Egri Zsanna: Lány, akit medvének hívtak-Elveszve Mexikóban 3.

–Nem akarok Magyarországra menni! Azt sem tudom, hol van – morogta Oso.
–Pedig éppen ideje lenne emberek közzé menni – hajolt ki a dolgozószoba ajtaján fivére. – Mióta kijöttél onnan –, hallgatott el egy rövid pillanatra, majd folytatta. – szinte ki sem tetted a lábad az utcára.
–Mond csak ki nyugodtan: a börtönből. Minek játszod meg magad, hiszen a kis feleséged is ott volt!
Lucas arca elkomorodott, de mielőtt visszavághatott volna a húgának, Ofélia békítőleg felemelte a kezét. Megkapaszkodott a székében, hogy fel tudjon állni. Talán egy hónapja volt hátra a szülésig, óriásra nőtt pocakja igencsak megnehezítette mozgását.
–Ugyan már, Oso! Tudod, hogy neked kell menni, Chica azt akarta, hogy keressük meg az anyját, és hozzuk el ide, hogy elköszönhessen tőle.
–A temetőben? – húzta el a száját a lány. – Mit számít az már?
–Sokat – csatlakozott Jorge, Oso fiatalabb fivére. – Ez volt a végakarata, és tényleg igaza van Lucasnak, társaságba is kellene járnod.
–Minek? Van éppen elég dolgom a birtokon.
–Vénlány maradsz – vetette közbe Ofélia. – Gyakorlatilag az elmúlt évben csak velünk mozdultál ki. Nincsenek barátaid, sem pasijaid. Kezdesz egy zsörtölődő öreglány lenni.
Ofélia hangosan kacagott, jól ismerte Osot, tudta ezzel az elevenjébe vág, és valóban így is történt.
–Igen?! Nehogy azt képzeljétek, hogy nem tudok magamnak fogni egy pasit! Megyek és be is bizonyítom! – pattant fel székéből.
–Hé! – kiáltott utána Lucas. – Legalább egy normális ruhát vegyél fel.
Oso végignézett magán. Valóban nem tűnt túl nőiesnek a kopott farmerje a beletűrt kockás inggel. Ő tudta, hogy neki Osonak ez tökéletesen megfelelt, más meg le van ejtve.
–Julia – állt elé Jorge, mintha csak meghallotta volna a gondolatait. – Igaza van Lucasnak. – Ideje lenne nőként viselkedned.
–Mi a szart akarsz? Csipkés, fodros ruhában pillangózzak? Oso vagyok, a medve!
–Nem – rázta fejét a fiatalabb fivér. – Te Julia Pérez vagy.
–Hagyjál! Nem érdekelsz! – lökte félre a nála jóval magasabb bátyját.
Oso tajtékozva rohant át a hallon, egy dühös mozdulattal felkapta övtáskáját, és ugyanolyan gyors tempóban lekapott a fali tartóról egy slusszkulcsot. Meg sem nézte melyik autóhoz tartozik. Valóban régóta nem vezetett. Csak futtában tekintett le az indítókulcsra, és elégedetten állapította meg, hogy az egyik sportkocsijuké.
Néhány perc múlva felbőgött a motor. A testvérpár a bejárati ajtó előtt igyekezett kézjelekkel leállítani húgukat, aki megveszekedett őrültként nyomta a pedált. A kapu előtt az őrök felkapták a fejüket, és sietve kitárták a villa ajtaját. Oso lassítás nélkül vágódott ki a néptelen utcára, és ugyanolyan sebességgel vágódott be a következő saroknál.
A Pérez fivérek futva követték húgukat, de mire a kapuhoz értek már csak a távolodó motor hangot hallották.
***
Oso nem gondolkodott, egyszerűen kizárta maga körül a világot. Úgy érezte szétpattan az agya. Tudta, hogy igaza van bátyjainak, nincs senkije. Ofélia és Chica voltak a barátai. Ám mióta Ofélia hozzáment Lucashoz, már nem az a „céda”, akivel a börtönfalai között olyan jól mulattak. Még Chica ártatlan képe is ott van előtte. Hogy a fenébe tehette, csak úgy meghalni!

  Haragudott az egész világra, és csak meredten nézte az aszfaltutat, a lába egyre erősebben nyomta a gázpedált, csupán a közeledő piros lámpa láttán lassított.

