liftezik a nyakán. Szép arányai vannak a testének, jegyzem meg magamban.
El akarok fordulni, de nem tudom elszakítani a tekintetem a borról. Magamnak is hoznom kellett volna, ha csak egy decit is. Holnapra nagyon szarul leszek ennyi zsíros kajától…
Dumbó mintha megérezné a gondolataimat, felém nyújtja a poharát.
Innen letöltheted

Egri Zsanna-Zarita-részlet

 

Kitiltva

–Takarodj a házamból! – kapta fel Judit az asztalról a szürke kézitáskát, majd pipacsvörös arccal hozzávágta a lányához. Zarita elhajolt a felé repülő táska elől, amely hangos puffanással csapódott a falnak. Judit tovább őrjöngött. – Hogy mondhatsz ilyet a nevelőapádra?
Zarita elkerekedett szemmel nézett az anyjára, aki magából kikelve üvöltött. Judit alapjában véve csendes nő volt, ritkán emelte fel a hangját, ám most mintha kicserélték volna.
Zaritának fogalma sem volt arról, mi zajlik az anyjában, így értetlenül állt a heves kitörésével szemben. Nem tudhatta, hogy Judit a lelke mélyén érezte, igazat mond a lánya. A felpaprikázott asszony most mégis igyekezett kizárni a gondolatot, hogy Sanyi csalja. Tíz körömmel ragaszkodott ahhoz a férfihoz, akivel összekötötte az életét. Elvakultan védte a férjét a saját lányával szemben is. Amikor Zarita elé állt azzal a képtelen állítással, hogy Sanyi erőszakoskodott vele… Elszakadt a húr, és minden mérgét a lányára zúdította.
–De, anya… – vágott a szavába Zarita. Mérges volt, amiért nem hallgatja meg az anyja. Már többször próbálta elmondani a férfi piszkos kis üzleteit, de Judit mindig Sanyinak adott igazat. Zaritát bántotta, hogy a saját szülőanyja inkább hisz egy féregnek, mint neki. Érezte, az anyja fél, csak nem értette, mitől?  Ketten simán el tudnának bánni Sanyival, könnyedén kirakhatnák a házból. Minden az anyjáé, és az a szemét csak beköltözött az életükbe.
Zarita hallotta a szomszéd szobában a motoszkálást. Pontosan tudta, hogy Sanyi hallgatózik.
Judit elhallgatott, már bánta a szavait.  Félig az ajtó felé fordult. Odabent felsírt Alexander, Zarita kisöccse. Az asszony halkabbra vette a szavait, ami mégis elég hangos volt, hogy a másik helyiségben levő férfi hallhatta azt.
–Elegem van! Mindenki csak vádolja Sanyit, pedig ő nem tenne ilyet. Te sem állhattad sosem, és most igazságtalanul bántod!
–Anya, igazat mondtam, mert Sanyi… – nem volt ideje befejezni a mondatot, az ajtóban megjelent a férfi, karjában a négy hónapos babával, aki keservesen zokogott. Judit idegesen kapta ki a kicsit a férje kezéből, és berohant vele a szobába.
Sanyi termetes alkata eltakarta az előszoba apró ablakán beszivárgó fényt, és sötét árnyékként vetült az idegesen toporgó lányra.
–Mit hazudtál anyádnak? – morogta, és megragadta Zarita karját. A vaskos ujjak belemélyedtek a lány bőrébe, kínzó fájdalmat okozva neki. Az erőszakos mozdulat már nem félelmet, hanem dacot váltott ki Zaritából. Felemelte szabadon maradt öklét, és hatalmas ütést mért a férfi állára.
Sanyi megingott és nekiesett a falnak, miközben két kézzel szorította sajgó állát.
–Te kis ribanc!
Zarita hátrált. A férfi vad tekintette semmi jót nem ígért. Fehér atlétája szabadon hagyta karját, amelyen, vastagon kidagadtak az izmok. Zarita már egyszer megtapasztalta milyen nehéz kiszabadulni azokból a karokból. Érezte, nagy bajban van, de mégsem akarta magát hagyni. Ismét azzal az emberrel állt szemben, aki aljas módon befurakodott a kettejük életébe.
És ezt nem akarja az anyja megérteni. Azt meg, hogy meg akarta erőszakolni a rohadék…
A férfi arca egyre sötétebbé vált, miközben lassan elengedte az állát. Kihúzta magát, óriási kolosszusként magasodott Zarita fölé, amitől a lány egészen aprónak érezte magát. Testét átjárta a jeges félelem. Sanyinak talán a válláig érhetett, és filigrán alkata a semmibe veszett a férfi mellett.
–Csak az igazat mondtam! – sikította ijedten, miközben húzódott egyre távolabb a férfitól, amíg az előszoba fala meg nem fogta.
A férfi keze felé lendült, Zarita összeszorította a szemét. –Essünk túl rajta! Csak legyen jó nagy a pofon, meg kell látszania az arcomon, és akkor anya is megtudja, kivel él együtt – futott át az agyán. Arca mellett suhant el a férfi tenyere, és hatalmasat csattant a falon. Zaritának egy szemvillanásnyi ideje sem volt, máris a nyakán érezte a vasmarok szorítását. Sikoltani akart, de csak halk nyüszítés tört ki a torkából.
–Megmondtam, hogy nagyon megjárod, ha bemersz mártani – sziszegte a férfi a fülébe.
–Sanyi!– hangzott fel a háttérben Judit remegő hangja.
–Ej, te buta kislány! – engedte el Zarita nyakát a férfi, és máris bájmosollyal simogatta a lány haját. – Édesanyáddal mi csak jót akarunk neked. Nem is értem, miért találsz ki ilyen butaságokat. Talán az apja fantáziáját örökölte – nézett aggódó pillantással a feleségére, aki sápadtan nyújtotta felé az elcsendesedett gyermeket.
– Kérlek, fektesd le a kicsit! Nekem beszélnem kell a lányommal.
Judit nem látta pontosan mi történik a lánya és férje között, csak azt a pillanatot, amikor Sanyi kedveskedően beszélt Zaritához, mégis rossz érzés fogta el.
–Zarita, te pedig menj el! – nyitotta ki az ajtót, és tolta kifele, mintha az életéből is ki akarná szakítani.
–Anya…
–Maradj itt! – mutatott Judit a folyósóra – Hozom a táskádat! – lépett vissza Zarita szobájába.
Sanyi arcán széles mosoly terült el, kezével intett az ajtó felé, és egészen halkan mondta.
–Tűnj el az életünkből!
–Az öcsém… Hadd köszönjek el tőle – lépett vissza a lakásba, de a férfi fenyegetően emelte fel az öklét, és szó nélkül belépett a szobájukba.
Zarita nagyot nyelt, visszafogta a könnyeit. Azért sem fog sírni! Ezt a csatát elvesztette, de a háborúnak nincs vége.
Az előtérre síri csend borult, csak Zarita szobájából hallatszott a kihúzott fiókok csattogása. A lány nem tudta elhinni, hogy az anyja csak úgy kiparancsolja a lakásból, és most a szobájában szedi össze a ruháit. Hát, ha így akarja, ő elmegy, és itt hagyja az eszement anyját, a szemét férjével egyetemben. Fáj, hogy nem puszilhatta meg az öcsikéjét, de ő még úgyis olyan pici, hogy nem is fog rá emlékezni. Ettől a gondolattól elszorult a torka, hirtelen olyan magányosnak, szerencsétlennek érezte magát. Össze kellett szednie minden lelkierejét. Kihalászott a zsebéből egy papír zsebkendőt, a lehető leghalkabban belefújta az orrát, majd egy másikkal leitatta a könnyeit is.
Óvatosan visszaosont az előtérbe, leakasztotta a fogasról a kabátját, felvette a földről a kézitáskáját. Abban mindene ott van, amire szüksége lehet.
Éppen időben végzett, amikor az anyja kilépett a szobából egy hatalmas hátizsákkal. Zarita szó nélkül kivette a kezéből, megfordult és kilépett a folyósóra. Szándékosan nem nézett az anyjára, így akarta tudatni, mennyire megbántotta. Judit utána nyúlt, megragadta a vállát, és maga felé fordította. Zarita jól láthatta, hogy könnyes a szeme. Ettől majdnem őbelőle is kitört a zokogás, amitől hangosan felcsuklott.
–Ne mondj semmit! Menj, kövesd az apád útját! – szorította meg Judit a vállát, miközben a tenyerébe csúsztatott egy borítékot.
Az asszonynak a szíve szakadt meg, amiért ezt kellett tennie. Judit biztos volt benne, hogy akkor tesz legjobbat a lányával, ha távol tartja a férjétől. Tudta, Zarita egészen kisgyerekkorától készül arra, hogy felkeresse az apját. Eljött az idő. Nemrég rászánta magát, és levelet írt egykori szerelmének, Zarita apjának. Hozzáküldi a lányát, ismerjék meg végre egymást.
Judit sokszor gondolt azokra az évekre, amikor Miguel még szerette őket. Ha ritkán is, de meglátogatta őt és a lányát. Zarita még kicsi volt, nem is emlékszik az apjára.
Miguel Pérez a mexikói Puerta Vallartában élt, de nyughatatlan lelke nem bírt egy helyben maradni, ő pedig nem akart egy kisgyermekkel együtt a világban csavarogni. Szép lassan elmaradtak a látogatások, a kapcsolatuk teljesen kihűlt, csupán a pénz maradt, amelyet rendszeresen küldött a lányának.
Zarita a csomagra meredt. Abban a pillanatban értette meg, hogy az anyja készült. Előző nap ezért volt a bankban, felvette az apjától kapott pénzt.
–Tényleg ezt akarod? Vagy meg akarsz szabadulni tőlem? – nézett az anyjára, ám az meredten nézte a lánya nyakán a vörös foltokat, amelyről jól kivehető volt az ujjbegyek vonala. Judit képtelen volt megszólalni. Zarita gyorsan átölelte.
–Kérlek! Ne nehezítsd meg! – szakította ki magát Judit a lánya karjaiból. Hatalmas lendülettel fordult be a lakásba. Idegesen csapta be maga mögött az ajtót.
Zarita állt a bejárat előtt, és csak bámulta a csukott ajtót. Nem értette, miért küldte el az anyja. Mire volt jó ez a színjáték? A könnyes pillantásából, a kétségbeesett öleléséből pont az ellenkezője jött át, mint amit mondott.
Kinyitotta a táskáját, becsúsztatta a borítékot. Nem számolta meg a pénzt, hiszen nemrég mesélte a mamája, mennyi gyűlt össze tizenhét év alatt. Három éves korától küldi az apja, ám a huszadik születésnapjára nem pénzt kapott, csak levelet, amelyet máskor egyszer sem küldött neki. Egyetlen szürke borítékot, amelyet csak ő vehetett át. Nem szólt senkinek sem a levélről. Annyira izgatott volt, hiszen azt remélte, eljött a pillanat, amikor magához hívja az apja. Magára zárta a szobája ajtaját, és alig várta, hogy kinyithassa. Elsőre csalódott volt, hiszen egyetlen sort sem volt számára, de amikor alaposabban megnézte a küldeményt annyira izgatottá vált, hogy alig bírt magával. Most is óvatosan hajtogatta ki a papírlapot, és századszor is megnézte.
Nem változott semmit az előző nap óta, csak néhány betű mosódott el a könnyeitől. Néhány órával levél után jött a telefont, az üzenet, amelyből megtudta, a találkozás legkisebb esélye is elveszett. Neki már csak ennyi maradt az apjából. Egy térkép.

Miguel Pérez

Miguel Pérezt mindig vitte a vére, az egész világ rá várt. Kalandor volt, aki ha kellett napokat gyalogolt a dzsungelek mélyén, hegyeket mászott, harcba szállt az óceán hullámaival egyetlen fényes érméért, rozsdaette régiségért. Mágnesként vonzották a múlt rejtett kincsei.
Mindez már mit sem számított, mert Miguel haldoklott.
Három férfi állt az ágya mellett, egyikőjük a papi reverendájához imakönyvet szorított, és kérlelően fordult a két férfi közül az idősebbhez.
–Señor Rodrigez, engedje meg, hogy feladjam az utolsó kenetet a haldoklónak.
Rodrigez ránézett, összekulcsolta két kezét, úgy kérte a lelkipásztort.
–Csak egy percet kérek, Atyám! – hajolt le Miguel ajkához egészen közelre, hogy megértse a halk szavakat, de a haldokló csak egyetlen szót súgott a fülébe:
–Nem!
–Mondd el, hol van a térkép! – kérlelte továbbra is Felipe Rodrigez Miguelt, de az hajthatatlan maradt, ám végül meggondolta magát és rábökött a fiatalabb férfira.
–Neki elmondom.
Felipe mérges grimaszt vágott, de mégis hátrább húzódott,  csak egy pillantást vetett a várakozó papra, aki biztatóan a vállára tette a kezét. A férfit ez nem igazán foglalkoztatta, ugrásra készen figyelte a haldokló minden mozdulatát, ám minden igyekezete ellenére egyetlen szó sem jutott el a füléhez.
A fiatalabb férfi tétován hajolt a beteghez, hogy az a fülébe súghassa a titkot.
– Nem mondhatod el senkinek! Vigyázz rá! – csuklott el Miguel hangja, már nehezére esett kimondani a szavakat. Ezután mély sóhaj hagyta el az ajkát, és lassan lecsukta a szemét, örökre.
Úgy halt meg, hogy tudta, átadta lányának az örökségét. Zaritának, akit tizenhét éve nem látott, de mégis ő volt a legkedvesebb a szívének.

Nincs visszaút

Zarita hátára igazította hátizsákját, izgatott és egyben szomorú is volt. Az öreg bérház volt az otthona, és most eljött az idő, el kell hagynia. Mióta is készül a nagy útra? Talán egy évtizede?
Előző napig még azt hitte az apját fogja megkeresnie, magyarázatot fog tőle kérni.
Most mégis minden összekavarodott egyetlen pillanat alatt. Az öröm, hogy levelet kapott tőle, és a fájdalom a telefonhívást követően. Az apja halálhíre nagyon mellbe vágta. Hirtelen minden olyan üressé, céltalanná vált. Már nem volt kitől választ várnia, feleslegesnek tűnt a nagy utazás is.
Telesírta a levelet, ugyanakkor gyűlt benne a harag. Mi az, hogy csak úgy meghal az apja, mielőtt találkozhattak volna! Még arra sem volt képes, hogy elbúcsúzzon tőle, vagy legalább pár sort írjon az egyetlen lányának. Annyira mérges volt, hogy még az anyjával sem közölte a halálhírt. Mi értelme lett volna? Úgysem érdekelné.
Megtorpant, bizonytalanul toporgott, szemével végigpásztázta az öreg bérház kopott falait. Teste megfeszült, és egy lépést tett visszafele. – Mit csinálok? Oda nem mehetek vissza! – súgta maga elé, majd hirtelen a homlokára csapott. Előkapta mobilját, ami hosszan kicsörgött, míg az ügyvéd végre felvette.
–Jó napot! Pérez Zarita vagyok. Bemehetek most önhöz apám öröksége ügyében? – hadarta. – Igen? De, jó! Máris indulok – szaladt át a túloldalra a buszmegállóba.
Abban a pillanatban egy távolabb parkoló autó elindult felé, és hajszál híján összeütközött az érkező busszal. Az autó vezetője mérgesen legyintett, majd megállt a helyi járat mögött. Néhány másodperc múlva az autóbusz nagy lendülettel kifordult a megállóból, nyomában a titokzatos autóval.

***

Zarita könnyedén leugrott a buszról, amelynek azonnal zárult az ajtaja, és máris elhagyta a megállót. Csupán néhány lépésre volt az ügyvéd irodája. Zarita keze már a kilincsen volt, amikor meghallotta a fékcsikorgást. Majdnem két keréken fordult be egy fekete Ford. Zarita megrökönyödve nézte, ahogy a jármű néhány méterre megáll tőle még mindig füstölgő kerekekkel. Egy rövid pillanatra megállt az idő, az autóban ülő két férfi nem mozdult. Zarita zavartan fordította el a fejét, de egy dolog azonnal a szemébe ötlött. Az autó jelzése, és a spanyol zászló. E betű, és az összetéveszthetetlen címer a piros-sárga zászlón.– Egy spanyol autó? Mit keres itt? – Bár abban a pillanatban átfutott az agyán: az ügyvéd, a neve alapján, spanyol származású lehet.
Ez azonnal meggyőzte, és tovább nem gondolkodott a kérdésen. Az jutott eszébe, hogy ha a két férfi is ügyfél, akkor még előttük kellene megérkeznie, ezért sietve belépett az épületbe.
Kopott ügyvédi iroda fogadta, az előtérben enyhe dohszag terjengett, az ajtó félig nyitva volt. Egy kopasz, öltönyös férfi telefonált az asztal mellett, és intett Zaritának, hogy azonnal befejezi a beszélgetést. Zarita unottan bámulta a falakat, a sárgára fakult függönyöket, a poros ablakokat, szeme a parkolóra tévedt. Az előbbi Ford még mindig ott várakozott, a két férfi továbbra sem szállt ki belőle. –Hát ezek? Miért nem jönnek be?– meredt az autóra.
Nem sok ideje volt gondolkodni, mert bentről az ügyvéd hangja szólította.
–Jöjjön be, Zarita! Üdvözölni! – nyújtotta a kezét. –Kicsit rosszul beszélni magyart, de lenni ügyfeleim spanyol.
–Beszélhetünk spanyolul is, gyerekkoromtól tanulom – váltott nyelvet Zarita.
–Remek! Térjünk a tárgyra. Az édesapja engem bízott meg az öröksége átadásával. Nem készített végrendeletet, csak szóban adott instrukciókat. Ne haragudjon, kedves, de nem volt átlagos ügyfél az édesapja. Nem is értem, hogy miért így üzent. Arra kéri önt, hogy vegye át ezt –emelt ki a szekrényből egy borítékot, – és haladéktalanul induljon Mexikóba. Lehet, hogy ebben van a végrendelet? – tapogatta végig a paksamétát, mielőtt a lány tenyerébe helyezte volna.
Zarita lehajtotta a fejét, és arra gondolt, miért? Miért most üzeni ezt az apja? Miért nem akkor, amikor még élt? Tétován szorította a borítékot, ujjai érezték, hogy bélelt, de valahogy mégis úgy sejtette, mégsem az van benne, amire vár. Zakatolt a szíve. –Talán mégis ebben van a levél, ami mindent megmagyaráz. Annyira szeretném megtudni, miért hagyott el! Istenem! Nem is érdekel a végrendelet, csak tudjam meg az igazságot.
Reszketett a keze, ahogyan feltépte.
–Ez komoly? – nézett a férfira. Felé mutatta a kibélelt borítékot, amelynek a bélése vastagabb volt, mint a tartalma.
Egy kulcs és egy árva öt pesos érme volt benne, semmi más.
Fernandez egy pillanatra elnevette magát.
–Bocsánat, de nem tudtam, mit tartalmaz a boríték, ez azért meglepő.
–Igen, úgy látom az apám szeretett tréfálkozni.
–Lehet, hogy mégsem, talán az a kulcs egy lakásé, de akkor nem értem, miért nem tájékoztatott erről. Nekem egyértelműen azt mondta telefonban, hogy semmilyen ingó és ingatlan vagyona nincs. Tudja mit? Megadom Mexikóvárosban az egyik kollégám elérhetőségét, hátha ő tud segíteni.
Leírt néhány sort, majd átnyújtotta a lapot, miközben kinézett az ablakon, és zavartan krákogni kezdett. Zarita ránézett és úgy értelmezte az ideges köhögés arra utal, hogy le akarja rázni a férfi.
–Mivel tartozom?
–Ó, semmivel, az édesapja rendezte a díjamat.
–Rendben, akkor megyek. Köszönöm! – indult a kijárat felé.
–Ennél többet nem tehetek. – állt fel az ügyvéd, miközben elhúzta a függönyt az ablakon. –Mondja csak Zarita, ismeri a hátsó kijáratunkat? Talán jobb lenne, ha ott távozna.
–Nem, de miért kellene ott mennem?
–Mostanság nem túl biztonságos ez az utca – terelte ki Zaritát, hogy megmutassa a másik kijáratot. – Akkor elutazik Mexikóba? – terelte más irányba a beszélgetést.
–Nem is tudom. Most minden olyan bizonytalanná vált.
–Véleményem szerint, jobb lenne, ha utánajárna. Tudtommal az apja elég menő régész volt, és kizárt, hogy minden jövedelmét felélte volna. Hallottam, hogy neves díjakat is kapott, és ezek mind busás jövedelemmel járnak együtt. Nekem egyértelműen azt mondta, hogy ön az egyetlen lánya, senki más nem örökölhet utána. Azt is megemlítette, hogy ön tudni fogja, hol van, amit a lányának szánt. Tud erről valamit?
Zarita meglepetten rázta a fejét. Ezek szerint van még más is? De mi az? Hogy ő tudja, miről van szó? Nem értette. Ő nem vagyonra vágyott, az apját akarta, akit már nem kaphat meg. Mégis izgatott lett a gondolatra, kincset hagyott rá az apja, valami rejtélyes dolog vár rá.
–Lehet, hogy mégis… – hallgatott el, de az ügyvéd mégis felkapta a fejét.
–Nos? Írt valamit erről a papája?
–Nem, dehogy, egy szót sem írt – meredt maga elé. Igazat mondott, de úgy érezte nem szólhat a térképről az ügyvédnek.

A terv

Zaritának nem sok választása volt, egyetlen helyre mehetett, a nagynénjéhez. Mióta az eszét tudta, mindig náluk töltötte a szünidőket. Andi, a nagynénje teljesen más volt, mint az anyja. Tele volt életörömmel, vidámsággal. Gábor, a férje mindig bölcs nyugalommal tűrte, ha felforgatták a lakást, ami gyakran megesett, ha náluk nyaralt, vagy csak egy hétvégre becuccolt hozzájuk. Két unokaöcsével majdnem egyidősek. Talán ezért is volt másmilyen az Andival való kapcsolata, mert neki nem volt lánya. Így állandóan őt babusgatta, de ugyanakkor olyan volt, mint egy barátnő. Zarita tudta, nála meghúzhatja magát egy darabig, és biztosan lesz egy–két jó tanácsa is.
Nem volt túl messze Andiék lakása az ügyvédi irodától. Még jól is jött, hogy a hátsó kijáraton hagyta el az épületet, mert így néhány métert kellett csak megtenni a buszig, amely egyenesen a panelház előtt tette le.
–De, jó! Itt van az én kis unokahúgom! – sikította Andi a panel csendjébe. Andi éppen ellentéte volt Juditnak. Míg Zarita anyja véresen komolyan vette a dolgokat, Andi mindig lazán kezelte a problémákat. Mindig szívesen látta Zaritát, ahogy a lány is boldogan töltött a nyarait nála. Különösen mióta Sanyi beköltözött az életükbe.
–Szia! Anya kidobott – közölte Zarita minden bevezető nélkül.
–Mit csinált? Ez komoly? Nem hiszem el! Lökött az a tyúk! Nem csodálkozom, az én nővérem – nevetett fel. – Sosem volt teljesen komplett. Majd laksz nálam, míg rendeződnek a dolgok, de gyere, mesélj el mindent!– ölelte magához unokahúgát. Andi tudta, hogy Judit teljesen a férje hatása alá került, ráadásul mindig elég labilis idegzetű volt, így gyakran döntött hirtelen, minden átgondolás nélkül. Kicsit örült is, hogy az unokahúga hozzáfordult. Ő sem állhatta a sógorát, mindig rossz érzései voltak a férfival kapcsolatban, és biztonságosabbnak is látta, ha az unokahúga velük marad.
–Van más baj is – szakadt ki Zaritából a panaszáradat, abban a pillanatban, ahogy lerakta a hátizsákját az előszobai padra, és követte nagynénjét. Mire beértek a nappaliba, Zarita minden bánatát kiadta magából.
–Te jó Isten! Meghalt az apád? – kapta Andi a kezét a szája elé. – Hihetetlen! Minden összeesküdött ellened! Tényleg most járt le a szerződésed? Munkád sincs? Szegénykém! – ölelte át az unokahúga vállát. – Majd kitalálunk valamit! Lényeg, hogy itt biztonságban vagy.
–Mondd, Andi, mi a véleményed arról, hogy elmenjek Mexikóba?
–Mexikóba? Te teljesen megőrültél? – kerekedett el az asszony szeme. – Hiszen apád már meghalt, és te magad mondtad, hogy semmit nem hagyott rád.
–Valamit mégis – teregetett ki egy papírlapot.
–Ez egy kincses térkép? Jesszus! Most azt kellene mondanom, hogy ez gyerekes, de olyan izgalmas! – kapott Andi a szívéhez, majd kirántotta Zarita kezéből a lapot. Kipirult az arca, ahogy ujjai végigpásztázták a térképet. –  Sosem értettem anyádat, miért nem ment apáddal. Számomra izgalmasnak tűnt egy régész mellett élni, aki ráadásul kincskereső is volt, és lám –, tette ujját a térképen a rajzolt csillagra – ez itt, mi lehet más, mint a hely, ahol megtalálod az elrejtett értékeket?
–Hát ez az! Oda kell mennem! – pattant fel Zarita, a legszívesebben azonnal elindult volna.
–Azt gondolom, hogy ez a hely Mexikóban van, de hol is van pontosan? – intette le a nagynénje.
–Puerto Vallartában, ott élt az apám. Itt van valami, egy étterem – mutatta Zarita az elmosódott betűket és az alig látszó piktogramot. – Valamilyen jel van a csillag alatt, de nem tudom kinézni.
–Van egy ötletem, nézzük meg az interneten is, hátha találunk valamit – ugrott fel lelkesen Andi. Felkapta laptopját, és fürge ujjakkal kereste Puerto Vallarta térképét. Mindkét nő feszülten próbálta összehasonlítani a monitoron látható és az asztalon lévő térképet. Andi találta meg előbb. –Itt van az étterem, ez a Brisa de mar – csúsztatta tovább az ujját.– Azta! – kiáltott fel. – Itt egy szálloda van.
–Egy szálloda?
–Na, kislány, te ott nem ásol ki egy darab kincset sem – nevetett fel Andi.
–De van itt még más is – tette Zarita az asztalra a kulcsot és az érmét.
–Hú, ez tényleg izgalmas! A kulcs egy ajtóhoz tartozhat, de hogy jön hozzá a peso? Várj csak! Ezen a kulcson van egy szám. Ez egy szobaszám lenne?
–Fogalmam sincs, ahogy arról sem, miképpen jutok el oda – szontyolodott el Zarita.
Andi hosszan nézte az unokahúgát, majd felkiáltott. Zarita összerezzent a hirtelen hangra, de a következő mondattól leesett az álla.
–Együtt megyünk!
–Micsoda?
–Várj! – merült el Andi ismét a laptopjában, Zarita feszülten figyelte a nagynénjét.
– Bingó! Ekkora mázlit! Van egy las minute utazás, és már holnapután mehetünk.
–Már holnapután megyünk? Ezt nem gondolod komolyan!
–Dehogynem! Tudod, hogy nem szoktam totojázni. Holnap indulunk, ugyanis ez az utazás Londonból indul.
–De te…
–Miattam ne izgulj! Egy hónapig nincs munkám, mert csak akkor kezdődik a forgatás. Egy maszkmester csak akkor dolgozik, ha a színészek is. A fiaim már kamaszok, el vannak nélkülem is. Gábor meg –, nevetett fel Andi – azt csinálja, amit én mondok. Vele majd este megbeszélem. Én ezt az utazást máris lefoglalom! Ez kell nekünk! – bökött a képernyőre, és se szó se beszéd, elindította a foglalást.
Zarita teljesen meg volt zavarodva. Hosszú ideje készült erre az útra, de nem gondolta, hogy ilyen hamar valóra válik, meg volt rettenve a gondolattól. Idegesen sétált fel-alá, míg nagynénje a foglalást intézte, végül kinyögte.
–Andi!  Én nem nyaralni akarok, nekem ott feladatom lesz.
–Tudom, de lesz tíz napunk, meglátjuk majd, miként alakulnak a dolog. Nem foglak akadályozni, igazság szerint, én tényleg nyaralni, pihenni akarok. Egyedül kell megoldanod, de ott leszek kéznél. Nézd csak! – mutatott a térképre. – Mi ebben a szállodában leszünk, és itt van az, ahol elvileg a kincs van. Nem nagy távolság, talán egy kilométerre lehet.
–Van egy ötletem – ugrott Zarita a laptophoz. – Vajon hány szoba lehet abban a szállodában? – reszkető ujjakkal próbálta keresni a szoba információt.
–Nyugalom! – fogta meg a csuklóját Andi. – Mit akarsz csinálni?
Zarita nem válaszolt, felpattant, és ismét elővette a kulcsot
–A kulcson szobaszám van, beállok szobalánynak – lengette meg lelkesen a titokzatos kulcsot Andi arca előtt.
–Nem tudom, hogy jó ötlet-e, szerintem így nem lehet – gondolkodott el a nagynéni, majd hirtelen maga felé fordította unokahúga fejét. – Túl szép vagy, és biztos zaklatnának a vendégek.
Zarita egzotikus szépség volt, hullámos vöröses árnyalatú fekete hajához, karamellszínű bőréhez csillogó zöld szem társult, ami bizony sok férfiszívet megdobogtatott már. Ezzel nagyon is tisztában volt Andi, akinek sokszor elmesélte a lány jó és rossz élményeit is. Jól emlékezett arra, amikor Zarita nyári szünetben pincérként akart némi kis pénzhez jutni, és bizony nem bírta sokáig. Ettől rögtön támadt egy ötlete.
–Gyere! – kapta el az unokahúga kezét, és egyenesen a szomszédos műhelybe húzta.
Zarita imádta azt a helyet. Andi, mivel maszkmester volt, sokszor gyakorolt rajta, hiszen a fiait ilyesmire nem tudta rávenni. Zarita most is engedelmesen ült a székbe, és hagyta, hogy a nagynénje dolgozzon rajta. Ilyenkor becsukott szemmel álmodozhatott. Hirtelen minden olyan közel került, volt min gondolkodnia. Gondolatban maga mögött hagyta a gyermekkort, az anyja viselkedését, az undorító Sanyit, és minden rosszat. Már csak a csodálatos jövőt látta. Megtalálja a kincset, amit neki akart adni az apja, és új életet kezd. Bebizonyítja az anyjának az igazát, és segít kidobatni a mostohaapját. Úgy érezte, neki kell felnyitni az anyja szemét. Rá kell döbbenteni, egy szemét alakkal él együtt, aki csak kihasználja, és folyton megcsalja.
–Elaludtál?
–Dehogy! – nyitotta ki Zarita a szemét, és egyenesen a tükörre meredt. – Fú, de csúnya lettem!
–És ez nem minden – kacagott Andi. – Hajolj csak előre – húzta lentebb a lány pólóját a hátán. Még jó ideig pepecselt a hátán. Zarita vigyorogva meredt a padlóra, imádta, hogy a nagynénje így el tudja változtatni.
–Kész! Nézd meg magad a nagytükörben. Zarita illegette magát, miközben hangosan kacagott.
–Púpot csináltál nekem? Mi vagyok én, Quasimodo? Andi a könnyeit törölgette.
–Betti, a csúnya lány.
–Jó, Mexikóba megyünk, de ez nem egy szappanopera!
–Akkor mi lesz? Indiana Jones?
A két nő jól mulatott, még egyikőjük sem tudta, mi vár rájuk, és azt sem, hogy a lakással szemben egy sötét autó áll, hátulján spanyol felségjellel. Zarita nem tudhatta, hogy hiába a hátsó kijáraton hagyta el az ügyvédi irodát, hamarosan ismét a nyomába szegődött a fekete Ford.