Szeme sarkában egy sötét foltot látott meg, majd egyetlen pillanat alatt belehasított a fájdalom az oldalába, és szinte ugyanebben a percben jött a csattanás. A biztonsági öv belevágódott a gyomrába, amitől másodpercek alatt összegörnyedt, kezét a hasához kapta, szemét a hirtelen jött kíntól összeszorította. Mindez egyetlen minutum alatt történt. Lassan kinyitotta a szemét. A sportkocsi bal oldalába egy sötét dzsip ékelődött, amely erőteljeset rándult, majd hátratolatott. Oso érezte, hogy nincs olyan nagy baj.

–Hogy az a! Te barom, nem látsz a szemedtől! – üvöltötte ki az ablakon, és megpróbálta feltépni az ajtót. A zár nem engedett. Dühösen rántotta le magáról a biztonsági övet, hogy az anyósülés felöl kiugorjon. A lendület nagy volt, de azonnal vissza is huppant az ülésbe, egy pisztoly csöve meredt rá. Ijedten húzódott vissza a vezetőülésbe, ám ahogy megfordult, egy kést látott meg a szeme sarkában, és abban a pillanatban egy ököl vágódott az arcába, amelyet rögtön követett a második ütés, amely az állkapcsát találta el. Feje oldalra hanyatlott, majd arccal a szélvédőnek csapódott, amikor ismét megcsillant a gyilkos penge. Oso utolsó erejével a támadója felé fordult, arca elé kapta a kezét, érezte, ahogy a hideg fém a tenyerébe csapódik. A világ elsötétült.
***
Őrülten kavargott a világ. Oso megpróbálta kinyitni a szemét, de csak a jobb oldalon sikerült egy szűk résen kitekintenie. A szagokból, a látványból, de legjobban a testéből előtőrő fájdalomtól Oso azonnal rájött, hogy kórházban van. Kissé távolabb három homályos alakot látott, kettőről tudta, a bátyjai azok. Ők ketten olyanok voltak, mint valami mesebeli óriások. Osohoz képest igencsak nagyra nőttek testvérei. Régebben sokszor mondták, hogy ő csak maradék, neki alig jutott anyag. Apró termetű gyermek volt Oso, és felnőttként is elég alacsony maradt. Erőfitogtatással próbálta kompenzálni a magasságát, és mindig is elég harcias volt. Szüleik elnézően kacagtak, amikor Oso a kezébe kerülő tárgyakkal fordult szembe a bátyjaival, akik már akkor is ügyesen elhajoltak előle, vagy felkapták és labdáztak vele. Olyankor üvöltözött, kalimpált keze–lába. Utólag már tudja, hogy elég vicces látványt nyújtott. Később a szüleik halála mindent megváltoztatott. Attól kezdve Lucas és Jorge féltőn kezdték óvni, de a vadóc természete rossz irányba vitte Osot.
Mindegy, hogy játékszernek, vagy porcelánbabának tekintették, ő imádta a testvéreit. Ahogy most meglátta őket, teljes nyugalom járta át. Tökéletes biztonságban érezte magát.
A harmadik fickót nem ismerte, kórházi ruha nem volta pasin, így nem gondolta volna orvosnak.
Szólni akart, de csak hangosan felnyögött. Két fivére forgószélként termett mellette, egymás szavába vágva faggatták.
–Jobban vagy? Fáj valamid? Hívjunk orvost?
–Jól vagyok, nem látjátok? – nyögte rekedten.
–Nem úgy néz ki – szólt közbe az idegen, aki ügyesen befurakodott a két fivér közzé. Oso rövid időre ráemelte a tekintetét. A kíváncsi fickó olyan harmincas lehetett, de a hajában már vaskos ősz hajszálak keveredtek a mélyfekete tincsekkel. –Elég jóképű – állapította meg Oso.
– Ki tette ezt magával? – hajolt közelebb a férfi, és megpróbált mélyen a lány szemébe nézni, ami némi akadályba ütközött. Oso bal szemén óriás kék– zöld duzzanat ékeskedett, míg a másik oldalon csak egy résnyi csík volt látható, így bármilyen szemkontaktus lehetetlenné vált.
–Ez meg ki? – mordult Oso a bátyjaira.
–Ő itt Daniel Gámez nyomozó.
–Zsaru? – húzta el Oso a száját. Érthető okokból ki nem állhatta a rendőröket. Két éve úgy csaptak le rá, mint a keselyűk, és egyenesen abba a rohadt börtönbe vitték.