***

Zarita türelmetlenül toporgott az ajtóban. Nagynénje még gyorsan kiosztotta a feladatokat a gyermekei között, újra és újra megölelte őket. A két kamasz fiú esetlenül igyekezett túlesni a búcsúzáson. Gábor, Andi férje vetett véget a kínos jelenetnek, feleségét a kijárat felé terelte. Az alagsori garázsban gyorsan begyömöszölték bőröndjeiket.
–Akkor induljon a nagy kaland! – lendült be az anyósülésre Andi.
–Kaland? Nem pihenni mentek? – nézett rá a férje
–Ó, ezt csak úgy mondtam! Persze, hogy nyaralni megyünk.
–Sajnálom, hogy én most nem mehetek – rázta csalódottan a fejét Gábor, miközben a garázsajtó nyitógombját megnyomta.
Zarita a hátsó ülésről még visszanézett a csukódó garázsajtóra, és a panelház mögötti parkolóra. Ugyanebben a pillanatban fordult ki nyomukban a fekete Ford. Zarita egy pillanatra rámeredt, de a gondolatai egészen másfele jártak. Elővette mobilját, az anyját hívta, de csak a monoton géphang válaszolt: –A hívott szám jelenleg nem elérhető.
–Gábor! Szólsz anyámnak, hogy elutaztam?
–Miért? Nem tudja? – szaladt fel férfi szemöldöke.
–Dehogynem! – vágott közbe Andi. – Csak nem tudhatta, hogy ilyen hamar sikerült megoldani az utazást.
–Jól van, lassan megszokom, hogy mindent az utolsó pillanatban tudok meg – nevetett fel Gábor. – Remélem, Judit nem esik nekem.
–Nem lesz semmi gond – nyugtatta Andi.
Zarita hallgatott a hátsó ülésen. Óvatosan megfordult. A fekete Ford még mindig a hátuk mögött volt. Megpróbálta a gondolatait más irányba terelni, ami nem volt túl nehéz, hiszen ezerfele csapongtak a gondolatai. A repülőtérig sikerült elfelejtkeznie az őket követő autóról. Kiszálláskor már nem látta sehol a gyanús Fordot, így megnyugodva készülhetett az utazásra.

Puerto Vallarta

Zarita és Andi képtelen volt betelni azzal a csodával, amibe belepottyantak. A hosszú utazás alatt mindent pontosan elterveztek. Már tudták, hogy a keresett szállodát ironikus módon Pirata del tesoronak hívják, ami magyarul Kincses kalózt jelent. Andi aggódott az unokahúga miatt, de kénytelen volt hagyni, hogy egyedül intézze a dolgát. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért magára hagyja, de Zarita megnyugtatta.
–Minden rendben lesz, ne izgulj!
–Azért egy kicsit kerülget a frász, anyád kinyír, ha valami bajod esik. Amúgy, hogy engedhetett el egyedül? Egyszerűen csak a kezedbe nyomta a pénzt, hogy eredj apádhoz?
–Azt hitte, találkozni fogok vele. Azt hiszem, nem rég levelet is írt neki.
–Akkor sem értem! Micsoda? – kerekedett el a nagynéni szeme. – Te nem mondtad el neki, hogy meghalt?
–Nem.
–Te éppen olyan makacs vagy, mint az anyád! Mentek a saját fejetek után, én meg mindig bedőlök nektek.
–Éppen ezért szeretünk – ölelte át nevetve Zarita.
–Istenem! Mibe kevertem magunkat? – csóválta a fejét a nagynéni.
Andi a hirtelen jött kétségei ellenére, másnap mégis átmaszkírozta Zaritát, aki elindult a nagy kaland felé. Aznap egy kopott ruhás, szépnek egyáltalán nem mondható lány kopogtatott a Piratában munkát keresve.

***

Simán ment minden, csak éppen nem úgy, ahogy Zarita elképzelte. Mexikóban született, és apja révén kettős állampolgársága volt, ráadásul spanyolul is jól beszélt. A neve is mexikói származásra utalt, így senki nem gondolta, hogy tulajdonképpen magyar.
–Takarítani szeretnél? – nézett rá a fiatal tulajdonos. Zarita szíve erősebben vert, ahogy belenézett az izzó fekete szempárba. Abban a pillanatban már bánta, hogy hagyta magát elváltoztatni. A férfi a markáns vonások ellenére vonzó volt, amitől Zarita ujjai is megmozdultak, legszívesebben végigsimította volna a borostás arcot. A férfi fehér ingje kiemelt a széles vállát, izmos karját. Zarita nyelt egy nagyot, megszólalni sem tudott, csak bólogatni.
–Nem is tudom – rázta a fejét a tulajdonos, amikor kinyílt az ajtó, és egy középkorú nő lépett be.
–Nicolas. Fel van véve! – intett az asszony.
–De, Anyám!
Az asszony félrevonta a fiát, halkan súgta a szavakat, de Zarita minden szót hallott.
–Elég volt, hogy szép nőkkel veszed körbe magad, és utána sírva mennek el. Ettől a lánytól nem kell féltenem téged – intett a zavartan álldogáló Zarita felé.
–Rendben, ha így akarod – nevetett Nicolas, megfordult, és fehér fogsorát Zaritára villantotta. – Tied az állás! Reggel a partot takarítod, este a konyhát. A béred a megbeszéltek szerint lesz.
–De…
–Ennyi, elmehetsz! Reggel hatkor itt jelentkezel!
Zarita kábultan lépett ki a napfényre. Hogy fog így bejutni abba a szobába, aminek a kulcsa a zsebében rejtőzik?

A bár ura

Nicolas jókedvűen dobálta a magasba az üvegeket, elemében volt, pedig hosszú volt az éjszaka. Már csak a pulton maradt üvegeket kellett a zárható szekrénybe helyeznie, de ő kihasznált minden alkalmat, hogy gyakorolhasson.  Jobban kedvelte a bárpincér szerepét, mint a menedzseri beosztását. A szüleié az egész szálloda, így tulajdonképpen bármit csinálhat.
Mégis a bár a mindene, imádta, ahogy körbezsongták a nők. Kedvére válogathatott, ő volt a sztár.
A Pirata del tesoro tengerparti bárjában három férfi kápráztatta el a turistákat, de Nicolas kiemelkedett közülük. Nem véletlen, hiszen a másik két fickót ő vette fel, gondosan ügyelt arra, hogy nála ne nézzenek jobban ki. Szerette maga intézni az újak felvételét, ezért sem tetszett, hogy az anyja beleszólt az előző napi lány felvételébe. Náluk minden szobalány kivételes szépség, igaz, elég sűrűn változott a személyzet. Egyszerűen nem tudta megállni, hogy ki ne próbálja velük a lakosztályok ágyait. Ettől a gondolattól szélesre húzódott a szája. Ekkor látta meg az új lányt.
Ez meg olyan, mint nagyanyám! Honnan öltözik ez?
Zarita unottan baktatott az óceán partján, nem ilyennek képzelte a Puerto Vallartai nyaralását. Mérgesen rángatta meg a mohazöld színű, két számmal nagyobb ruháját. Már az első este majdnem összevesztek Andival, aki külön ezért hozta ezt a nagyanyja korabeli göncöt. Mégsem ez bosszantotta igazából.
Kincskeresés helyett, napok óta a homokból kell szedegetnie a más szemetét. Nem valami változatos a munkája, egy-egy eldobott szalvétát, üres vizes flakonokat kergetett a szél, néhol eltaposott csík hevert a homokban. – Mi a fenét csinálok én? Itt kotorgatom a homokot, amikor már rég bent kellene lennem abban a szobában, és megkeresni az örökségemet –, állt meg egy függőágy mellett. – és már innen nézni a naplementét –ereszkedett a kötélágyba. – Ez igen! Így már mindjárt jobb! – mosolygott a hajnali napfénybe.
–Hé! Te lány! Mi a fenét csinálsz? – csattant a férfihang a háta mögött.
Zarita ijedten ült fel a ringatózó kötélágyban, teljesen megszédült, de nem a férfi miatt. Mérges lett, amiért rákiabált Nicolas, mint egy cselédre. Másodpercek alatt elfelejtette, hogy mennyire tetszett neki a férfi első pillantásra.
–Hogy dögölnél meg! – bukott ki belőle a magyar mondat.
–Mi van? Mit hablatyolsz?
– Semmit, csak egy kicsit pihentem – ugrott le, és hajszál híján a férfi karjaiba esett. Nicolas szigorú tekintete az övébe fúródott. Zarita éppen időben sütötte le a szemét. Mert bármennyire elmaszkírozta a nagynénje, a szép szemét nem tudta eltűntetni. Andi külön figyelmeztette, hogy kerülje az emberekkel a szemkontaktust.
–Ez itt nem alvóhely! Lódulj a dolgodra! – üvöltötte Nicolas eltorzult arccal.
–Jól van, megyek már – fordított hátat a férfinak, és ismét magyarra váltott. – Hülye köcsög! Azt hiszed, hogy minden a tied? Esküszöm, megveszem ezt a szar szállodát, ha megtalálom a kincset. Téged meg…
–Ne motyogj! Dolgozz! Este nem kell jönnöd, a másik lány lesz – kiáltott utána a férfi.
Zarita felkapta a szemeteszsákot és lehajtott fejjel sietett az óceán partján szétdobált szemétdarabok felé. Majd szétvetette a méreg, igazán rossz kedve volt. Nem elég, hogy neki kell összeszedni a mások hátrahagyott szemetét, még Nicolas is így semmibe veszi. Eléggé hozzá volt szokva, hogy a férfiak körberajongják. Ez most egyáltalán nem esett jól neki. Így semmibe venni, és lealázni, mint egy rabszolgát!
Dühösen rúgott bele a homokba, amikor a felszálló homokfelhő alól elővillant valami. Letérdepelt, kezével óvatosan kipiszkálta a fénylő tárgyat. Egy ezüstszínű, kék gyönggyel kivarrt pénztárcát tartott a kezében.
–Zarita! Mit piszmogsz? – hallotta a távolból Nicolast.
–A fene egyen meg! Mindig engem kell bámulod? – morogta az orra alá.
Dacosan összeszorította a száját, és gyorsan a zsebébe süllyesztette a szerzeményét.

***

Zaritának, míg a parton takarított, azon járt az esze, vajon mi lehet abban a tárcában, de végül majdnem elfelejtkezett róla. Miután végzett a partszakasz takarításával, még Nicolas rábízta a bárban felgyűlt poharak elmosogatását. A férfi elhagyta a bárt, és helyette egy kedvesebb pincér érkezett, aki még néhány szót is váltott vele.
Délben végzett a munkával, de csak akkor jutott eszébe a tárca, amikor visszatért Andihoz.
–Nézd, mit találtam!
–Ezt meg hol szedted össze?
–A parton a homokban. Nézzük már meg, mi van benne – nyitotta ki izgatottan.
A tárca nem sok mindent tartalmazott, csupán bankkártyák, némi készpénz, és egy névjegy bújt meg a belsejében.
–Ezt vissza kell adni a gazdájának! – közölte Andi, miközben kiemelt egy lapot a gyöngyös erszényből. –  Gondolom ez a névjegye a tulajdonosnak.
–Felhívom – kapta ki nagynénje kezéből a kártyát.
A készülék hamar kicsöngött, és a vonal túloldalán egy fiatal női hang örvendezett a hír hallatán. Már egészen letett a tárcájáról. Zarita biztosította, hogy a pénze, és kártyái is biztonságban vannak, és személyesen viszi a szállodába.
–Oké, ott leszek – mosolygott bele a telefonba, majd nagynénjéhez fordult.. – Andi! Mégis bejutok a szállodába. Bár ez a szoba egy emelettel lentebb van, de hátha…
–Óó! Kezd izgalmas lenni – mosolygott Andi. – Menjek veled?
–Nem, az most nem lenne jó, szerintem, egyedül jobban boldogulok.
–Rendben, de bármi van, hívjál!
–Nem kell aggódnod miattam, valahogy besurranok abba a szobába. Ebben a hülye ruhában megyek – rángatta meg a mohazöld lebernyegét. – Így már ismernek ott. Ha kell, reggelig meglapulok valahol, de akkor is bejutok abba a szobába.

***

Nicolas összedörzsölte a tenyerét. Lassan sötétedett, és máris egyre több szép nőt látott maga körül. Mégis elállt a lélegzete, ahogy meglátta a közeledő lánycsapatot. Azonnal tudta, kik azok. A szépségverseny jelöltjei, akik náluk szálltak meg.
A szépségek arcát különböző színű bársonymaszk takarta. Nicolas vére azonnal pezsegni kezdett.
A vadászösztöne felszínre tört, és csak a hat fenséges prédát látott maga előtt. Valamelyiket meg kell szereznie! A szerencse mellette volt, mert az egyik lány egyenesen felé tartott. A vörös álarcos lány turbékoló hangon kérte az italát.
Nicolas egészen közel hajolt hozzá, és azonnal megbabonázta a lány zöld szemének csillogása, finom halványbarna bőre, a belőle áradó varázslatos illat. Hirtelen nem tudta mi történt vele, képtelen volt másra figyelni. Csak annak a gyönyörű nőnek a kegyeit akarta keresni.
Azon az estén, a másik két pincér kidolgozta a belét is, mert Nicolas nem mozdult a lány mellől.
–Táncolsz velem? – súgta a lány. – És ők a barátnőimmel? – mutatott a másik két férfira.
–De a vendégek… – aggodalmaskodott Nicolas.
–Ne aggódj, édes! Majd a barátnőim besegítenek – intett a lány a többiek felé, és mintha azok tudnák, miről van szó, két lány besuhant a pult mögé.
–De… – nézett meglepetten Nicolas a lányokra, és a széttárt kézzel álló pincérekre.
–Ne aggódj! Tudják a dolgukat – búgta a vörös álarcos szépség, miközben a táncparkettre vontatta a férfit, ahogy a másik két lány az elképedt pincéreket.
–Hűha! Ez tetszik! – vigyorgott elégedetten Nicolas.
Villództak a fények, őrjítően dübörgött a zene, a férfival forgott a világ. Még soha nem érzett olyat, mintha valami varázslat történt volna.
Mindez csupán percekig tartott, amikor az a csodálatos nő fülébe súgta, hogy most csak ők lányok akarnak táncolni. A vörös álarcos tünemény intett a barátnőinek, akik kipenderültek a vendégek alkotta kör közepére.
Nicolas szédülten rogyott a bár belső oldalán egy székre. Bódultan nézte, ahogy a hat álarcos lány összekapaszkodva táncol, majd, mint a virágszirmok szétszóródtak. A titokzatos lányok futva hagyták el a táncparkettet.
Nicolas lihegve rohant utánuk, mire sikerült elkapnia a vörös álarcos lány karját.
–Nem mehetsz el csak így! – hajolt a lány ajkához, de az kacagva elfordult.
–Majd holnap találkozunk – simította végig a férfi arcát, és könnyű gazella léptekkel a többiek után sietett.
Nicolas megbabonázva figyelte a távolodó női alakokat, olyan volt, mintha valamit elvettek volna tőle.

Méreg

A hajnali napfény végigsimította az üresen maradt napágyakat, talán még el is borzadt, a rengeteg ottmaradt szemét miatt. A part teljesen kihalt volt, csak két autó parkolt a bár mellett, az egyiken Policia felírat díszelgett.
Nicolas kábultan nézte, ahogy a karjára kattintják a bilincset, a rendőrök szava távoli hangként jutott el a füléhez. Alig emlékezett az előző éjszaka eseményeire, csak az a vörös álarcos lány járt a fejében. Szédülten hagyta magát vezetni a rendőrautó felé, amikor egy pillanatra megtorpant. A kihalt part, az üres napozóágyak között meglepő látvány volt a függőágyban alvó takarítólány. Ébenfekete haja a kötélcsomókra simult, angyali arcát a hajnali napfény simogatta. Nicolas révülten nézte.
Miféle varázslat történt az elmúlt éjjel? Őt rendőrök kísérik, a takarítólány meg megszépült?
–Túl sokat ittam? – meredt maga elé.
–Az meglehet – nevetett fel mellette az egyik egyenruhás, majd ő is az alvó lányra meredt.
Zarita hatalmasat sóhajtott, az éjsötét színű szempillái felemelkedtek. Szélsebesen ült fel, miközben nem vette észre, hogy a ruhája a lábára tekeredett. A hirtelen mozdulattól kifordult vele a kötélágy, és egyetlen puffanással a földre zuhant. Nicolas szorult helyzete ellenére elnevette magát, de a szigorú arcú rendőrökből is kitört a kacagás.
Nicolasnak teljesen kiment a fejéből, hogy bilincs van rajta, és egy lépést tett a lány elé, hogy felsegítse, de a karját fogó rendőr visszatartotta. Nicolas ennek ellenére továbbra is ott állt. Várta, hogy Zarita felemelkedjen, és újra megnézhesse az átváltozott lányt. Tényleg olyan szép, mint amilyennek a függőágyban látta?
Zarita lassan felült, kócos haját hátradobta, egy gyors mozdulattal leseperte a homokot tűzben égő arcáról, és csak ezután emelte fel a tekintetét. Nicolas abban a pillantásban azonnal meglátta a mélyzöld ékkövet, a dzsungel színeivel.
Kolumbia! Igen, ott láttam először ilyen színű smaragdot. – mélyedt el sötétzöld tekintetben. Zarita ijedten sütötte le a szemét.
–Gyerünk – rángatta meg Nicolas karját az egyenruhás, és a rendőrautó felé irányította.
Nicolas nehezen mozdult meg, még mindig Zaritát figyelte, és csak az a zöld smaragd járt az eszében. A fülében pedig ott hangzottak nagybátyja szavai. –„Látod ezt a színt? Ez a mélyzöld színű smaragd a legdrágább, még akkor is, ha apró zárványok vannak benne.” – tartotta elé a nagyítót. Nicolas, még egészen kicsi volt, de mégis különleges élmény volt, amikor Kolumbiában a smaragd bányában jártak.
–Menjünk már! – ösztökélte újra a türelmetlen rendőr, így Nicolas kényszeredetten elindult, de újra meg újra visszafordult, és ekkor látta meg a lány kezében a vörös bársonyálarcot.

Vörös bársony álarc mögött

Zarita azon a bizonyos estén nem ment vissza Andihoz.
Amikor délután megtalálta a lányokat, és átadta a gyöngyös pénztárcát, nem sejtette, mekkora bajba keveredik. Az volt a terve, hogy valahogy beoson az egy szinttel lentebb levő szobába, amelynek a kulcsát az apja ráhagyta. Ám, minden megkavarodott, amikor a szépségkirálynő jelöltek szobájába betoppant.
–Helló! Te is a versenyre jöttél? – nyitott ajtót egy bronzvörös lány.
–Á, dehogy! – mosolyodott el Zarita. – Én csak Zita Lucia Sanchez Roldánhoz jöttem – olvasta a névjegyről.
–Az én vagyok! –– ugrott fel a kanapéról egy fekete szépség. – Te pedig, aki megtalálta a tárcámat – ölelte át Zaritát, aki félszegen ácsorgott az ajtóban.
A lányok lelkendezve kapták körbe vendégüket. Számukra nem mindennapi volt az olyan ember, aki ahelyett, hogy zsebre vágta volna a pénzt, még vissza is viszi a gazdájának.  Mindent tudni akartak róla. Zarita, bár igazán nem akarta, valahogy mégis kikotyogta, hogy a szálloda alkalmazottja. Ezzel, mintha lavinát indított volna el.
–Tényleg itt dolgozol, és ilyen tisztességes vagy? Pedig nekünk nem a legjobb a véleményünk a személyzetről – csodálkozott Zita. – A londinerek, a pincérek is szemtelen módon tartják a markukat, és ha nem adtál elég pénzt, még be is szólnak. Mi nem vagyunk gazdagok, nekünk mindent az ügynökség fizet. Az a szemét Nicolas, vagy, hogy is hívják a bárból, az meg mindegyikőnket le akarta fektetni.
–Nekem meg a főnököm – kuncogott Zarita. Zita rámosolygott.
–Igazán? Még sosem láttalak. Örülök, hogy nem annak a Nicolasnak adtad oda a tárcámat, mert visszaélt volna vele.
–El tudom képzelni, mit kért volna – nevetett fel az egyik lány, majd kötekedve fordult a társához. – Zita, te meg dolgozhattál volna érte az ágyában.
–Én ugyan nem! Nincs az a pénz! – És te, hogy bírod elviselni azt a fickót? – fordult Zita Zaritához. – Biztos téged is le akar fektetni, mint minden szép lányt.
–Nem, dehogy! –tiltakozott Zarita. –Én napközben csúnya vagyok.
–Micsoda? Mi vagy te, Hamupipőke? – kacagott fel a fekete szépség.
–Dehogy! Csak egy kicsit elmaszkírozom magam – árulta el Zarita titkot.
–De jó! Ez néha nekünk is jól jönne.
–Ugyan! Nektek semmi szükségetek rá, a szépségetekből éltek.
–Néha kipróbálnám, hogy senki ne ismerjen meg, ne figyeljen rám – sóhajtott fel Zita. –Elbújnék, és úgy figyelném az embereket, mintha valami maszk mögött lennék.
–De hiszen, ott vannak az álarcok! – csapott a homlokára az egyik lány, és máris a komódhoz ugrott. Egész köteg színes álarc került elő. –Ezt használtuk a múltkor a fotózáshoz – mutatta Zaritának, aki elvett egy vörös színűt, és az arcához próbálta
–Érdekes.  Ez nem takar el mindent, így is látható, hogy gyönyörűek vagytok – nézett a többiekre.
–Ahogy te is – mosolygott Zita. – Van egy ötletem. Gyere velünk este a partra, így biztos nem ismer meg Nicolas. Igazán megleckéztethetnéd!
–Én? Ugyan! Nézzetek rám, ebben a ruhában… Azonnal felismerne.
–Ez nem gond – nyitotta ki az egyik szekrényt Zita. – Ez csak egy része – mutatott a ruhakölteményekre. – A többi szobában is van elég. Nézd csak! Ez a vörös ruha pont megy az álarchoz. Próbáld fel!
–Jó, de mit csináljak?
–Ó, te lány! Nem tudod? Szerintem csavard el a fejét, és hagyd szépen faképnél. Az ilyen alak megőrül, ha nem éri el, amit akar. Igaz lányok?
Zaritát egy pillanat alatt elvarázsolta a gondolat, hogy bebizonyítsa, pillanatok alatt az ujjai köré csavarhatja a nagyképű főnökét. Haragudott rá, de ugyanakkor tetszett is neki.