–Így is lehet mondani – mosolyodott el a férfi, majd a Pérez fivérekre pillantott. – Kettesben hagynának vele egy kis időre.
–Meg ne próbáljátok! – hörögte Oso, de a bátyjai széttárták a kezüket, egy nyomozónak nem mondhatnak ellen.
–Nos, elárulja támadója nevét? Vagy találjam ki? – ült le az ágy szélére.
–Találd ki! – húzta el a száját Oso, ami némi fájdalmat jelentet, de annyit megért, hogy odavágjon a zsarunak. Nagyon is pontosan tudta, ki támadta meg. Ó, hogyne emlékezett volna! Elmosolyodott a gondolatra, ahogy eszébe jutott a véres képű férfi, a törött orrával, és a pillanat, amikor ő a vasalt bakancsával állon rúgta. Igen, akkor legszívesebben megölte volna azt az embert. Nem bánt meg semmit, leülte a büntetését. Álmában nem gondolta, hogy újra felbukkan és fegyverrel támad rá. Esze ágában sem volt elárulni egy zsernyáknak. Majd ő megvédi magát, és bosszút áll a történtek miatt.
–Azon ne múljék! Mártirez. Pablo Mártirez. Nem volt nehéz kitalálni –nevetett fel Daniel. – Komolyra fordítva szót. Nem kellene titkolóznod, amikor néhány órával ezelőtt majdnem megöltek, és csupán a bátyáidnak köszönheted, hogy élve megúsztad – tért át tegeződésre a nyomozó, ha már Oso is úgy tett.
–A testvéreim? – motyogta a lány az orra alatt.
–Igen, ha ők nem indulnak a keresésedre, vagy más irányba mennek, már nem élnél. Nekem meg az a feladatom, hogy elkapjam azt a férfit.
–Miattam nem kell! – csapott a paplanra, amitől ismét felnyögött, a bal kezébe erős fájdalom hasított.
–Oké! Akkor tegyünk úgy, hogy nem miattad, én magam akarom a skalpját.
–Nincs is haja – röhögött fel Oso, még ha fájt is az arca a nevetéstől.
–Akkor a bőre – vigyorodott el a férfi, és ettől valamilyen szövetség kötődött közöttük, vagy legalábbis Daniel így gondolta. – Akkor teszel vallomást?
–Meglátom – dünnyögte az orra alatt. – Majd ha lesz kedvem, és ha tudom használni ezt.  – emelte fel keservesen sajgó karját. Abban a pillanatban új gondolat fészkelt be az agyába.–Előbb megkeresem azt a tetűt, és most már tényleg agyonverem. Ketten jönnek ellenem! Gyáva férgek!
–Balkezes vagy? – mutatott a karjára Daniel. – Csak azzal tudsz írni?
–Igen – szűrte ki a fogai közül. Kezdett mérges lenni, mi köze van hozzá, hogy ő melyik kezével ír vagy törli ki a seggét.  – Hagyjál már a fenébe! – kiáltott rá a férfira. Rohadt nehezére esett a beszéd, különösen az üvöltés. Szüksége is volt minden erejére, hogy kiadja magából minden ellenszenvét a rendőrökkel szemben. – Mit bámulsz? Menj már innen! Hányok a zsaruktól– dobta oldalra a fejét, nehogy meglássa a fickó az arcára kiült kínt. Észre ne vegye, mekkora fájdalmat okoz neki a beszéd. Igazából nem tudta, hogy az arca is el van torzulva, és a látvány magáért beszélt.
Daniel felállt, lehajolt a durcás lány füléhez.
–Akkor készülj fel, mert még hosszú ideig lesz hányingered. Addig leszek a közeledben, míg kezemre nem adod – súgta. Oso közvetlen közelről érezte a férfi leheletét, a dohány illatot. Ő sosem cigizett, de most egyáltalán nem érezte zavarónak a füstös szagot, annál inkább a mondandót.
–Felejtsd el! – csapta vissza a fejét. Amennyire csak lehetséges volt, tágra nyitotta az ép szemét, így közvetlen közelről nézett farkasszemet a férfival.  Másodpercek töredéke volt csak a pillanat, ám Osonak mélyen a lelkébe vésődött.
–Meglátjuk! – lépett hátra Daniel, sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott.
A kinyíló ajtón majdnem beestek a Pérez fivérek.
Folytatás hamarosan.