Könyv megvásárlása

Hallie Nadal: Megmajmoltak ébredése-részlet

PROLÓGUS
Egyre erősödött a nyomás a gyomromban a gondolatától is, hogy perceken belül találkozom a barátnőimmel. Mások ennek örülni szoktak, nem? Oké, nem ők a legnyájasabb társaság, de nekem csak ők vannak itt, Mendinsben. Ők az egyetlenek, akik nem érdekből töltik velem a szabadidejüket. Akik valóban kíváncsiak rám. Összeköt minket a múlt. Együtt váltunk igazán felnőtté, amikor mindannyian a kórházban dolgoztunk kezdő ápolónőként. Bár Lola meg én már tizenkét éve otthagytuk az egészségügyet, úgy negyedévente összejövünk csak mi, négyen lányok, hogy megünnepeljük valamelyikünket. Ma például Shelát. Valld be magadnak, Hallie: te is kíváncsi vagy rájuk! Erre készültél egész héten.
Amikor leszálltam a buszról a házgyári elemekből emelt kórház főbejárata előtt, rögtön kiszúrtam Lolát. Előrehajolva búcsúzkodott a meggypiros kabriósofőrjétől, mély dekoltázsa felett kidomborodott újonnan szerzett melle.
A férfi végigsimított a nő karján, aki viszonzásképpen a pasi arcát cirógatta meg. Sokatmondó pillantást váltottak, majd a kabrió kihajtott az útra. Sofőrje a forgalmat figyelte, de azért a magasba emelte a kezét, arra intve, ahol kedvesét hagyta.
‒ Látom, megleltétek a tartós házasság titkát. Mióta tart? Egy hónapja? ‒ kérdeztem Lolát üdvözlésképpen.
Ő rám nevetett mind a harminckét, tökéletesre szabályozott fogával. Nem kellett gondolkodnia a visszavágáson.
‒ Lassan kettő. Pont kétszer annyi ideje, mint a te leghosszabb kapcsolatod. Ami mikor is volt?
‒ Ne mondd! Vagy ezer éve. Néha úgy tűnik, nem is lesz többé. Nem gáz. Frankó aggszűz lesz belőlem.
‒ Legfeljebb agg.
Megrándult az arcom, ahogy elnyomtam egy mosolyt.
‒ Hol sikerül állandóan ilyeneket felszedned?
A távolodó autót néztem, de Lola hangja elárulta, hogy kajánul vigyorog, miközben válaszol.
‒ Savanyú a szőlő, mi? ‒ kérdezte.
‒ Irtóra. ‒ Izgalmamban megfogtam a karját, mintha attól féltem volna, hogy faképnél hagy, mielőtt megkérdezem: ‒ Mondd, mi a baj velem?
Végigmért meleg mandulaszemével, csak aztán válaszolt:
‒ Az égvilágon semmi. Dögös csaj vagy. A hosszú, barna fürtjeid, na meg a C kosár mindenkinek szemet szúr. Angyali az arcod is. De lassíts a tempón!
‒ Ezt hogy érted?
‒ Nem kéne olyan kétségbeesetten akarnod a dolgot.
‒ Megijesztem a pasikat? Mint Debra?
‒ Deb nem ijeszti meg őket. Hagyja, hogy kihasználják.
‒ Odáig én el sem jutok.
‒ Ma elviszlek titeket a legtutifrankóbb helyre. Lesz kivel gyakorolnod.
Az órámra néztem.
‒ Most végeznek a lányok ‒ mondtam.
‒ Menjünk be eléjük! Ne álljunk itt, mintha strichelnénk! ‒ javasolta Lola.
Végignéztem a rikítóan zöld mini ruhába bújtatott, bomba alakján. Egyből igazat adtam neki. Otthon még kihívónak véltem a citromsárga forrónadrágból és királykék egyiptomi szabású blúzból álló szerelésemet, de már biztos voltam abban, hogy mind a hárman szürke egerek leszünk Lola társaságában.
A női öltöző a második emeleten volt. A folyosók és kórtermek régi ismerősként köszöntek rám, még az ágytálmosóból kiömlő bűz és az azt elnyomni hivatott fertőtlenítőszag sem tudta elrontani a rám törő emlékeket, mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy még egyszer itt dolgozzam. A munkával sohasem volt bajom, de felőrli az embert a megbecsülés hiánya és a kiszolgáltatottság.
A nővérpultból felénk intett egy fiatal ápolónő, aztán folytatta a betegkartonok rendezgetését. Jóval azután került ide, hogy mi Lolával leléptünk, de látásból jól ismert, tudta, hogy a főnővér barátai vagyunk.
Lola előttem riszált, én pedig remekül szórakoztam a betegek elképedt ábrázatán. Ő látszólag ügyet sem vetett rájuk, uralkodói pózban vonult végig a hosszú folyosón, a komplett férfiosztály legnagyobb gyönyörére.
‒ Nyissátok ki, csajszik! ‒ dörömbölt az öltözőajtón.
Úgy terveztem, kint várom meg a többieket. Mindig utáltam a közös öltözők hangulatát, de minden szempár ránk szegeződött, hát én is becsusszantam a nyíló ajtón át az öltözőbe.
Shela kibontotta hosszú barna haját, és az utolsó simításokat végezte a sminkjén. Ez utóbbi igen merész vállalkozásnak számított az alultervezett neonfényben. Igencsak közel kellett hajolnia a tükörhöz, hogy a megfelelő színek a megfelelő helyre kerüljenek.
Mindig ilyen rossz volt itt a világítás. Nem egyszer előfordult, amikor még én is ebben az öltözőben öltöztem, hogy a más osztályon dolgozó ápolónők összetévesztettek bennünket Shelával.
Debra egy szál bugyiban üldögélt a szekrénye előtti padon, végtagjai esetlenül lógtak szanaszét.
‒ Ébresztő, Debra! ‒ kiáltott rá Lola. ‒ Mindannyian rád várunk.
Deb fel sem nézett. A járólap és az olajfesték találkozását bámulta, de a nyakamat rá, hogy semmit sem látott belőle. Elnyűtt hangon dünnyögött.
‒ Halál fáradt vagyok. Menjetek nélkülem!
‒ A nagy szart! ‒ közölte Lola. ‒ Ma van Shela szülinapja. Nem teszed tönkre a nyafogásoddal.
Debra lerázta magáról a fáradtságot, ültében kidomborította a mellkasát, és Lolának támadt.
‒ Hűtsd le magad! Ez nem a te napod. Az az előző buli volt.
Lola szavai kirángatták Debrát a mélabúból. Azt hittem, ez a cél, de Lola nem hagyta abba, akadt még mondanivalója.
‒ Nem is a tiéd. Úgyhogy próbáld meg jól érezni magad, és ne rontsd el a többiek szórakozását! Megmutatom nektek a törzshelyemet. Itt az ideje, hogy összeszedj egy dögös pasit.
Shela ellépett a tükör elől, hogy behajolhasson a szekrénysorokat elválasztó szűk folyosóra, ahol Lola az egyik zárt szekrénynek támaszkodva a táskájában keresgélt, és egy kézitükröt vett elő. Az állát vizsgálgatta a makacs félhomályban, majd elégedetten visszarakta a tükröt a retiküljébe. El se hiszem, hogy látott bármit is. Debra a szeme sarkából leste Lolát, Shela rám kacsintott.
‒ Semmi szükség rá, hogy még jobban feldobd a hangulatot ‒ súgtam, hogy csak ő hallja.
Shela megvillantotta mindkét szemöldökét. Ez jelezte egyedül, hogy hallott engem, mert a kérésemnek fittyet hányva megszólalt.
‒ Az a mókusos izé? Úgy hangzik, mint holmi gyermekmegőrző. Gyerünk, Deb! Biztos rábukkansz egy gyerekes pacákra. Annak nem kell majd szülnöd, vigyázhatsz az alakodra.
‒ A Frivol Mókusok cuki szórakozóhely. Nem győztök majd hálálkodni ‒ ígérte Lola.
Debra megint összeesett,elnyújtott hangon nyafogta:
‒ Figyelj, szivi! Nem akarok dögös pasit, meg olyat se, aki anyát keres a kölykeinek. Olyan kell, amelyik komolyan vesz.
‒ Olyan is akad. A lényeg, hogy valóságos pasi legyen. Na, gyerünk, húzz bele!
Debra homlokán összeszaladtak a ráncok, ahogy felkapta a fejét.
‒ Mi az, hogy valóságos? ‒ kérdezte.
‒ Akit nem kell megfizetni, hogy társaságot nyújtson, mondjuk egy esküvőn.
Lola színpompás, tavaszi esküvőjére Debra ismeretlen férfivel állított be. Sem azelőtt, sem azután nem látta senki, ott viszont nyalták-falták egymást. A meghívottak között akadt néhány régebbi kollégánk, egy részük még ma is a kórházban dolgozik. Tőlük eredhetett a pletyka, amely bejárta az kórházat. Azt beszélték, hogy Debra természetben fizetett a pasinak.
Lola ártatlan hanglejtése sem ellensúlyozhatta a szavak erejét. Deb képe elszürkült, ujjai ívben megfeszültek, mintha karmolni készülne. Felvonta felső ajka jobb felét, ami láttán nekem egy acsarkodó nagymacska képe ugrott be. Debra külön nyomatékot adott minden szava első szótagjának.
‒ Egyetlen fillért sem fizettem neki.
‒ Nem pénzre gondoltam. ‒ Lola olyan mesterkélten beszélt, hogy Shela meg én a nevetésünkkel küszködtünk.
‒ Nekem úgy tűnt, oltárian gondolsz rá.
Deb hangsúlya az oltárin volt, már fröcsögött, de Lolát nehéz vállalkozás kihozni a sodrából. Hetykén vetett oda:
‒ Nem a pénze miatt mentem hozzá Paulhoz.
‒ Ugyan már, szivi! Jártál valaha csóringer pasival?
‒ A csóró meg a nagyszerű nem szinonimák, tudtad?
Shelának szintén elege lett a veszekedésből, közéjük ugrott.
‒ Erre semmi szükség. Ha nincs kedve…
‒ Dehogy nincs, csak játssza az eszét ‒ mondta Lola.
Odalépett Deb mellé, engem is odaintett. Fölrángattuk Debrát a padról, bepacsmagoltuk kölnivel, és belepréseltük a nyári ruhájába. Shela eltűntette a karikákat a szeme alól. Kicsit eltolta magától, érdeklődve vizsgálta az eredményt.
‒ Egész olyan vagy, akár egy nő ‒ dicsérte, ami végre mosolyt csalt Debra arcára.
Lola megjegyezte:
‒ A végén még igazán pasit fog. Ki gondolná egy egész napos meló után, ami totál leszívja az embert?
‒ Oda se neki ‒ mondta Shela Debrának ‒, Lola úgysincs versenyben. Paul nem díjazná, ha neki is összejönne egy numera.
Deb szeme elsötétült.
‒ Ahogy a házastársak általában ‒ dünnyögte.
Shela Lolához és hozzám fordult.
‒ Gondolom, egyetlen percre sem bántátok meg, hogy itt hagytátok ezt a kócerájt. Úgy nézünk ki a nap végén, mint a lúgozott babaszar, a bérünk meg úgy tűnik el a hó végére, mintha sosem lett volna.
Lola az égre emelte a tekintetét, a szája széle lebiggyedt.
‒ Ez gyönyörű volt. De süketelj inkább a nővérkéidnek!
Debra felkapta a ridiküljét, ami kifordult a kezéből, és a tartalma szétgurult a járólapon. Az igazolványai, a lakáskulcsa a lába mellett landolt, de az apróságokat messzebb vitte a lendület. Egyszerre guggoltunk le, dobáltuk vissza a holmikat. Deb szórakozottan tartotta felénk a ridikült, miközben a mobilját nézte.
‒ Működik? ‒ kérdezte Shela.
Debra idegesen, merev ujjakkal próbálgatta.
‒ Azt hiszem ‒ mondta. Bevágta az öltözőszekrénye ajtaját, ráfordította a kulcsot. Ujjai elfehéredtek, ahogy a kistáskát szorította. Felém fordult, miközben tovább fűzte Shela gondolatait: ‒ Nálad, szivi, dől a lé, Loláról már ne is beszéljünk!
Shela Lolára nevetett:
‒ Bizony, arany életed van, csajszi.
Lola egy szöszt sodort le a ruhájáról, lassan emelte szemeit Shelára.
‒ Azért, mert háztartásbeli vagyok, nem a körmeimet hegyezem egész nap.
‒ Sejtem, milyen megterhelő lehet Mhic Namarának lenni ‒ jegyezte meg epésen Shela.
‒ Szerinted nálunk láblógatásért adják a nagy zsét? Ti ugyanúgy elmehetnétek pénzt keresni ‒ mondtam, mire Debra hevesen megrázta a fejét.
‒ Olyan mondvacsinált munkával, mint a tiéd? Kösz, nem!
Én lettem a célpont, de ezt is jobbnak találtam, mint a feltüzelt csajokat hallgatni.
Shelának megint csak volt hozzáfűznivalója.
‒ Boldogabb lennél, ha a férfiakra összpontosítanál a pénz helyett.
‒ Azért leesik itt-ott ez meg az. ‒ Debra két szemöldöke már egyetlen csíknak látszott, szeme villámokat szórt. Nem értettem, miért pont rám haragszik, hisz én egy rossz szót sem szóltam hozzá.
Shela folytatta a mondandóját, mintha meg sem hallotta volna a többieket.
‒ Ennek a melónak legalább van haszna.
‒ Már ha haszonnak nevezzük a magas válási arányt ‒ szólt közbe Debra.
Felé nyújtottam a kezem.
‒ Köszönöm!
‒ Akkor miért dolgozol még itt? ‒ támadta le Shela.
‒ Mert nálad jobb főnököt senki sem kívánhatna ‒ vágtuk rá kórusban.Elnevettük magunkat. A feszültség, mintegy varázsütésre elillant. Shela mindnyájunkat kitessékelt a folyosóra, és kulcsra zárta az öltözőajtót. Debra még játszotta kicsit a durcást, de nem tudott sokáig ellenállni Shela tréfáinak. Úgy volt minden, mint régen. Néztem őket, és átjárt az összetartozás csalóka érzése.

I.

Mint portyára induló oroszlánok, léptünk ki a kórházból a szombat estébe. Elménk mélyére temettük, hogy nem állunk a városi tápláléklánc csúcsán. Legalábbis nem mindannyian.

Könyv megvásárlása

Egri Zsanna-Sivatagi tánc

Az örökség

–Kezdhetjük? Úgy látom az örökhagyó idősebb lánya nem jelent meg – nézett körbe Dr. Kabai közjegyző.

–Itt vagyok! – vágódott ki az ajtó. Minden szem az ajtóban álló arab ruhás nőre szegeződött. Földig érő sötétkék köpenyt viselt, haját mustársárga kendő takarta el, ami még a nyakára is rátekeredett. Vakító kék szemét külön kiemelte napbarnított bőre.

A pillanatnyi döbbent csöndet csak a közjegyző krákogása törte meg.

–Ön Sárközi Diana?

Diana zavarodottan igazította meg az öltözékét, tudta, Magyarországon furcsán fognak ránézni, de nem volt ideje vásárolni, átöltözni, a repülőtérről vonattal érkeztek, egyenesen egy motelbe, majd onnan a közjegyző irodájába sietett. Furcsa, de néhány napja még a kecskenyáj nyomában nyelte a sivatag porát, és most visszacsöppent a szülővárosába. Kínosan érezte magát, hiszen az utóbbi években alig hagyta el a sivatagi otthonát.

–Igen, de hivatalosan Diana Bint Ahmad a nevem – nyújtotta az útlevelét miközben végigtekintett a jelenlévőkön. Anyja húgát, Máriát jól ismerte. Az asszony gyilkos pillantást vetett rá, majd sértődötten el is fordította a fejét.  Mellette két tizenéves lány ült.  Diana meglepetten tekintett az ikerlányokra. Nem is tudta, hogy a nagynénjének gyerekei vannak, hiszen sosem akart utódokat. A lányok csak egy pillanatra néztek fel, egyikőjük fitymálóan elhúzta a száját, a másik szemében bujkált némi kíváncsiság. Mindez csak egy futó pillanat volt, és máris elmerültek a mobiltelefonjuk világában.

Dianának rossz érzései támadtak, gyomra egészen kicsire szorult, de büszkesége felülkerekedett. Sejtette, hogy lesz konfliktusa a nagynénjével, mindig érezte, mennyire nem kedveli őt, és most még a két csitri lánya ellenszenvét is el kell viselnie. Nemcsak azt nem értette, hogy miért szült a gyerekgyűlölő Mária néni, de azt sem, minek hozta el a porontyait az ő anyja hagyatéki tárgyalására.

–Kérem, üljön le, mert kevés időm van – intett a férfi az egyik üres szék felé. – Rá is térek a tárgyra. Ez egy egyszerű hagyatéki eljárás lenne, az örökség egyenlő arányban oszlana meg az elhunyt gyermekei között.

–Gyermekei? – kapta fel a fejét Diana. – Mi van? Ők a testvéreim? – emelkedett fel a székből. Mit kellene tennie? Odaugrani, és átölelni őket. – Miért nem írta meg anyám? Most kell megtudnom?

Igen, ők a húgaid – szólt oda gúnyosan Mária. Arcára kiült az utálat.

Diana sosem tudta megérteni, miért viselkedett vele így a nagynénje. Gyerekként félt tőle, ha az anyja nem lett volna köztük, talán még bele is rúgott volna az a nő. Ekkor egy futó pillanatra megvilágosodott.

–Lehet, Mária néninek is benne volt a keze? Éppen előtte költöztek anyámhoz a potrohos férjével, és akkor tört ki a balhé. Már majdnem elfogadta anyám, hogy Nassim felesége leszek, és egyszer csak… Mint egy rongyot, kidobott a saját anyám.

–Miért nem szóltatok? – nyögte ki, miközben idegesen csavargatott egy szemébe lógó rakoncátlan hajfürtöt, amely kendője alól kicsúszott.

–Kérem, a családi megbeszélést tegyék későbbre, mondtam, hogy kevés az időm. Az elhunyt hagyott egy végrendeletet, amely elsősorban önnek szól, asszonyom – emelte fel a papírlapot. – Az örökhagyó megbízza önt, a testvérei felügyeletével, illetve az édesapa felkutatásával.

–Engem? – mutatott Diana magára. – Akit kitagadott, és még azt sem írta meg, hogy van két húgom. Miért pont engem, miért nem Máriát?

A közjegyző felhúzta a vállát.

–Nézze, hölgyem, egyértelműen ön van megjelölve a kiskorú testvérpár felügyeletére, és itt van egy csomag is – nyúlt a fiókjába egy sárga dossziéért, és nyújtotta Diana felé, aki bizonytalan mozdulattal vette át.

–Engem meg sem említ?– húzta el a száját Mária néni. – És ki veszi át az üzletet?

–Miféle üzletet? – meredt Diana a nagynénjére.

–Igen, ezzel akartam folytatni – vágott közbe Dr. Kabai. – Azt is a legidősebb lányára bízta. A Market-ház, a város legnagyobb piaca, és az édesanyja tulajdonában volt – fordult a tátott szájú Diana felé, akinek egy hang sem jött ki a torkán.

–De, hát nem is ért az üzlethez! – csattant fel a nagynéni.

Kabai ismét felhúzta a vállát, majd folytatta.

–És ez még nem minden, az elhunyt elkülönített húszmillió forintot Diana nevű lánya számára, azzal a kikötéssel, hogy csak abban az esetben kapja meg, ahogy az üzlet végleges jogát is, ha a testvérei édesapját megkeresi. Amennyiben az elkövetkező egy évben ez nem történik meg, a számla és a rajta lévő pénzösszeg kamataival, valamint a Market-ház végleges tulajdonjogával együtt az örökhagyó húgára, Varga Máriára száll.

–És a húgaim? Kizárja őket is? – kerekedett el Diána szeme.

–Nem teljesen, ebben az esetben minden örökös megkapja a köteles rész ráeső hányadát, ami az érték fele.

Mária szája széles mosolyra húzódott, miközben Diana még mindig nem tért magához. –Szóval az anyámnak van rajtam kívül két gyereke, üzlete, és egy rakás pénze. Miből? – nézett meredten a testvérpárra, akik mit sem törődtek az elhangzottakkal, mindketten elmélyülten nyomogatták a mobiljukat.

–Még néhány formaság, és végeztünk is. Kérem, itt írjanak alá! – intett feléjük. Diana a benne felgyűlt feszültség ellenére, határozottan lépett az asztalhoz, ügyesen megelőzve a törtető nagynénit. Egy pillanatra úgy érezte, ott helyben nekiugrik Mária néni, hogy megfojtsa, mielőtt aláírná az iratokat. Hosszasan tanulmányozta a papírokat, hiszen abban olvasta először a húgai nevét: Kovács Bella és Arabella. –Ez jellemző anyámra, még nevet is hasonlót adott nekik.– Nem tudta nevessen vagy sírjon, ezért csak megrázta a fejét.

–Mi van? Elfelejtettél magyarul? – undokoskodott a hátérben Mária néni. Diana legszívesebben hátrafordult volna. Egy jó nagy pofonnal szívesen helyre tette volna a nagyszájú nagynénit.

–Nem írok alá akármit!

–Naná! Kaptál egy rakás pénzt, közben rá sem néztél anyádra.

Dianának ökölbe szorult a keze. Na, most jött el az idő! Megtámaszkodott az asztallapban, egyre mélyebben vette a levegőt, érezte, robbanni fog.

–Hölgyeim! A családi vitát az ajtón kívül szíveskedjenek!

Diana magával viaskodott, csak az ügyvéd szavai csillapították le. Válasz nélkül hagyta a nagynénje pufogását, csak magában morgott. –Allah szakállára mondom, ha nem hagyja abba, kimegyünk és agyonverem!

***

Alig léptek ki az utcára, Mária sürgősen belekarolt a testvérpárba, mintha érezte volna a Dianában dúló vihart. A lányokat egyenesen a parkoló felé vontatta.

–Álljatok már meg! – kiáltott rájuk Diana. – Mi folyik itt?

–Mi lenne? Ott a kocsim, meg a férjem – mutatott a távolabb álló autóra. –Hazavisszük ezt a két kis árvát. Ugye jó lesz, édeseim? Kis ikerbogaraim – csicseregte Mária. – Ó, sajnálom!  – fordult az unokahúga felé. –Te nem férsz be az autónkba. Hívjak neked egy taxit? A szülőházad címére emlékszel? Vagy írjam le?

Ettől Dianában tovább érlelődött a tettlegesség gondolata, hiszen pontosan tudta, az autó ötszemélyes, és csupán kifogást keres az öreglány, hogy ne kelljen magukkal vinni. Mindenáron le akarják rázni.

–Tudok hívni magamnak, és pontosan emlékszem a címre, de ma még nem megyek hozzátok.  Kérlek benneteket, legalább mondjátok el, mi történt Anyával? Miért nem írtátok meg, hogy beteg volt? Legalábbis, te, Mária néni. Ti lányok, tudtatok egyáltalán rólam?

–Ugyan kit érdekelsz? – fordult szembe vele az egyik fruska. –Nekünk nem kellesz!

Diana tett egy lépést felé, a nagyszájú leányzó, gyorsan a néni mögé bújt.

–Mit ártottam én nektek? Még azt sem tudtam, hogy vagytok. Hiába írtam anyánknak, választ sosem kaptam.

–El akarsz innen vinni bennünket abba a koszos sivatagba – kiabált ki Mária néni biztonságából az előbbi leányzó, mire a másik is odabújt. Diana nagynénje úgy állta el az utat, mint egy hős oroszlán. Bár inkább hasonlított egy fújtató, kövér tevére. Ettől a gondolattól Diana elmosolyodott egy futó pillanatra, de ez éppen elég volt arra, hogy az ellenséges asszony támadásba lendüljön. Öklét rázva Diana elé penderült.

–Most jutott eszedbe az anyád? Húsz évig rá sem gondoltál! Most is csak a pénze miatt jöttél vissza.

–De, én… – hátrált meg Diana, nem akart verekedésbe kerülni. Érezte, ha kezet emel a nagynénjére, az kórházba kerül. Pedig nagyon szívesen földhöz vágta volna, szinte hallotta a puffanást.

–Na, figyelj! Én nem hagyom ezt a két kis drágát! Nem fogod elvinni az arabokhoz!

Diana a testvéreire nézett, akik a néni takarását elveszítve egymásba kapaszkodta. –Olyan egyformák! Hogy lehet őket megkülönböztetni? Istenem, annyi idősek lehetnek, mint a kisebbik lányom. – A nagyszájú testvér dacosan nézett nővére szemébe. – Mintha magamat látnám – kerülte ki a hőbörgő nagynénjét, és indult a lányok felé. Mária néni belekapaszkodott a karjába.

–Hagyd békén őket!

Lerázta az asszony kezét.

–Nem! Egy csomó dolgot tisztáznunk kell. El kell dönteni, mit fogunk csinálni? –  Akkor vette észre, hogy reszket a keze. A feszültség csak nőtt benne, lassan úgy érezte, csupán néhány perc, és szétrobban. Vissza kellett fognia magát. – Holnap átmegyek hozzátok.

–Úgysem engedünk be! – taposott Diana lelkébe az egyik húga, az autó felé sietve, miközben egy pillantást sem vetett a nővérére.

Diana nem válaszolt, csak nézett a lányok, majd az őket követő nagynénje után.

–Meglátjuk – súgta maga elé.

–Álljatok meg lányok! – kiabált Mária néni az ikrek után. – Beszéltek vele?

–Nem. Mi úgysem megyünk vele, menjen csak vissza nyugodtan a kecskepásztorhoz.

Diana csak állt, egy szó nem jött ki a torkán, meredten nézett a távozók után. Teste idegesen rándult össze a szavaktól, de legfőképpen a felhangzó kacagástól.

***

Szólni kellett volna, kiáltani, elmondani az igazságot, de hagyta elmenni a testvéreit. Túl sok volt ennyi megpróbáltatás. Leintett egy arra tévedt taxit, nem foglalkozott a kíváncsi tekintetekkel, egyenesen a városszéli motelbe vitette magát.

Nézte az elsuhanó utcákat. Mennyit változott a város azóta, hogy alig tizennyolc évesen búcsút intett. Több ezer kilométerre várt rá a boldogság. Semmit nem bánt meg, otthonra talált egy férfi oldalán. Nem érdekelte, hogy második feleség. Azzal sem foglalkozott, hogy idegen volt. Ott abban a kis beduin faluban családra talált, azok az emberek befogadták. Bármit is gondolt a magyarországi családja, a sivatag a szabadságot jelentette számára. Még akkor is, ha a hátán kellett a főzéshez a tüzelőt vinni, vagy el kellett viselni a gondolatot, hogy a férje Munával, az első feleségével alszik egy ágyban. Ugyanakkor úgy nevelték egymás gyermekeit, mint a sajátjaikat. Kívülálló nem tudhatja, hogy mennyire természetes volt, amikor Muna, az ő lányával a karjában sétált, ugyanakkor ő meg a kis Mohameddel együtt tanulta a nyelvet. Az arab írás nem könnyű egy magyar nőnek. Ketten voltak feleségek, de még is egy családként éltek. Annyira szerette volna, ha az anyja megérti, vagy ha mégsem, legalább az unokáinak örülhetett volna. De ő még tudomást sem vett róluk.

Mennyire igazságtalan volt Mária néni, pedig az ő lelkiismerete nyugodt. Mindhárom lánya születését megírta az anyjának, aki sosem válaszolt. Miért is nem látogatott haza? Félt, egyszerűen rettegett a gondolattól, hogy ismét kidobja az anyja. Várt, arra, hogy egyszer megérkezik a hívó szó, de sosem tette meg az anyja, akármennyit rimánkodott a leveleiben. Egyszerűen válaszra sem méltatta.

Össze kell szednie magát! Amirah nem láthatja ilyen állapotban.

–Kérem, megállna egy ruhabolt mellett – tette kezét a taxis vállára, aki csak bólintott, és néhány sarokkal arrébb leparkolt egy üzlet előtt.

Diana kissé felélénkült a vásárlástól, az elmúlt években ez kimaradt az életéből. Amikor Nassim beteg lett, csak vele törődött. – Nassim! – sóhajtott. – Miért hagytál magamra? – Elszorult a torka. A férje halála után minden megváltozott. Nassim után Mohamed, az első feleségétől származó fiú lett a sejk. Ő pedig még túl fiatal, könnyen befolyásolható. Lamya, az anyósa kezébe vette a hatalmat, és ügyesen irányította az ifjú sejket. Attól kezdve neki nem volt nyugta.

A két nagyobbik lánya szerencsére már férjnél volt, így csak a legkisebb lányát, Amirah–t szemelte ki az anyós. Diana dühös volt, amiért az öregasszony a háta mögött rábeszélte a lányát, hogy beleegyezzen a férjhez menésbe. –Istenem! Hiszen még csak tizennégy éves! – sóhajtott. Hiába annyi idős volt a két nagyobbik lánya is, amikor férjhez adták őket, de ők másmilyenek voltak. Amirah művészlélek, álmodozó, a nagyobbaknak inkább járt a gondolatuk a férjhez menésen. Őket nem is tartotta vissza.

A taxi nagy lendülettel befordult a motel parkolójába. Diana előrenyújtotta a papírpénzt.

–A többi a magáé.

A sofőrje, a nem mindennapi borravaló hatására lelkesen pattant ki, villámgyorsan ajtót nyitott utasának, még ki is segítette. Diana elmosolyodott, aznap először, és könnyed léptekkel felsietett az első emeletre. A kopogtatásra óvatosan nyílt az ajtó. Amirah finoman elmosolyodott.

–Ó, de jó, hogy már itt vagy!

–Mondtam, hogy sietek, csillagom – ölelte magához a gyermekét.

Amirah vékony, törékeny kislány volt, Diana szerint túlzottan is gyengécske, ezért sem akarta még férjhez adni.

–Minden rendben volt? Most már hazamehetünk? – nézett Amirah az anyjára.

–Nem megyünk haza, kicsim. Itt maradunk.

–Itt? De nekünk nem itt van az otthonunk. Nekem pedig férjhez kell mennem.

–Dehogy kell! – csattant fel Diana. Igazán mérges lett. – Mit gondolsz, miért szöktettelek meg?

–Én csak azt gondoltam, hogy meg akarod mutatni a helyet, ahol születtél – hajtott le a fejét a lány. Bár tetszett neki a kaland, ahogy megszöktek a nagymamája elől, pedig annyira vigyázott rá. A gondolattól elmosolyodott. – Azért nagyon szuper volt, amikor a nagymama mellől kicsempésztél.

–Én csak az arcát szerettem volna látni, amikor felébredt és nem voltál mellette – kacagott Diana. Tényleg izgalmas volt, ahogy az éjszaka közepén belopózott a sátorba, és ölben kihozta a lányát, mint egy kisbabát. Ugyanakkor dühös volt az anyósára, amiért beleavatkozott az életükbe. Attól meg egyenesen felment benne a pumpa, amikor közölte vele a banya, hogy ha visszatér Magyarországról, őt is férjhez adja. Őt? A falu sejkjének az özvegyét! És kihez? Egy csóró vénemberhez. Teljesen megbuggyant az öregasszony! És Mohamed támogatja. Összeesküdtek ellene, pedig Mohamedet tízéves kora óta ismeri. Ugyanúgy kölyökkora óta ismeri a vőlegénynek kiszemelt Zahidot is, Nassim húgának a fia, aki így tulajdonképpen az unokaöccse. A magyar lelke ezért sem tudja elfogadni, hogy a lányát az unokatestvére vegye feleségül. Ha Nassim élne, nem hagyná. Ő, tényleg modern felfogású férfi volt. Amikor a városban éltek, sok mindent megengedett neki, többet is, mint az első feleségének.

Motyogott is az anyósa, amikor Nassim magával vitte őt és a lányokat a városba. Pedig még nem is tudta az öreglány, hogy nem Salalah–ba mentek, hanem a sivatagba. Nassim megmutatott nekik minden titkos helyet, és mindenre megtanította. Sok arab asszony nem tud annyit a sivatagról, mint ő.

–Tudod, hogy nagyanyádnak, sőt még Mohamednek sem volt fogalma arról, hogy hol vagyunk? Ők a másik faluban kerestek, ahol a nővéreid vannak – nevetett fel.

–A testvéreim nem árulták el?

–Dehogyis! Ők sem tudták. Elbúcsúztam tőlük, ahogy kell, és csak utána mentem vissza érted. Addig a wádiban voltam, ott, ahol a régi folyómeder kiszélesedik. Tudod, ott van egy barlang.

–Jó kaland volt, de vissza kell mennünk! Te mondtad, hogy nincs annyi pénzünk, hogy itt éljünk. Én haza szeretnék menni – bújt az anyjához Amirah.

–Nem lehet. Azt hiszem, mégis itt maradunk. Tudod, van két testvérem.

–Testvéred? Azt mondtad, egyedüli gyerek vagy.

–Én is azt hittem, de kiderült, hogy született egy ikerpár, két kislány, egy évvel idősebbek nálad.

–Tényleg? Megismerhetem őket? Annyira kíváncsi vagyok!

–Persze, holnap átköltözünk, és mindent megbeszélünk.  Nézd csak, mit hoztam neked – kapta fel a földre dobott szatyrokat.

–Mi ez?

–Ruhák. Felpróbálod?

–Most nincs kedvem – nézett bele Aminah az egyik táskába. Nem volt elragadtatva. Ő mindig a beduin viseletet hordta, nem vágyott másra. – Inkább elmennék fürödni. Tudod, itt fürdőkád van.

–Tudom – nevetett fel Diana. – Menj! – paskolt a lánya fenekére. Eszébe jutott a sivatagi fürdőzésük. A faluban nem volt fürdőszoba, de volt damilájuk. Így hívták a sziklák közötti kis medencét. Abban eső után összegyűlt a víz, és egész sokáig langyos fürdőt szolgáltatott nekik, lányoknak, asszonyoknak, amikor vízért mentek. A faluban voltak víztartályok, de azokban elég poshadt volt a víz, és inkább csak az állatokat itatták belőle.

Aminah nevetve foglalta el a fürdőszobát, Diana tudta, onnan hosszú ideig nem jön ki, így előveheti a sárga dossziét, hogy végre megtudja, mit akar tőle az anyja.

***

Lányom!

Diana felhúzta a szemöldökét. –Ennyi? Mintha csak a családi kapcsolatunkat említené. Rosszul esett ennyi év után egy ilyen megszólítás. Titokban remélte, hogy legalább kedvesként, netalán drágámként említi, de csak a lányom szóra tellett. Vett egy mély levegőt, érezte nem azt fogja kapni, amiről annyiszor álmodott.

Úgy döntöttem, rád bízom a húgaid gyámságát. Azt akarom, hogy keresd meg az apjukat, bárhol is van a világban. Nem hagyhatod magukra, legfeljebb pár hétre. Vinned kell magaddal az ikreket, akármerre is mégy! Nem érdekel a magánéleted, sem az arab férjed, csak minél hamarabb találd meg az exférjemet, Kovács Lászlót, aki attól kezdve a lányok gyámja. Te pedig megkapod a pénzt, és a Lászlónál lévő örökségedet.

Mindent megtalálsz a mappában, a magánnyomozó címét, telefonszámát is, aki megmondja, merre találod meg a lányok apját.

Anyád

Diana megkövülten nézte a rövidke levelet, és még mindig nem akart hinni a szemének. Komolyan ennyit írt az anyja? Ezt akár írhatta volna a takarítónőnek is.

Kényszeredetten vette elő a citromsárga mappát. Mély levegőt vett. Lesz, ami lesz! Óvatosan kihajtogatta. Az iratcsomó tetején rögtön egy fotó volt. Nem volt kétsége, a férfi az, akit keresnie kell. Kézbe vette, jól megnézte. Semmi különlegeset nem látott, egy negyvenes férfi nézett vissza rá. Azonnal az eszébe ötlött, hogy mennyivel fiatalabb, mint az anyja volt. Ösztönösen megfordította. Jól sejtette, nemrég készülhetett a kép. A férfi ránézésre vele egykorú vagy valamivel idősebb lehetett. – Ezek szerint, az anyám legalább tizenöt-húsz évvel idősebb volt. Milyen férfi lehet, aki egy nála idősebb nőt vesz feleségül? Vajon, anyám vele is olyan lekezelő volt, mint az apámmal, amikor még élt az öregem?– Nagyon jól emlékezett arra az időre. Mégsem a múltra akart gondolni, a jövőre kellett koncentrálni. A saját és lánya sorsa mellett most már a két húgáról is gondoskodni kell. Az első benyomásai ellenére azonnal döntött, teljesíti az anyja végakaratát. Beletúrt a dossziéba. A házassági anyakönyvi kivonat mellett a lányok születési bizonyítványai is ott voltak. –De fura! Csak pár hónap van a húgaim és Amirah lányom között? Istenem! Milyen érdekes lett volna tudni, hogy egyszerre voltunk terhesek az anyámmal, és alig előttem szült. – Eljátszott a gondolattal, ha Magyarországon lett volna, együtt jártak volna orvoshoz, és ő látta volna felnőni a húgait. – Ahogy anyám az unokáit, de rájuk sosem volt kíváncsi. – Mérgesen megrázta a fejét. Azért sem fog könnyeket hullajtani! Sok mindent a vállára rakott a sors, de ő kitartóan cipeli ezeket. Nem fogja feladni!

Tovább kutatott a dossziéban, míg végül megtalálta a magánnyomozó névjegyét.

–Jó napot! Sárközi Diána vagyok – nyögte ki a lánykori nevét. –Édesanyám, Sárköziné Varga Julia hagyta meg nekem az ön számát.

–Kicsoda? – hangzott a vonal túlsó végéről.

–Ja, ő már Kovácsné volt! – kapott a fejéhez.

–Igen, így már tudom, kiről van szó. Már vártam a hívását. Bejön személyesen az irodámba, vagy így telefonon is elmondhatom a címet, ahol az úriembert megtalálja?

–Igen, talán jobb lenne, ha most elárulná. Szeretném végre tudni, hova kell utaznunk.

–Máris mondom – hallgatott el a férfi, csak papírzizegés hallatszott a telefonba. – Meg is van! Szerintem ez nem jelent önnek gondot. Ha jól tudom arab területen élt.

–Igen, Ománban.

–Remek! Az még jobb, ugyanis éppen ott van, akit keres.

–Ománban? – kapta szája elé a kezét Diana, nehogy elkáromkodja magát. Éppen oda nem akart visszamenni.

–Igen, Muscatban. Ha jól tudom, az a főváros.

–Pontosan – sóhajtott fel Diana, az mégiscsak az ország másik felében van. Salalah–tól messze lesznek, nem kell tartania az anyósától, attól, hogy Amirah–t elszakítják tőle. Megkeresik a férfit, és átpasszolja a lányokat, utána végleg hazatérnek Magyarországra.

–Rendben. Tudna adni egy email címet? Megírom a cégnek a pontos nevét, ahol dolgozik, mert fogalmam sincs, hogy kell ezt ejteni – nevetett bele a magánnyomozó a telefonba.

Diana, miután megadta az email címét, hátradőlt a fotelben és felnevetett. Amirah ebben a pillanatban lépett be.

–Mit nevetsz, anya?

–Megyünk vissza Ománba.

–Hogyan? Hiszen azt mondtad az előbb, nem megyünk, itt kell maradnunk. Mi történt?

–Most tudtam meg, hogy ott van a lányok apja. Tudod, kicsim, az édesanyám azt akarta, vigyem el a húgaimat az édesapjukhoz. Lehet, hogy ezért kellettem én, mert ott éltünk? – mondta ki hangosan a gondolatát.

–Ugyan, anya! Biztosan szeretett téged, csak nem tudta kimutatni az érzéseit, ahogy a nagymama sem.

–Na, azért ne hasonlítsuk őket össze! Téged biztos szeret a nagymamád, de engem… – ölelte magához a lányát. – Hú, de finom illatod van! – húzta végig az orrát a lány nyakán, aki csiklandósan nevetett. – Beleborítottad az összes habfürdőt a kádba?

–Egy kicsit megcsúszott a kezem – sütötte le a szemét Amirah.

–Nem baj, ha visszajöttünk minden nap úszkálhatsz habfürdőben.

–Visszajövünk? De miért? Nekünk Omán az otthonunk, ott él a családunk. Itt nincs senkik, illetve csak a húgaid, de őket nem is ismered.

–Lehet, de ne aggódj, kicsim, mi itt leszünk egymásnak.

Amirah szemei könnybe lábadtak. Diana nézte, és teljesen elbizonytalanodott. Vajon jól cselekszik? Helyesen teszi, hogy a lányát kiszakítja a megszokott életteréből? Okos gondolat rákényszeríteni, hogy egy számára idegen országban, idegen kultúrában éljen?

Utazz Afrikába! Nyereményjáték szabályzat

A Szív-titkok-könyv játékot hirdet a Szív-titkok-könyv Facebook oldalán az oldal felhasználói számára

Utazz Afrikába!

címmel.

A  játék időtartama: 2018.05.25-2018.06.24

A játék menete:  

Egy kérdésre kell válaszolni. A poszt megosztásával minél több lájkot szerezni a hozzászólásra. A legtöbbet kedvelt hozzászólás nyer.

 

Kik vehetnek részt a játékban?

A játékon azon Magyarországon állandó lakhellyel rendelkező természetes személyek, felhasználók vehetnek részt, akik csatlakoztak a Szív-titkok-könyv Facebook oldalhoz.

Nyeremények:A résztvevő Játékosok közül 2018. 06. 25-én a legtöbb kedvelést elérő hozzászóló nyereménye Egri Zsanna Egy milliomos bőrében Afrikában című e-könyvét, valamint a Meghívó nászútra és Elveszve Mexikóban nyomtatott könyvet is.

A nyertest e-mailben/Facebook privát üzenetben értesítjük, amelyben a nyeremény átvételének pontos feltételeiről, helyszínéről és határidejéről is tájékoztatást kapnak. A nyertes által megadott személyes adatok hiányosságáért/hibájáért (pl. névelírás, email-cím elírás stb.) a (szervező ) semmiféle felelősséget nem vállal.

Személyes adatok kezelése:

A játékban való részvételhez a felhasználó egyes Facebook-on megadott adataira van szükség, mely adatok az alkalmazás engedélyezésére való felszólítás előtt részletezve vannak a felhasználó előtt.

Az adatvédelem megegyezik a www.szív-titkok-könyv.hu  webáruház adatvédelmi nyilatkozatában leírtakkal..

A nyertes a játékban való részvételével hozzájárul, hogy a Szív-titkok-könyv a nyertes személyi adatait és személyes jellegű információit (név, állandó lakcím) díjmentesen nyilvántartásba vegye és a jelen nyereményjáték lebonyolítása és dokumentálása céljára a jövőben is díjmentesen kezelje a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvényben foglalt célból, valamint marketingtevékenysége és a Nyereményjáték lebonyolítása és dokumentálása céljára. További harmadik személyeknek a Szív-titkok-könyv ezen információkat nem adja tovább. A Szív-titkok-könyv kötelezettséget vállal arra, hogy a résztvevők személyes adatait a hatályos jogszabályi rendelkezések betartásával kezeli.

Kik nem vehetnek részt a játékban?

A játékban nem vehetnek részt a Szív-titkok-könyv munkatársai.

A játék szervezője az esetleges hibás, valótlan regisztrációkért felelősséget nem vállal. Az előírttól eltérő formátumú regisztrációk helyességének elbírálására a jogot a játék szervezője fenntartja magának.

A nyeremények készpénzre nem válthatók.

A Szív-titkok-könyv fenntartja magának a jogot jelen Játékszabály módosítására illetve kiegészítésére.

NAIH szám bekérése folyamatban.

Ezt a nyereményjátékot a Facebook semmilyen formában nem támogatja, azzal összefüggésbe nem hozható.

This promotion is in no way sponsored, endorsed or administered by or associated with, Facebook.

 

 

Victoria Green: Valter és Vivien II. kötet

Prológus
Vivien

Szerencsés lánynak éreztem magam. Mint kiderült, Valternak hatalmas szíve van! Minden rossz ellenére, amit elkövettem ellene, képes volt megbocsájtani. Messzemenően nem ezt érdemeltem volna. Szokták mondani, az igaz szerelem képes minden akadályt legyűrni. Na, a mienk pont ilyen volt! A mi szerelmünk kapott hideget, meleget, de leginkább hideget, és a legtöbbet sajnos én okoztam. Nem vagyok rá büszke.
A kapcsolatunk elején nagy volt a bizonytalanság részemről, próbáltam hinni neki, de a sok negatív benyomás, ami ért, elbizonytalanított. Valter kezdetektől fogva azt vallotta, hogy nem ő ölte meg legjobb barátját, Nimródot. Mégis elítélték, és az időnkénti agresszív viselkedése is arra utalt, hogy nem ártatlan. Összezavart.
Szerencsére az igazság győzött, és Valter ártatlanságára hivatalosan is fény derült. Arra, hogy ez miként következett be, nem szívesen emlékeztem. Sajnos hoztam olyan rossz döntéseket az életemben, amit lehet, hogy soha nem fogok tudni jóvátenni. Örökre nyomot hagyott a lelkemen, és talán csak tengernyi idő lesz képes arra, hogy elhalványítsa.

1. Fejezet

Vivien

A langyos víz finoman simogatta a bőrömet, ahogy a szivacsból kisajtolva végig csorgott rajtam. Valter újra a kádba merítette a szivacsot, majd kiemelve a mellemre csöpögtette belőle a vizet. A fürdőhabot szép lassan eltávolította róla, így szabadon meredeztek a mellbimbóim. Látványuktól Valter vágyakozva a fülembe sóhajtott.
– Imádom őket. Olyan gyönyörűek – suttogta, és hangjától libabőrbe borult a karom. Mély sóhaj kíséretében behunytam a szememet, és átadtam magamat a kéjnek, amit Valter ujjai okoztak. Gyengéden ingerelte keményre duzzadt mellbimbóimat, játszott velük, bennem pedig fokozatosan kelt életre a szexuális vágy. Megnyaltam alsó ajkamat, és fejemet a vállára döntöttem, úgy élveztem tovább kényeztetését. Egy percre sem hagyta abba, én pedig lassan elveszítettem a fejemet. Önkéntelenül nyögtem fel egyik vadabb érintésétől.
A nyakamat csókolta, mialatt ujjai lecsúsztak a mellemről a vízbe, és megérintették a legérzékenyebb pontomat. Hogyan tudja ilyen érzékien csinálni? Alig ért hozzám, de már az orgazmusom határát súrolta. Egész testem reszketett. Elvesztem az érzékiség világában. Finoman körözött a csiklómon, miközben nyelvével a nyakamat masszírozta. Akartam, hogy a számba hatoljon, és nyelve vad táncot lejtsen az enyémmel, de annyira élveztem simogatását, hogy képtelen voltam oldalra fordítani a fejem. Teljesen az uralma alá vont. A szenvedély, amit percek alatt kihozott belőlem, semmissé foszlatta az akaratomat.
Férfiassága keményen nyomódott a hátamnak, ami még inkább felizgatott. Meg akartam érinteni, ízlelni, a számba venni. Valter sóhajaira vágytam, ahogy a gyönyör felé sodrom őt.
Már pusztán ennek gondolatától felrobbantam. Lábaimat reszketve szorítottam össze, de Valter nem hagyta magát egykönnyen. Tovább ingerelt, én pedig a fürdőszoba csendjébe sikoltottam. Túlontúl érzékennyé váltam.
– Csendesebben, szépségem! – hallottam a fülemben felcsendülni hangját.
– Nem megy, ha ilyen jól csinálod! – emeltem fel a fejem, és néztem vágytól égő barna szemébe.
– Most te következel! – jelentettem ki huncut mosollyal az ajkamon, miközben tenyeremet végighúztam a mellkasán. – Állj fel, kérlek!
Valter elutasítóan csóválta a fejét. – Felizgattál – magyarázta.
– De hisz’ hozzád sem értem! – nevettem. Valter kilépett a kádból, és megragadta a kezemet. Én is kimásztam, majd sietve követtem őt a hálószobába. Egyenesen az ágyhoz húzott. – Pusztán a látványod olyan izgató, hogy ha most még a száddal kezdesz el játszani rajtam, biztosan nem jutunk el az ágyig. Én viszont most keményen a magamévá akarlak tenni! – hadarta, miközben az óvszert kotorászta elő a fiókból.
– Értettem… – feleltem kislányos hangon, az ágy szélén ülve. Valter széttépte a zacskót, és kiszedte belőle a gumit. Én leugrottam az ágyról, és elé siettem.
– Várj! Hadd csináljam én! – Alsó ajkamba haraptam, miközben kikaptam kezéből a gumit, és letérdeltem. Ő lepislantott rám, lélegzete felgyorsult, túlfűtött vággyal nézte végig, hogyan csúsztatom merev, vérrel telített férfiasságára a gumit.
– Ah, Vivien! Kicsinálsz! – sóhajtotta, majd hónom alá nyúlt, és felhúzott a földről. Háttal dőltem le a puha franciaágyra. Valter fölém magasodott, lábával szétnyitotta az enyémet, és közéjük helyezkedett. A számba csókolt, nyelvével mélyre hatolt, miközben vadul és hirtelen csapódott belém. Felsikoltottam az érzéstől, ahogy teljesen kitöltött. Újra eggyé váltunk. Szerelmünk vad szenvedéllyé alakult, és semmi sem csillapíthatta. Az árral sodródtunk, körülöttünk minden lángba borult. Mindenütt a forróság, és mérhetetlen boldogság. Testünk szinkronban mozgott, a hátam ívben megfeszült döféseitől. A szobában nem lehetett mást hallani, csak az ágy ritmusos recsegését, és édes élvezésünk dallamát. – Őrülten szeretlek, Vivien! – hallottam meg ziháló hangját.
– Én is szeretlek! Örökké! – válaszoltam, bár erősen kellett koncentrálnom a szavaimra, mert közben nem lassított. Kezével végigsimított melleimen, majd finoman rájuk csapott. Örömittas nyögéssel díjaztam tettét. Ő a szájába vette az egyiket, és mámorító érzést keltve nyalta és szívta a mellbimbómat. Fekete hajába markoltam, jelezve, mennyire élvezem azt, amit csinál. Megragadta a kezemet, és a fejem fölé tolta. Nyakába vette a lábaimat, ismét fölém magasodott egész testével. Még mélyebbre jutott, és minden döfésével az orgazmus felé lökött. Hangosan élveztem el alatta, testem vonaglott. Ő a plédbe markolt, miközben a csúcsra jutott. Kimerülten dőlt mellém az ágyba. Percekig csak heves zihálásunkra figyeltünk, mely fokozatosan váltott normális ritmusra. Majd mikor kellőképpen magunkhoz tértünk, egymásra néztünk. Valter széles vigyorral az arcán csúszott oda hozzám. Összebújtunk, és élveztük a meghitt pillanatot.

Valter
                – Valter! – hallottam Vivien kiáltását. Nem akartam most rá figyelni. Sokkal fontosabb volt az, hogy ezt a görényt, itt előttem, kicsináljam. Már el is képzeltem hogyan szúrom a kést a torkába. Nem érdekelt a börtönbüntetés. Vivien Dénest választotta! Hiába figyelmeztettem arra, hogy kicsoda. Nem hitt nekem. Én viszont nem fogom hagyni, hogy Nimród gyilkosa szabadon garázdálkodjon, és élje kis életét a szerelmem oldalán! Inkább leülök húsz-harminc évet a sitten, mint hogy ez a senkiházi tovább rontsa itt a levegőt!
– Ne bántsd őt, kérlek! Visszamegyek hozzád, csak hagyd ezt abba! – kiáltott újra a szerelmem.
Visszajön hozzám? Az ígéretét hallva szívem hatalmasat dobbant. Még a levegő is megrekedt a tüdőmben. Biztos jól hallottam? Feléje fordultam, amit nagyon rosszul tettem, mert Dénes azonnal kihasználta az alkalmat, és kicsavarta a kést a kezemből. Alig volt időm mozdulni, Dénes keményen állon vágott egy alulról jövő ökölcsapással. A fogaim durván összekoccantak, szédülve billentem hátra. Éreztem, hogy a gravitáció lehúzza a testemet, és megragadtam Dénest. Ha én zuhanok, akkor szépen tartson velem! Korántsem akartam meghalni, így a híd korlátja után kaptam. Oldalra pillantva viszont sajnálattal láttam, hogy Dénesnek is sikerült megkapaszkodnia. A francba! Igazán lezuhanhatott volna! Dühösen néztünk egymásra, majd megpróbáltuk felhúzni magunkat. Reménytelen próbálkozásnak bizonyult. Annyit küzdöttünk egymással, hogy teljesen kimerültünk. Vivien megjelenése a hídon reményt ültetett a szívembe.
Mégis megúszom. Eljött értem, hogy megmentsen. De mikor áthajolt a korláton, mindkettőnket fel akart húzni. Nem lehet ennyire hülye! Dénes veszélyt jelent mindenkire! Minek akarja megmenteni? Miért nem tud bízni bennem?!
Vivien hiába próbálkozott, erőtlen karjával ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Egyszerre csak egyikünket lesz képes felhúzni. Ezzel még nem is volt probléma, de az idő vasfoga igen meggyötörte a hidat, és egy szívből jövő reccsenéssel jelezte felénk, hogy hármunkat nem sokáig képes megtartani. Dénes figyelmeztette is erre Vivient, aki ekkor már teljesen magán kívül volt a pániktól.
– Segítsen valaki! – kiabálta a távolba, tehetetlenségében könnyei az arcát áztatták. Segíteni akartam neki a döntésben, ezért a kezébe adtam az életemet.
– Húzz fel, Vivi! – kértem, de ekkor megláttam valamit a szemében, amitől riadtan dobbant a szívem.
– Bocsáss meg! – nyögte ki elkínzottan. Én hatalmasra nyílt szemekkel meredtem rá. Kérni akartam, hogy ne tegye, de ahogy kimondta szavait, már el is engedte a kezemet.
– Vivien! – ordítottam, és a becsapódástól való félelmem dió nagyságúra zsugorította a gyomromat. A szívem elviselhetetlenül zakatolt. Vivien döntése miszlikbe szakított belülről. Szerencsére a szenvedésem nem tartott sokáig, mert pillanatok alatt becsapódtam. Az életem minden fájdalmával együtt örökre elillant.

Egri Zsanna: Egy milliomos bőrében Afrikában

Irány Afrika!

–Meg fognak ölni, fiam!
A szavak elszálltak a szélben. Ildikó némán meredt a távozók után. Szavaira senki nem válaszolt, csak egy vonatfütty sikított fel a távolban. Bennel és Bettivel elindult a vonat.
Ben szótlanul bámult ki az ablakon. A vonat hangja visszaidézte a múltat. A töltés aljában eltöltött éjszakákat, és azt a hajnalt, amikor a vagon lezuhant mellé. Sápadtan gondolt a pillanatra, amikor minden megváltozott. Ott zakatolt benne a kérdés: ki is ő tulajdonképpen? Csöves vagy a milliomos? Csóró vagy gazdag? Kinek az életét kellene élnie?
Szemben vele a gyönyörűséges szerelme, és egyenesen Dél-Afrikába tartanak. Mi ez, ha nem csoda? Egy jel, hogy folytatnia kell! Egy másik ember életét élni, és elfelejteni a hajléktalan múltat.
Betti szótlanul fürkészte a férfi arcát.
–Edvárd... – akadt el a hangja. – Akkor most hogyan is hívjalak?  Bennek? Benjáminnak? Edvárdnak?
–Hívj, ahogy akarsz – vonta közelebb a lányt, megcsókolta az ajkát. – Csak szeress!
–Szeretlek, te bolond! De, nem tudlak Benjáminnak hívni. Olyan fura! Nekem Edvárd maradsz.
–Most már az vagyok.
–Dehogyis! Ő meghalt balesetben.
–Így is volt, de nézd! – nyúlt a zsebébe. – Az útlevelem Kállay Edvárd névre szól. Ki más lennék? Különben is, külföldön senki nem fogja kétségbe vonni.
–Jaj, nem jó ez így! – tördelte a kezét Betti. – Mégis be kellett volna menni a rendőrségre.
–Megőrültél? Börtönbe zártak volna. Különben is, Kis Benjámin meghalt, eltemették.
–Baj lesz belőle! Rá fognak jönni.
–Ugyan! Ki jönne rá? Nyugodj meg, édes! Én vagyok Kállay Edvárd, a milliomos – húzta ki magát önelégülten.
–Várj csak! – kapott a fejéhez Betti. – Te pénzt loptál tőlük?
Ben arca elszürkült. Sosem gondolta, hogy ennyire rosszul eshet, ha tolvajnak nézik. Régen ez nem jelentett gondot, hiszen gyakran megesett, hogy egy-két dolgot elcsent a boltokból. Az utcán talált értékkel sem rohant a talált tárgyak osztályára.
–Mit képzelsz rólam! – csattant fel. – A pénzért megdolgoztam. Nem bízol bennem? Vagy megbántad, hogy velem jöttél? – hajtotta le a fejét.
–Nem, kedves, csak félek – súgta Betti.
–Nincs mitől, megvédelek mindig, mindenhol! Soha nem hagynám, hogy bántsanak!
–Megígéred?
–Igen.
–És akkor most elmondod, hova megyünk és mit fogunk csinálni?
–Nem is tudom – hajtotta le a fejét. – Van kint egy magyar család, Tóthék, ők majd segítenek.
–Hol fogunk lakni? Mi lesz velünk?
Ben széttárta a két kezét. Amikor Betti elhagyta, már nem érdekelte az afrikai utazás, nem tervezte a jövőt. Minden mindegy volt.
–Micsoda! Nem tudod?
–Mondom, hogy a Tóth család segít. Van egy bérelt lakásuk. Itt a címűk – vett ki egy papírlapot a tárcájából. – Csak jut egy szoba nekünk. Majd lesz valahogy!
–Edvárd, így nem lehet! Elutazunk több ezer kilométert és nem tudjuk miért, hova, minek?
–Ugyan már! Legyél egy kicsit kalandvágyó! Meglátod, nagyon jó lesz!
–Nem is tudom – nézett elkomorulva Ben szemébe.
Jó lesz! Hidd el! – biztatta Ben.
Afrikában
Ben és Betti, mint két elveszett gyermek, úgy kapaszkodtak egymásba. Szédültek a kavargó tömegtől, tétován tekingettek körbe.
–Most hova menjünk? – nézett Benre Betti.
Ben mogorván bámult maga elé. Ebben a pillanatban tudatosult benne, mennyire átgondolatlanul vágott neki a nagy kalandnak. Már nem volt visszaút.
–Keresünk taxit, és elmegyünk ahhoz a magyar családhoz, várnak ránk.
–Nézd! – rángatta meg Betti a karját, fejével intett egy fekete férfi felé. Az idegen kezében tartott táblán jól olvasható volt a név: Edvárd Kállay.
–Ez meg hogy lehet? – kerekedett el Ben szeme.
–Nem mondtad, hogy elénk jönnek.
–Nem is volt róla szó, csak a címüket adták meg.
–Akkor nem is biztos, hogy ők küldték ide?
–A francba! Ha már értünk jöttek, miért ne mehetnénk?ragadta meg Betti kezét. –Gyerünk!
–De, nem is ismerjük, az a férfit! Nem is biztos, hogy ránk vár.
–Ugyan! Nem hinném, hogy rajtam kívül még egy Kállay Edvárd lenne itt – nevetett fel Ben a gondolatra.
–Edvárd, ne menjünk, nekem ez nem tetszik!
–Ne légy buta! Ez egy remek alkalom, lehet mégis Tóth Laci küldte. Tudod, akikkel beszéltem – rángatta magával Bettit, aki megadóan követte.
Ben abban a pillanatban eldöntötte: ha a sors így akarta, akkor bizony marad a milliomos bőrében. Mennyivel könnyebb így!
Mikor a férfihoz értek, Ben határozottan nyújtotta a kezét, és gyönge angolsággal üdvözölte. Hátrahőkölt a hirtelen rázúduló idegen szavaktól. A férfi afrikans nyelven beszélt, és kézzel-lábbal mutogatva a kijárat felé tessékelte őket, egyenesen egy fekete limuzinhoz.  Ben köpni – nyelni nem tudott.
–Látod, kedves, minden kialakul! – mosolygott Bettire, aki egyre idegesebben tekingetett körbe, de mielőtt tiltakozni lett volna ideje, Ben karjánál fogva betolta az autóba, majd maga is bebújt mellé. 
–Edvárd, ki küldhette ezt az autót? Azt mondtad, hogy az a család bérelt lakásban él. Miből lenne nekik ilyen autójuk?
Ben csak a vállát húzogatta.
–Biztos kölcsön kérték.
Ben még mindig nem fogta fel. Mi történik vele? Egyik pillanatról a másikra valóra válnak az álmai. Ott ül mellette egy gyönyörű szőke nő, és egy luxusautó suhan velük.
Semmiképpen sem akarta elrontani ezt a fantasztikus pillanatot holmi kétkedéssel, egyszerűen csak élvezni akarta. Maga mögött hagyta hajléktalan létét, és azt is, ami utána következett. Új életet akart kezdeni, és ami most vele történik, határozottan jó.
A vonatbaleset örökre megváltoztatta az életét, és ő azt a jövőt akarta, amely Kállay Edvárdra vár.
Vajon milyen ember lehetett az igazi Edvárd? Sokat tudott a férfiról, de inkább csak az üzleti ügyeiről. Hiába hackelte meg a laptopját, a magánéletéről semmit nem talált. Nem is érdekelte, amit tudott elég volt, hogy elhitesse, ő a Kállay vagyon egyik örököse. Bár az a hír, hogy valahol Afrikában él egy nő, aki Kállay felesége volt... Az egy kicsit megzavarta.
Az élet mégis a legszebbet adta neki. Szerelmet, boldogságot. Ezt az érzést nem akarta elveszíteni, azzal, hogy visszafordul vagy feladja magát.
–Edvárd, félek!
–Mitől, kicsim? Nem lopnak el bennünket, főleg nem egy ilyen autóval – cirógatta meg a lány arcát.
Betti lemondóan bámult ki a limuzin lehúzott ablakán, nézte, ahogy az autópálya túloldalán időnként elsuhannak mellettük az autók. Hátranézett a távolodó repülőtér felé. Mögöttük egy bordó színű autó buzgón próbálta leelőzni a mellettük haladó ezüstszínű furgont. – Mintha otthon lennénk, itt sem engedik el egymást – figyelte a két jármű viaskodását. A kisteherautó továbbra is szomszédságukban száguldott.
Betti elmélyülten olvasta a virágszállító oldalán lévő szöveget. TON-KIN FLORIST. Hátrafordította a fejét, felnézett a platóra, ahol színes virágok sorakoztak. Mindez pár másodperc volt, ahogy visszafordult, elállt a lélegzete. Egy pisztolycső meredt rá a teherautó ablakából. Egyszerűen képtelen volt megszólalni, csak nyöszörögni tudott. 
Ben nem figyelt Bettire, némán bámult az ellenkező irányba. Az elkövetkező jövőjükre gondolt. Hogyan tudná használni azt a pénzt, ami a számláján van? Vajon mire elég? Talán csak néhány hónapra, vagy akár egy évre is. Először bérel egy lakást, és munkát is fog keresni. Ettől egy kicsit bizakodóbbá vált. Betti felé fordult, hogy a gondolatait elmondja.
Betti sápadtan meredt ki az ablakon, teste remegett, majd hatalmasat sikított. Ben ijedten kapott a szívéhez.
–A frászt hozod rám! Mi...  kiáltott fel, de a mondatot már nem tudta befejezni.
Mintha villám csapott volna le a szomszédságukban, a mellettük haladó furgon megpördült.
 Ben szemével követte. A furgon keresztbefordulva megállt az autópálya közepén, háta mögött egy bordó Mazda beletekeredett a szalagkorlátba.
Sofőrjük lassított. Néhány másodperc múlva a karambolozó autók ajtaja kinyílt, az utasok kiszálltak. Ben felsóhajtott, már nem is látszott olyan komolynak a baleset. A limuzin vezetője is csak legyintett, majd beletaposott a gázpedálba. Egyedül Betti zokogott hisztérikusan.
–Úristen! Meg akartak ölni!
–Ugyan már! Ez csak egy koccanás, két autó összeszaladt. Még csak hozzánk sem értek.
–Pisztoly volt náluk!
–Ugyan! Képzelődsz, kicsim!
–De, láttam...
–Kérlek, ne hisztizz! Mindenben a rosszat látod, engedd el magad! Élvezd a kényelmet! Afrikában vagyunk, itt nem ismer senki – ölelte át Betti vállát, aki tovább szipogott.
Betti lehajtotta a fejét. – Tényleg a képzeletem játszott velem? Vagy valaki csak vicces kedvében volt? Ki akarna minket megölni? – Nem tudom. Lehet, rosszul láttam – nézett fel Benre.
–Túlzottan aggódsz! Rémképeket látsz, nincs itt semmilyen veszély. A legrosszabb, ami történhet, hogy rájönnek, nem azok vagyunk, akinek gondolnak.
–És akkor mi lesz? Kidobnak az autóból?
–Menet közben biztos nem, csak ha megállunk – nevetett Ben. – Akkor majd legfeljebb kifizetjük a fuvart.
–Miből?
–Van pénzem, ne izgulj! Mondtam, hogy milliomos vagyok.
–De...
–Mi a picsa! – kiáltott fel Ben elfeledkezve a jó modorról. – Ez meg mi?